A kávézó megtelt, csak lassan tudok haladni a pult és asztalok közti szűk folyosón, míg el nem jutok az első sorokig, a még üres, kék fotelekhez. Ahogy leülök, pásztázni kezdem az arcokat; a szegedi irodalmi közeg jelentős része jelen van. Szerzők, szerkesztők, egyetemi tanárok és doktoranduszok viccelődnek, beszélgetnek egymással, egyre halkabban – Urbán épp közli: pár pillanat és kezdenek.

Vőneki játszani kezd a gitárján, mellé elektronikus háttérzajt csihol. Erre olvassa rá először Papp-Sebők, majd Ráday a kiválasztott verseit. Nehezen tudom eldönteni, hogy most épp egy hosszú, vagy több rövid vers hangzik el, de nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy a hangzás által összekapcsolódnak. Urbán megnyitja az estet, röviden köszönti, bemutatja a két mellette ülőt, és egyből egy gyors bemelegítő kérdést intéz feléjük.

Amikor még olvasás előtt átfutotta a két kiadványt, mondja, óhatatlanul is a hasonlóságokat kereste. Annak ellenére, hogy a két kötet témájában és hangulatában is eltér, sikerült találnia egészen kézenfekvő, jól kimutatható párhuzamokat.

Kezdésként arra kéri a szerzőket, mondjanak egy szót, vagy egy mondatot, ami szerintük jól leírja vagy jellemzi a könyvüket. A kérdés után kisebb csend áll be, végül Papp-Sebők szólal meg: amióta megjelent a Káté, furcsa így, egyben látni a korpuszt – mondja. A szó tehát, ami eszébe jut: az „időszak”. Egy életszakasz, amiben mint magánember, mint alkotó nagy változásokon ment keresztül; ennek a lenyomatát tarthatja most a kezében. Ráday válaszában megjegyzi, szerencsésnek érzi magát, az interjúk, kötetbemutatók miatt sokat gondolkozhatott már a kötet struktúrájáról. Szerinte a „játék” az a fogalom, ami „minden egyes perspektívájával” meghatározza ezt a versanyagot. A nyelv határainak feszegetése, a normák áthágása, a szabályok kiforgatása mind jelentős elemei a poétikájának. „Az egész egy komoly játék” – nyomatékosítja.

Ez után Urbán a kötetek megszületésének folyamataira kérdez rá: milyen úton jutottak el a kiadáshoz, hogyan élték meg a kötet időzítését.

Először Ráday válaszol, nagyon sok verset kellett írnia ahhoz, hogy megszülethessen ez az anyag. Kifejti, szerinte túl sok minden érdekli őt, így hosszabb folyamat volt, amíg láthatóvá vált az irány, letisztult a téma. Ennek megfelelően javarészt az elmúlt két és fél év szövegeit foglalja magába a kötet. Tavaly ilyentájt küldte el még az első változatot Áfra Jánosnak, vele dolgoztak rajta intenzíven. Amikor nagyrészt késznek ítélték az anyagot, ötletelni kezdtek, melyik kiadónál lenne a legjobb helye a kéziratnak. Az utolsó összeülésükkor jutott eszükbe, hogy pont azon a napon van az Okapi Press kötetpályázatának leadási határideje. Ráday nagyon örült, hogy végül az ő kézirata nyert, hisz eleve szimpatizál a mikrokiadókkal, és úgy érzi, versei jobban illeszkednek egy kisebb, függetlenebb kiadó portfóliójába. Az eredményhirdetés után két hetük volt nyomdakésszé formálni a kéziratot. Elsősorban Simon Mártonnal, Visnyai Zoltánnal és Borsik Miklóssal dolgoztak, de Ráday kiemeli, hosszú évek publikációs, íróműhelyes, táboros tapasztalata és számos folyóiratszerkesztő számos hozzászólása kellet ahhoz, hogy sok szöveg már a beküldéskor is végleges vagy ahhoz közelítő állapotban legyen, és így időben elkészüljenek.

Erre csatlakozik rá Papp-Sebők, szerinte is nagyon fontos a műhelyezés, a szerkesztőkkel történő közös munka. „Egymást meg tudjuk arra tanítani, hogy egy szöveget kritikusan elemezni, vagy egy szöveg mélyére menni nem azt jelenti, hogy érdekellentétek vannak…” – mondja. Ő sokáig zsánert írt, innen nyitott aztán a versek felé. Számára különösen nehéz volt egy nagy egésszé összerendezni az anyagot, megtalálni a kapcsolatokat, íveket a szövegei közt. Ebben volt segítségére aztán több mentor, szerkesztő. A szerzővé válás fontos állomásának tartja a publikálást (Kiss Lászlót és Orcsik Rolandot emeli ki). Mentorként hivatkozik Nádasdy Ádámra, akivel egy Fisz-tárborban találkozott. Sokat fejlődött, alakult a költészete, a 2022-ben Móricz-ösztöndíjat nyert terve még egy teljesen másik könyvet vizionált.

Igaz, az alapötletek, tétek megmaradtak, de rengeteget változott maga a szöveganyag. Ez nagy részben köszönhető a kötet szerkesztőinek is, Gáspár Sárának és Juhász Tibornak.

Urbán a címekre tereli a témát. Röviden vázolja tézisét, miszerint a mostanság megjelenő kortárs kötetet címei vagy egyszavasak, vagy pont, hogy terjedelmesebbek, mondatnyiak, ahogy a most bemutatott könyveknél is látszik. Ezekhez a címekhez mindkét kötetben vers is tartozik; Urbán elsősorban arra kíváncsi, mit jelent számukra a kötetük címe, és hogy a címadó verset hogyan helyezték el a korpuszban.

Ráday számára nagyon ellentmondásos  A csendkirály győzelmi beszéde, úgy érzi, van benne valami fenyegető. Itt is tetten érhető az est elején emlegetett nyelvi játék, valamint a hatalom és törvényei ellen való lázadás. Sőt, nem rég vette észre, hogy az összes cikluscím egy birtokos szerkezet, de mindegyik birtoklás negatív tartalommal töltődik fel.

Papp-Sebők sokáig nem tudott címet adni az anyagnak, noha megvolt a Káté című vers, valahogy elbújt a többi között.

Ő végül félrevezetésként választotta ezt a címet, hogy elhiggyük, ez egy konzervatív, lehatárolt kötet, egy saját hittankönyv. Kifejezetten ironikusnak tartja ezt a gesztust, hogy a református hittételeket egybefoglaló könyvnek a címét adja kötetének, amelynek versbeszélője gyakran fél a címkézéstől, definiálástól.

Urbán ezután visszacsatol Ráday válaszára: mennyire engedte a kísérletezést a kiadó? Ráday mosolyogva jegyzi meg, hogy szerencsére ebben szabad tere volt (pár nyomdatechnikai szabálytól eltekintve), egy másik, hagyományosabb szövegekkel foglalkozó kiadó gondozásában lehet, hogy teljesen máshogy nézne ki ez a kötet, esetleg helye sem lenne ott. Kísérletezni főleg az alkalmi versekkel szokott, fűzi tovább. Az ilyen költeményekkel azért könnyű párbeszédbe lépni, mert már kialakult nyelvi, képi, formai eszköztáruk van, jól körülhatárolhatók.

Ő elsősorban ezeket a rögzített elemeket igyekszik kiforgatni, hiszen ezeknek az elemeknek a szolgai követése gyakran elferdítik az igazságot - zárja le végül Ráday.

Ugyanilyen szövegszervező elvként hozza fel a szégyent Urbán; a Káté mottóját is felolvassa Annie Ernaux-tól: „A szégyen nagy emlékezete minden más emlékezetnél aprólékosabb, engesztelhetetlenebb.” Elsősorban azért ezt választotta Papp-Sebők, mert magánemberként köze van hozzá, sokszor jut eszébe. Ezért tartja izgalmasnak megvizsgálni a szégyen fogalmát alkotói szemmel, Kifejti, szerinte a szégyenben érdekes dualitás mutatkozik: kerülni próbálja az ember vagy elfogadni.

Urbán  rátér a két kötet közötti párhuzamokra; szerinte mindkettőjüknél fontos a múltba való visszatekintés, a gyerekkor, a kamaszkor, az irodalmi hagyomány, annak megújítása. Ezután arról érdeklődik, most milyen érzésük van a kötettel kapcsolatban, milyen visszajelzéseket kaptak, vagy, hogy esetleg már vannak-e ötleteik a következő kötetükkel kapcsolatban. Erre mind a két szerző megerősíti, hogy szerencsére sok visszajelzést kaptak, még olyanoktól is, akik nem szerkesztők vagy pályatársak. Ráday ezt a rengeteg megerősítő energiát használja fel az íráshoz, szerinte nem túlzás azt állítani, hogy egyszerre ezer szövegen dolgozik. Így, hogy túl van az első kötetén, egy kicsit tudatosabb lett, jobban ismeri az erősségeit, gyengeségeit.

Papp-Sebők elsősorban a kötetben felvetett problémákat szeretné tovább bontani, nem hisz a teljes perspektívaváltásban. Még nem tudja, mennyire távolítsa el a személyétől készülő prózai szövegét.

Urbán megköszöni a figyelmet;  felolvasás következik. Először Ráday olvas fel, a háttérben gitárszél süvít, ez főleg a Kelet-Magyarország utolsó tévéje című vershez passzol. Ráday után Papp-Sebők következik, felolvasását a Kátéval zárja.

A fotókat Ács Péter készítette.