Az előadás három és fél órája négy élesen elkülönített egységre oszlik, mint egy regény négy nagy fejezete, nem igazán színházi gondolkodást tükrözve. Négy különálló jelenetet kapunk 2000, 2010, 2020 és 2025 címkével, és csak lassan jövünk rá, mi köti össze ezeket az epizodikus élet- és zsánerképeket. Faruzsa Miklós (Hajduk Károly) figurája a kapocs, ő fókuszálja „az orosz barát” problémát: az első jelenetben orosz szakos, hosszúhajú, bébihordozóval megjelenő „libsi bölcsész/művész” ifjú apukaként látjuk, aki filmtervével házal a „mestereknél”. Majd a putyini Oroszországban lesz először egyfajta FSZB-támogatott keresztapa, csak hogy olyan (NER-ízű) oligarchává váljon, aki a magyarországi politikai-gazdasági helyzetet irányítja strómanján, Gorán Attilán (Nagy Zsolt) keresztül. Bár a Faruzsát alakító Hajduk Károly mindent megtesz, hogy élővé tegye ezt a központi figurát az adott keretek közt, de a dramaturgia nem teszi lehetővé, hogy a karakter igazán emberivé vagy hihetővé váljon. Mond ugyan hosszú, frappánsan megírt monológokat, de kétdimenziós, lapos klisé marad végig, sosem látunk a szavak mögé. Kifejtetlen vagy zavaros marad minden emberi motivációja és érzelme, sosem tudjuk meg például, hogy érez a lánya iránt, akit látunk felnőni ez alatt a 25 év alatt. 

Ez a klisészerűség és kétdimenziós gondolkodás sajnos áthatja az előadást színházilag is, a harmadik rész kivételével, ahol Kerekes Éva egyetemi oktatóként egy COVID alatti online előadásban sikeresen formál 45 perces monodrámát a monológjából. A többi jelenetben viszont csak egy-egy pillanatra tud felvillanni valami megfoghatóan, érzékelhetően emberi: például Samudovszky Adrián monológjában, aki Szajaként, zongoristaként beszél hatásosan a mai, 2025-ös fiatal művészek kilátástalan helyzetéről. Ebben az utolsó, disztopikus jelenetben egy magyar trollframon a tizen- és huszonéves fiatalok terroristaként, emberrablóként viselkednek, miközben láthatóan nem találják a helyüket, mint az Semmike (Szkladányi Andor) és az őt tetováló Sába (Józsa Bettina) dialógusából is érződik. Sajnos azonban ez a jelenet sem sikeres egészében: ugyan érzékelhető a kritika a fiatal nemzedékkel szemben is, egyszerűen nem áll össze semmi, és a darabvégi mészárlás, amikor Faruzsa mindenkit lelövet a lánya kivételével, ismét értelmetlennek tűnik motivációk, vagy bármilyen ráció hiányában.

 
A színházilag-szövegileg értékelhető pillanatokból túl kevés van ahhoz, hogy az előadás összeálljon koherens egésszé. Nemcsak a történet zavaros, a figurák is többnyire laposan karikírozottak.

A jó karikatúrához (mint Alfonzó Csehov-paródiájában) nagyon jól kell ismerni az eredeti anyagot, ebben az előadásban azonban inkább az érződik, hogy az alkotók megelégedtek a klisékkel, és még utána sem néztek alaposan a dolgoknak. Ez leginkább az első jelenetben ütközik ki: a filmtervek és filmes pénzek felett diszponáló „nagy öregek”, Ödön (Znamenák István) és Frigyes (Mácsai Pál) kitömött pocakkal, unikumfelhőben, gusztustalan, nőalázó szövegekkel testesítik meg azt a fennhéjázó hatalmaskodást és hatalmi visszaélést, mely rég megszerzett babérokon való ücsörgéssel társul. Bár a két színész és az ironikusan magát „karrierista nőnek” valló Csákányi Eszter a nem jól megírt szövegeket is élvezhetővé tudja varázsolni, valahogy érzi a néző, hogy fals a beállítás.

Míg csodálatos a beszűkített tér, doboz a dobozszínpadon (díszlet Ágh Márton), mely jelzi a klausztrofób, önmagába záródó, gőgös, filmes világot, a berendezés nem a 2000-es éveket, hanem a 70-es, 80-as éveket jelzi. A fiatalabb nemzedék képviselője, Dénes (Ficza István) nemcsak hülye parókája miatt hiteltelen mint a 2000-es ifjúság megtestesülése, hanem mert a szintén 70-es évekbeli Keresztapát és Cápát isteníti szóban és pólóján, mintha a 90-es évek Tarantino- és Trainspotting-forradalma meg sem történt volna. 

A színészi játék és a látványtervezés tudja valamelyest kompenzálni az anyag hiányosságait: nemcsak az első jelenet dobozba-zártsága, de a második rész Guy Ritchie-féle gengszterfilm esztétikája a kezdeti képekkel, Tori (Takács Nóra Diána) és Gorán Attila (Nagy Zsolt) duójával reményeket kelt a nézőben. De aztán a Faruzsa-család elektromos grillsütőjén előttünk sülő kolbászkák nem tudnak igazán összehangolódni azzal, ahogy Gorán lelkét sütögeti Faruzsa Luciferként, amint bevonja terveibe strómannak.

Ahogy mondani szokták, jó az ötlet, szinte McDonagh-szerű, de a megvalósulás nem tudja érvényre juttatni ezt a párhuzamot sem, és ez nem a színészeken múlik.

Kerekes Éva ELTE-s tanárnője hosszan és színházilag is értékes módon beszél a Harry Potter-univerzum és a görög sorsdrámák kapcsolatáról a harmadik részben. Már sok kritika kiemelte, hogy ez az előadás legélvezhetőbb része.

Valóban, és jót tett volna az alkotóknak is, ha nemcsak megírják, de meg is hallgatják az egyetemi oktató előadásának konklúzióját: a hübrisz, a gőg nem vezet sehova, a szemet szemért bosszúelv helyett másra van szükség. Harry, mint Kerekes Éva tanárnője mondja, végig átlagember marad, nem erővel töri meg társaival együtt a gonosz hatalmát. A gőg, a harag és az erőszak, a dolgok igazi megértésének hiánya csak újraindítja a bosszú körét, azaz terméketlen. Ezt megtapasztalják az utolsó jelenet disztopikus trollframján lézengő fiatalok is, de valószínűleg érdekesebb, elgondolkodtatóbb előadás született volna akkor, ha az ifjú alkotók is megpróbálták volna mélyebben megérteni az elmúlt 25 évet. Ehhez kutatni kell, beszélgetni más nemzedékekkel, meghallgatni egymást. Reméljük, ez meg is történik egyszer.