PRAE.HU: A Behívó közösségi színházi alkotócsoportjával családi történeteket dolgoztatok fel, az ebből készült előadást október 5-én mutattátok be, az Eötvös József Gimnáziumban. Mielőtt magáról a bemutatóról kérdeznélek, egy kicsit szeretnék bepillantani az előkészületekbe. Ez volt az első előadás, amelynek az Eötvös Gimnázium adott otthont. Miért külső helyszínt és miért épp ezt az intézményt választottátok?

Az már korábban is előfordult, hogy külső helyszínre vittünk előadást, eleve egy olyan darabot terveztünk, ahol a néző járkál a történetmesélőkkel, így szükség volt nagy terekre. Egyébként is nagyon jó lehetőségnek tartom azt, hogy a Behívó művészetközvetítő és közösségépítő programjait külső helyszíneken szervezzük meg, elhagyva a Katona József Színház falait, és a társadalmi ügyekkel való foglalkozás valamelyest meg is követeli azt, hogy a színház, és egyáltalán a művészet megtalálja a maga helyét a városban, része legyen a város szövetének, és így minél több emberhez eljusson.

Eredetileg a Hengermalomban szerettük volna bemutatni és játszani ezt az előadást, de mivel a bemutató mindenképp őszre esett volna, a Hengermalom pedig nagyon le tud hűlni, amikor beköszönt a hűvösebb időjárás, és egyeztetési problémák is voltak, más helyszín után kellett néznünk. Az Eötvös Gimnázium nagymúltú intézmény, akár történelmi emlékhelyként is tekinthető, a közös emlékezet egyik színhelye. A folyosókon látható tablókon pedig olyan személyek szerepelnek, akik azokban a korszakokban éltek, amelyekben az előadásban elmesélt történetek szereplői is, akik ugyancsak hétköznapi emberekként álltak a történelem sodrásában, bizonyára az ő életüket és sorsukat is formálták a történelmi események. Az egyik szereplőnk az első emeleti tablók előtt mesélte el, micsoda terhet jelentett a család számára a Horthy vezetéknév, hogy az édesanyja egész gyermekkorában azt tanította neki, hogy próbáljon láthatatlan maradni, ne keltsen feltűnést, majd mindezt a névváltoztatással és az előadásban való szerepléssel feloldotta, utólag mintegy levette a terhet az édesanyja és az egész család válláról is. 

PRAE.HU:  Ez egy nagyon alaposan átgondolt koncepció volt, ezt érezni lehetett az előadás során is. Viszont ahogy hallgattalak, felmerült bennem a kérdés, hogy miképp viszonyul egymáshoz az előadás témája és helyszíne, a kétféle választás közül melyik volt az eredeti: a helyszínválasztás jelölte ki a témát vagy a témához kerestetek helyszínt? 

Először a témát találtuk ki, a felhívásban olyan családi történeteket kerestünk, amelyek akár már több generáció óta keringenek a családban, gyakran felmerülnek a családi beszélgetések alkalmával. Annak különösen örültünk, ha olyan történetekkel jelentkeztek, amelyeket az egyes hozzátartozók más-más módon meséltek el. Az, hogy bizonyos történetek különböző módokon élnek tovább a családi legendáriumban, része lett az előadásnak is, dramaturgiai szempontból is lényeges. A jelentkezők történeteit igyekeztünk úgy kiválogatni, hogy egyrészt minél többféle élettörténet – vagy legalábbis élettörténet-mozzanat – megjelenjen az előadásban, másrészt pedig azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy a különféle történetszálak jól összefűzhetők és egy egységes előadásban elmesélhetők legyenek. 

PRAE.HU: Az előadás szereplői számos korosztályt és generációt képviseltek. Ez a munka során inkább könnyebbség vagy nehézség volt? Ez a téma természetesen sokféle perspektíva után kiált, de mégis ott van az a feladat, hogy ezt a sokféle nézőpontot egyetlen darabba kell összefésülni. 

Egyértelműen előnyt jelentett az, hogy több korcsoport, generáció képviselői szerepelnek az előadásban, sőt, igazából ez szükséges is volt, a szereplők és a történetek kiválasztásakor ez ugyancsak döntő szempont volt. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy a különböző generációk merőben eltérő módon viszonyulnak a családi történetekhez. Itt nagyon fontos szóba hozni azt, hogy az ilyen, családban keringő, mondhatni, a családi mitológia részévé váló történetek megközelítése generációról generációra változik, ahhoz mérten, hogy az adott személy hogyan viszonyul a történetmeséléshez. Az idősek, akiknek a felmenőik már nem élnek, megannyi régi történet örökösei, olyan sorstörténeteket ismernek, amelyekről csakis tőlük szerezhetnek tudomást a családtagok, ezenfelül ott van a saját élettörténetük is, amelyet továbbadhatnak a gyermekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak, ők az elsődleges történetmesélők. A középkorúak egy második csoportot alkotnak, ők azok, akik – szerencsés esetben – az idősebbek történeteinek befogadói, ők öröklik a családi történeteket, de tovább is adják őket, ahogy a saját élettörténetük mozzanatait is, hiszen már rendelkez(het)nek kellő életanyaggal ahhoz, hogy az ő saját történeteik is a családi történetmesélés részévé váljanak. A harmadik nagy csoportot azok a fiatalok alkotják, akik a leginkább csak befogadják a történeteket, de sajátjaik még nincsenek. Az előadásunk legfiatalabb szereplője tizenhat éves, ő már a projekt előkészületi szakaszában mondta, hogy nincsen saját története, míg a legidősebb szereplőnk, a nyolcvanéves hölgy, aki a nagyapja történetét meséli el az előadásban, rengeteg történetnek van birtokában. Ettől is voltak nagyon izgalmasak az előadást előkészítő diszkussziók és a történetkeresés folyamata. 

PRAE.HU: Jól értem, hogy a szereplők bizonyos történetekkel jelentkeztek, de ezek nem feltétlen ugyanazok, mint amiket az előadásban hallhattunk? 

Igen, fél éven át minden héten összeültünk, különféle, sok esetben játékos gyakorlatok és feladatok segítségével igyekeztünk az alkotótársaimmal, Koltay Dorottya Szonjával és Törley-Havas Sárával, valamint a szereplőkkel megtalálni és a családokban gyakran elhangzó elbeszélésekből kiválasztani azokat, amelyek a legfontosabbak számukra az aktuális életszakaszban, amelyek személyesen a legjobban megérintették őket, vagy éppen azokat, amelyek formatív erővel bírnak. Különböző útvonalakon haladtunk, volt olyan feladat is, amelyben egy üres, semmilyen jellegzetességet nem mutató, papírból kivágott arcba kellett egy szimbólumot rajzolni, amelybe az egyik felmenőjük sorsát sűrítették. Végül ezt a feladatot – opcionális jelleggel – a nézők is megkapták, megkapják az előadások alkalmával, ily módon ők is elkezdhetik szövögetni a saját családjukból származó történetet.  

PRAE.HU: Ez a szimbólumrajzolás nagyon ötletes, kölcsönöz némi részvételi színházi hatást is az előadásnak. Akkor a szimbólum valakinél előbb megvolt, mint maga a szavakba öntött történet? 

Ez változó, mert az alkotási folyamatnak ez csupán egy fázisa volt, az egyik alkalom egyik absztrakciós feladata, nem feltétlenül arról a személyről mesélnek a szereplők, akit szimbólum formájában ábrázoltak, de remekül elindította a közös munkát, a résztvevők inspirálták egymást, megpróbálták kitalálni, mit is jelenthet a szimbólum, amit a másik rajzolt, mi következtethető ki belőle annak a személyiségére, sorsára nézve, akire vonatkozik. Ez leginkább az összecsiszolódást segítette, azt, hogy a résztvevők megnyíljanak egymás előtt, de egyéb feladatok is voltak. Mi több, van olyan szereplőnk, akit ez az alkotófolyamat kutatómunkára is sarkallt.

Ivett az édesanyja apukájáról mesél, aki a második világháborúban csatlakozott az ellenálláshoz, zsidókat mentett, majd nyomtalanul eltűnt, hátrahagyva a feleségét és az akkor négyéves kislányát, aki végül apa nélkül nőtt fel. Bár Ivett édesanyjának sok emléke nem maradhatott az apukájáról, a férfi mégis a családi mitológia kitörölhetetlen részévé vált. Sok olyan családi mítosz van, amely a hiányból születik. Sőt, olyan is van, hogy épp a történetek hiánya határozza meg az identitást. Mindenesetre Ivett számos dokumentumot fellelt, ezeket is szerepeltetjük az előadásban, ezeken keresztül mutatja be a nagyapját. Biztosan emlékszel rá, ő el is érzékenyült az előadás közben, mert a bemutatón az édesanyja is jelen volt, ez a történet pedig neki talán még fontosabb is volt, mint Ivettnek. Ráadásul ez az előadás és a benne zajló történetmesélés arra is lehetőséget nyújtott, hogy immár felnőtt nőként mintegy megszólítsa a saját nagyapját, akit sosem ismerhetett, és számon is kérhette rajta az értékválasztását, miszerint a történelmi szituációban való dicsőséges helytállás felülírta benne a családhoz való kötődést és lojalitást. Van ebben valami felszabadító.  

PRAE.HU: Hogyne, emlékszem erre a jelenetre és az elérzékenyülésre is. Az előadás egyik nagy erénye, hogy – bizonyára a történetek személyessége miatt is – nagyon hiteles. Viszont az a kérdés motoszkált bennem már az előadást nézve is, hogy nem merült-e fel bennetek az alkotói folyamat során, hogy a szereplők egymás családjából származó történeteket meséljenek, ezzel némiképp eltávolítva maguktól azokat, mert az ilyen szintű bevonódás, a lelki mélységek közönség elé tárása veszélyeket is magában rejthet. Vagy épp a hitelesség rovására ment volna, ha egymás családi legendáriumából mesélnek a szereplők?

Mindvégig az volt a tervünk, hogy mindenki a saját családjából származó történetet meséli el, már csak azért is, mert az az út is nagyon fontos volt, amelyen haladva alkalomról alkalomra egyre közelebb kerültek a felmenők és családtagok történeteihez, ahogyan az otthoni beszélgetések során feltárultak egyes életmozzanatok, ahogy egyre élesebb vagy épp árnyaltabb képet láttak a mitikus alakként emlegetett családtagról. Ugyanakkor ez a folyamat óhatatlanul is sebeket tépett fel, ráadásul sokakban, azt hiszem, korosztálytól függetlenül, ott munkált az a dilemma, hogy vajon kiadhat-e ilyen módon egy másik embert, közönség elé tárhatja-e az életét olyasvalakinek, aki már rég nem él. Az efféle kétségek természetesek, de azt is látni kell, hogy amikor egy élettörténetről hallunk, próbáljuk befogadni, gondolkodni és beszélni róla, az ránk is hat, a saját magunkról alkotott képet is formálja, önreflexióra ösztönöz, ez pedig már biztonságos távolságot nyújthat a történet és a történetmesélő között, és végső soron nem csak azt ismerjük meg jobban, akiről a történet szól, hanem saját magunkat is. 

PRAE.HU: Az nagyszerű, társadalmilag és a személyes élet szempontjából is fontos, hogy a történetkeresés nem maradt meg az előadást előkészítő workshop-jellegű foglalkozások keretei között, hanem a családi közegben folytatódott, ezzel a családtagok közötti kötelék erősítéséhez is hozzájárulhatott. Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, amit említettél a sebek feltépése kapcsán, utalva arra, hogy a családi történetek felelevenítése – már csak a múlt század történelmi borzalmai miatt is – gyakran megterhelő lehet. Nem tudom, bekapcsolódott-e az alkotói folyamat valamelyik fázisába mentálhigiénés szakember vagy pszichológus, de az nagyon érdekelne, hogy – bár ez nyilvánvalóan nem színházterápiás foglalkozás volt –, látsz-e terápiás hatást. 

Nem vontunk be mentálhigiénés vagy pszichológus szakembert, de az alkotótársaimmal nagyon igyekeztünk egy biztonságos, támogató közeget biztosítani, úgy gondolom, sikerült is. Bevallom, volt olyan, hogy a saját pszichológusommal beszéltem erről a projektről, érdekelt, hogy jónak látja-e a megközelítésünket, a módszereinket. Bár most, hogy jobban belegondolok ebbe a kérdésbe, talán legközelebb, hasonló projekt esetén érdemes lenne egy-két olyan alkalmat is tartanunk, amelyen részt vesz pszichológiai területen jártas szakértő, de az egyáltalán nem merült fel, hogy pszichodráma irányába vigyük az előadást, és ezeknek az alkalmaknak a terápiás céljai nem voltak, nem is lehettek, hiszen mi nem terápiás szakemberek vagyunk, hanem színházi alkotók. 

PRAE.HU: Most forduljunk az előadás felé. A számomra legizgalmasabb koncepcionális elemmel kezdeném, vagyis az épületen belüli helyszínváltásokkal. Az udvarról indulva végigjártuk a gimnázium épületének jó néhány folyosóját, helyiségét. Olykor össze is ért a történetmesélés és a bennünket fogadó látvány, leginkább talán akkor, amikor az egyik szereplő a focista nagypapáról mesélt, közben pedig az intézmény folyosóin sétálva láttuk a futballcsapatokról készült fotókat és a mérkőzések eredményességének emlékét őrző okleveleket. Néha nagyon tágas, máskor igen szűkös terekben hangzottak el a történetek. Az világos, hogy itt a lelki utak és zugok bejárása párhuzamban áll a fizikai terek bejárásával, de mi határozta meg a terek kiválasztását, mitől lett alkalmas egy-egy tér az adott történethez?

A nagypapa sportteljesítményéről szóló történethez a folyosó falán elhelyezett oklevelek valóban nagyon jó vizuális kiegészítésként szolgáltak. A többi történet esetében nem volt ennyire egyértelmű a helyszínválasztás, de igyekeztünk az intim történetekhez szűkösebb teret választani. Ilyen volt például az öltöző és a zuhanyzó. Utóbbi helyszínen az előadás egyik legmegrázóbb története hangzik el, egy olyan nagymamáról, aki a családi mitológiában valóságos hősként él, akiről mindig azt mesélték, hogy olyan rendíthetetlen volt, hogy a szovjet katona fegyverének csövébe belenyúlt, majd hetekig sántított, miután a fegyverrel a csípőjére ütött a katona. Az ő történetét mesélő, azóta már felnőtt, saját történetekkel és kellő élettapasztalattal is rendelkező nő elbeszéléséből azonban az derül ki, hogy bár érti, miért mesélik a családban így, miért vált legendássá a nagymama, azt is érti, hogy maga a nagymama miért nem mesélte soha ezt a történetet, egy ponton ráébredt, hogy tudja, mi történhetett valójában a nagymamájával. Egy komoly, az egész életet, sőt, a későbbi generációk életét is meghatározó trauma áll a történettorzítás, erőteljes mitizálás és a hallgatás hátterében. Ez volt számára az a súlyos felismerés, amely megkövetelte a szembenézést egy múltbeli traumával, amelyet a nagymama hordozott, ám ez a múlt csak sok apró részletből bontakozott ki, ha csak a családi legendáriumra hagyatkozott volna a szereplőnk, akkor egy női hőstörténetet hallunk, a rettenthetetlen vasladyről. Azonban hősiességről szóló mítosz mögött egy meghasadt női sors áll. A szembenézés mozzanatát az is megerősítette, hogy a zuhanyzó falán lévő tükrökkel szemben álltak a szereplők, s a történet is az egyik tükör előtt hangzott el. Itt egy olyan családi mítosz tárult fel, amely a szereplőnk személyes életére is hatott, ugyanis miután felfedezte, hogy a valóság más lehetett, elhatározta, hogy nehéz helyzetben lévő nőket fog segíteni. A helyszínek váltakozása dramaturgiai dinamikát is teremtett. Az épület egyes belső terein kétszer is átmentünk, ezek a történetek bár különféle ösvényeken haladnak, olykor összetalálkoznak, egymásba fonódnak, akár tematikus csomópontok is kialakulhatnak. 

PRAE.HU: Sokszor emlegeted az előadás mitikus vonásait, a történetek mítosz jellegét, és arra is utaltál, hogy ezeknek a történeteknek hőseik vannak. Mégis, többször az mutatkozik meg, hogy ők is csupán véges emberek, a maguk emberi gyarlóságával, hibáikkal együtt lettek családi legendák főszereplői. Különösen akkor válik ez láthatóvá, ha mintegy hozzájuk is szólnak az előadás szereplői. Ezzel mintha deheroizálnák őket, nem? 

Ez így van. A családi mítoszokban hősökként élnek, ki lehet domborítani hősiességüket, különösen olyan esetekben, amikor egy történelmi szituációban álltak helyt hősiesen, vagy a saját mikro-környezetük hősként tekintett rájuk, ilyen például „az utolsó zsidó Mezőtúron” történet, amelyben az egyik szereplő édesapjának nagybátyja a főszereplő, aki holokauszt-túlélőként, a történelmi megpróbáltatások ellenére visszatért szülőhelyére, ahol megfosztották a jogaitól, ahonnan deportálták és kilencven éves korára ugyanannak a városnak emblematikus alakjává vált, a történetmesélő leszármazott számára ez az ember a szó hétköznapi értelmében hőssé vált. A kitaszítottságból, jogfosztásból „győzelembe” fordította át a történetét, ahogy a történetmesélő fogalmaz az előadásban. Persze azzal, hogy ilyen sokat foglalkoztak a szereplők az általuk választott karakterekkel, elemezték őket, közelebb is férkőztek hozzájuk. 

PRAE.HU: Az előadásban gyakran mesékből, főként népmesékből származó fordulatok is vannak. Az „Egyszer volt, hol nem volt…” és az „Aki nem hiszi, járjon utána…” és ezekhez hasonló, mesékből eredő fordulatokat a szereplők a darab elején és végén is több szólamban mondják. Milyen szerepet töltenek be ezek a mondatkezdések a valóságos élettörténetek elbeszélésében? Értelmezhető ez úgy, hogy ezek a valóság súlyán könnyítenek? 

A mesékben, ahogy a családi mitológiában is megvannak a fordulatok, az archetípusok, vannak tanulságok is. Vannak olyan történetek – legfőképp azok, amiket sokan sokféle változatban mesélnek –, amelyek kapcsán talán sosem derülhet ki az igazság, a már nem élő emberek történeteire ez hatványozottan igaz. Vagyis bizonyos értelemben az élettörténetek is mesék, minden elbeszélésben benne van az is, hogy miként értelmezi a mesélője. Nem lehetséges objektív történetmesélés, mert a szubjektív szál, a személyesség mindig bejut az elbeszélésen keresztül, és ez így is van jól. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy – épp a szubjektív elemek miatt és azért, mert akár több generációnyi szubjektív szál is belekerülhet a családi legendákba – nem találhatunk rá a teljes igazságra. Ennek ellenére, a teljes igazság iránti igényről lemondva is hordoznak fontos, akár az egész életünket végigkísérő, az identitásunkat formáló tanulságokat ezek a történetek, vagy akár csak néhány mondatot, ami igazán megmarad a családi mítoszok fontos szereplőiből. Ezt mutatja az is, ahogyan az előadás zárul, az udvaron, a tűz körül állva elmondják a szereplők, hogy mi az, amit szeretnék, ha mesélnének róluk a családjukban, majd bedobják a tűzbe azt a papírcsíkot, amelyen a számukra legfontosabb mondat szerepelt ahhoz a személyhez kötődően, akiről az előadásban meséltek. A mesei keret egyébként keretet ad az egész előadásnak, néha segít hozzáférhetővé tenni egy nehéz történetet, néha rítus teremtődik a mese fordulatok segítségével. 

PRAE.HU: A papírcsíkok tűzbe dobása nagyon látványos eleme volt az előadásnak. A tűznek viszont, azt hiszem, több értelmezési rétege is van. Ez afféle tisztítótűz volna? Az elengedést jelzi a tűzbe dobás? Vagy inkább azt fejezi ki, hogy bár bedobják azokat a bizonyos súlyos mondatokat, mégsem tudnak tőlük szabadulni, mert bennük maradnak, úgymond – egy másfajta értelemben – beléjük égtek? 

Igen, nevezhető tisztítótűznek, de szerintem mindkét értelmezés egyaránt működik. A családtagokról szóló történetek elmesélése sokszor megkönnyebbülést okoz, a családi legendáriumba tartozó elbeszélések értelmezése és az ezekkel való intenzív foglalkozás pedig terhektől is megszabadíthatja az embert, de azért megterhelő is, újabb és újabb kérdések, dilemmák merülnek fel. Például a nyolcvanéves hölgy esetében a nagypapája kapcsán, akiről kiderült, hogy akkor is a települése szeretett és köztiszteletben álló bírója volt, amikor a zsidókat kitelepítették. Felmerül a kérdés, hogy ez a hölgy most hogyan viszonyuljon a nagyapjához, a történelem színpadán nézze őt, vagy nagypapaként emlékezzen rá, a történeteire, a közös élményekre, az illatára. Vannak helyzetek és pillanatok, amikor ezeket a történeteket el kell engedni, legalábbis abban az értelemben, hogy végső igazsághoz nem juthatunk általuk. Viszont úgy kell elengedni ezeket, hogy közben a tanulságaikat meg is őrizzük, beépítjük a saját életünkbe. A darab végére létrejön egy nagy, egységes élettörténet, amely a történetmozaikokból áll össze, azaz az identitáselemek mozgathatók. Ezenfelül a tűznek van egy olyan szimbolikus jelentése is, ami szorosan kötődik a történetmeséléshez, hiszen az első történeteket az emberek a tűz körül ülve mesélték el, ehhez az eredethez is visszanyúl az előadás. 

PRAE.HU: A zárókérdésem a további tervekre vonatkozik. Van már készülőben újabb projektterv, amelyet ez az előadás és az ezt megelőző alkotói folyamat ihletett? 

Két ötlet is van, amelyek valamelyest kötődnek ehhez a mostani előadáshoz. Az egyik a budapesti sportpályákhoz, sportcentrumokhoz, közösségekhez kötődik. Izgalmas lenne ezeket a helyeket máshogy is haszálatba venni, a színház segítségével megmutatni, milyen nagy jelentősége és közösségformáló ereje is van a sportnak, mennyi ember személyes életét formálta át, nem csak a sportolókét, hanem a családtagokét és mindazokét, akik sportközpontokban dolgoznak a sportolók mellett. 

A másik pedig egy olyan téma, amely engem régóta nagyon foglalkoztat, ez pedig a fővárosi és vidéki értelmiségi családok története az elmúlt száz évben. Néhány értelmiségi család történetén keresztül meg lehetne vizsgálni, hogyan változott a történelem viharai, vészkorszakai és válságai közepette az értelmiség szerepe és szerepfelfogása, a különféle történelmi és politikai szituációk hogyan formálták az értelmiségi öntudatot és az önképüket. Máté Gábor rendezései foglalkoztak nagyon sokat az utóbbi tíz-tizenöt évben az ilyen nagyívű, tágas történelmi és társadalmi horizonton bemutatható kérdésekkel. A rendezései inspirálnak az ilyen irányú projektek elkészítésére.

Meglátjuk majd, hogy mi lesz végül, a közélet mozgásai is nagyban befolyásolják az olyan közösségi színházi projekteket, amelyek a például a Behívó keretein belül zajlanak. Azt hiszem, valójában az összes ilyesféle műhelynek az a feladata, hogy azokban a témákban, amelyek mellett elköteleződött, figyelje az alakulásfolyamatokat, s a (színház)művészet eszközeivel reagáljon azokra. Az egészen biztos, hogy a Katona Székely Kriszta igazgatása alatt is elkötelezett marad amellett, hogy az aktuális társadalmi ügyekre reflektáljon, ez pedig a közösségi színházi programokban is leképeződik majd. 

Fotók: Szokodi Beáta, Dömölky Dániel