A 2024-es Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj tizenhárom nyertese közül a rendezvénysorozat harmadik ‒ egyben utolsó ‒ estjének meghívottja Gál János, Lévai Aliz Mária, Tankó Andrea és Vajsenbek Péter volt. Bár az előző két alkalomra nem sikerült eljutnom, örültem, hogy ezen részt tudtam venni, és kíváncsian vártam, milyen szövegeket hoznak az ösztöndíjasok. A beszélgetés során Mirtse Zsuzsa arról kérdezte őket, mi változott meg az idei évükben az ösztöndíjnak köszönhetően.

Az alkotók számára, elmondásuk szerint, motiváció- és megerősítő visszajelzésként hatott a díj elnyerése, illetve lehetőséget biztosított számukra a folytonos alkotásra az elmúlt évben.

Az írás folyamatát illetően Gál János arról számolt be, hogy napi rendszerességgel sikerült valamit írnia, majd kiemelte, hogy alkotói munkájának szerves része a merengés, amely egy kívülálló számára semmittevésnek tűnhet. Lévai Aliz Mária számára is a mindennapok részét képezte az írás, emellett pedig azt is elárulta, hogy bár nem talált munkahelyet az elmúlt évben, az ösztöndíjnak köszönhetően sikerült megteremtenie az életkörülményeit és a költészetre fókuszálnia. Tankó Andrea bevallotta, hogy nem rendszeresen írta készülő kötetének novelláit, ugyanis mentális ürességre és elcsendesedésre van szüksége az alkotáshoz.

Talán Vajsenbek Péter írásfolyamata volt a legmódszeresebb: az elmúlt évben heti három alkalommal kezdte írással a napját tíz órakor Szeged egyik könyvtárában.

A munkatervük (át)alakulásával kapcsolatban a szerzők arról beszélgettek, milyen irányba tértek el a kezdetleges koncepciójukhoz képest. Mint kiderült, Gál János tavalyi munkacíme a mai napig változatlan, míg Lévai Aliz Mária az alkotási folyamat során átnevezte a kéziratát, amely már kiadóra is talált. Tankó Andrea készülő műve tematikájában a debütkötetére (A ránc gyermekei) alludáló történeteket fűz össze: mélyinterjúkat dolgozott át prózává, amelyek olyan hátrányos helyzetű roma nőktől származtak, akikkel a leányanyaságról és a várandósság tapasztalatáról sikerült beszélnie. Vajsenbek Péter kézirata műfaji szempontból tér el a munkatervtől, amelyben egy versesregény megírására vállalkozott, végül azonban teljesen a líra felé mozdult el.

Mirtse Zsuzsa beszámolt arról, hogy a kuratórium mentorokat biztosított az ösztöndíj azon nyerteseinek, akik nyitottak voltak a kollaborációra, majd arról kérdezte a fiatalokat, hogyan élték meg a közös munkát. Mint kiderült, Tankó Andreán kívül a beszélgetés egyik résztvevője sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel. Gál János ezt azzal magyarázta, hogy a célkitűzése az volt a projekttel, hogy egyedül harcolja meg ennek a kéziratnak az alkotói kihívásait. Lévai Aliz azokra a mentoraira hivatkozott (Rózsássy Barbara és Farkas Wellmann Endre), akikkel az Előretolt Helyőrség Íróakadémián töltött évei óta még mindig tartja a kapcsolatot.

Tankó Andrea beszámolt a Terék Annával való együttműködésről, akivel videóhívásban és ímélen keresztül dolgoztak a kéziraton.

Mielőtt a négy szerző az elmúlt évben írt szövegeiből olvasott volna fel, Mirtse Zsuzsa utoljára azokról a közösségekről és műhelyekről érdeklődött, amelyek további támpontokkal szolgálhattak a fiataloknak az elmúlt évben. Vajsenbek Péter a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett nyári tábort említette meg, amelynek már több alkalommal is résztvevője volt, és amely segítséget nyújtott neki a versei csiszolásában.

A felolvasást Gál János nyitotta öt versével (Dravidák, Egy grönlandi cápa partra vetettsége, Korcsolyázók keringője, IV. Károly király adománya, Az Elmúlások Múzeuma; Rovartani Gyűjtemény), majd Lévai Aliz Mária szövegei (Nincs elég kezünk, Ahogy a bútorok beszélnek, Pont a mondat végén, Az utolsó húr, Testbarlang) hangzottak el. Az est szerzői közül egyetlen prózásként Tankó Andrea a holdanya című novelláját olvasta fel, amely központozásában és csapongó gondolatmenetében egyaránt hajaz arra az automatikusírás-technikára, amelyre a szerző a beszélgetés elején utalt: „a folyosóról beszökő hang ami kitöltötte a fejem és a lelkem az anyámét idézte közben már rég elhalkult most csend van és hullaszag ezzel viccelődött mindig a magyartanárom aki sok reményt látott bennem maga sem gondolta hogy egyszer még igaz is lesz a mondása itt tényleg csend van néha meg hullaszag is csak remény sehol”. Végül Vajsenbek Péter olvasta fel az Anyák napjára, a Trianon 3., a Veréb koma utolsó előtti levele és A nagy áramszünet című verseit.

Az irodalmiest-sorozat decemberi záróeseményével véget ért ugyan a 2024-es díjazottak bemutatása, néhány héten belül azonban az ösztöndíjprogram kuratóriuma új fejleményekkel érkezik, hiszen 2026-ra nézve új fiataloknak biztosítanak anyagi forrást az alkotói munkához. A nyertes szerzőket a pályázat kiírása szerint december második felében fogják személyesen értesíteni, majd pedig publikussá is teszik a szerzők neveit.

Fotó: Kabai Henrik