Életem végén ébredtem rá, hogy annak sikerül az élete, aki a képzeletét a realitástól, vagy, mondjuk így, a hétköznapi tapasztalati valóságtól fokról fokra, az évek során mindinkább megkülönböztetni képes.

Természetesen az élet kezdetén, amikor még semmiről nincs fogalmunk, ez a megkülönböztetés lehetetlen, csakhogy a csecsemőnek – ha még valóban csecsemő, az óvodás már nem az – erre nincs is szüksége. Jézus a reánk maradt jóhírek egyikében azt tanácsolja tanítványainak, ha Istent (ezt most úgy fordítanám: a teljes valóságot) látni akarják, akkor a megismerésük - a szemük - olyan legyen, mint a babáké. Ők az Urat színről színre látják anélkül, hogy eszükbe jutna tudni ezt. A felnőtt embernek azonban sokmindent tudnia kell ahhoz, hogy a képzeletét a realitással nem-összekeverni képes legyen. Épp azért hajlamos a számára mindig csak utólag felismert realitást megkülönböztetni a képzelet valóságától. Ez igen gyakran nem sikerül. Pedig azért volna fontos felismerni, magában elismerni az embernek, hogy amit realitásnak hitt, az inkább csupán képzeletének a műve. 

Hogy döntésének (pillanatnyi szemléletének) ezt a tévedését idejében képes legyen felülvizsgálni, ahhoz ismernie, vagy legalább sejtenie kell a különbséget a képzelete és a realitás tényei között, hogy ne tegye meg a valóságban, vagyis – az adott pillanatban, - a realitásban azt, ami valójában csak képzelete álmaiban él. Ez a megkülönböztetés igen nehéz. 

Szívesen tévedünk.

A tévedés a homo sapiens életében mindennapos. Nevezhetjük csalódásnak - a legenyhébb esetben. Szerencsétlen döntéseinkért azonban magunk vagyunk felelősek. 

Fájdalmat szül az ilyen élet-baki. 

Szüksége volna minden embernek életfelfogása gyakorlatává tenni, hogy rendre megvizsgálja pillanatai realitását, mégpedig életének valamennyi döntés-szerű pillanatában. Megtudni, mielőtt megtenné, hogy annak a döntésnek, ami előtt épp áll, képzeletbeli módon valósul meg a hatása, vagy a realitásban? 

Ehhez az ébrenléthez önismerettel kell bírni. Minél idősebb az ember, annál jobban kell (-lene) ismernie önmagát. Nem a Másikat, nem a helyeset, nem a helytelent (ezek vagy megismerhetetlen, vagy csupán a döntést követően, és akkor már hasztalan felfogott tények) hanem önmagunkat lehet és érdemes ismernünk. Ezt azonban közvetlenül nem tudhatjuk, hanem csak azt ismerhetjük meg, hogy mi is az, amit mondunk, teszünk, milyen élmény annak a számára, aki lát minket. Nem abból fogjuk megtudni, hogy kik vagyunk, hogy ő megmondja, hanem abból foghatjuk fel, abból az élményből, amelyet a Másik emberben keltünk.

Rutinunk az életben (mármint, hogy ismerjük) megtévesztő érzés. Sok víz lefolyik a Dunán, vagy a Themzén, mire tudomásul vesszük a pillanatról pillanatra fájdalmas különbséget a vágyott, vagyis a képzeletünkben élő világ és a Másik, illetve a realitásban létező világ hasonlósága között. Amikor a képzeletedben megalkotott valóságot önnön életed hétköznapi realitásában törekszel megvalósítani, mi több, az az illúziód, hogy ez feltétlenül sikerülni fog - bajba kerülsz. 

Csak akkor nem tévedsz, ha az, amit képzeleted valóságában teremtettél, egy általad kreált művészi alkotásban válik realitássá.

Szerintem nincs annál nagyobb boldogság. Nem merő fantáziálgatás nyomán alakul a művészi tett. Nem szenvedést kelt, mint a realitássá erőltetett és ezért kártékony képzelet. 

Gondolj itt, csak egy példa, Putyin diktátor Ukrajna ellen indított háborújára. Azt hitte, legfeljebb egy hétig tart – és már négy éve dúl a háború, mind a két oldalon több mint egymillió halott és sebesült lett az eredménye annak, hogy a diktátor azt hitte, képzeletben megalkotott valósága a realitásban is megállja majd a helyét. Biztos volt benne. A realitás megfosztotta bizonyosságától. 

A szellemi tett ellenben örömöt kelthet a realitásban is. Ha valaki a szemét becsukva indul csatába, vagy anélkül szeretne megcsókolni valakit, hogy képes lett volna beleélni magát a másik hozzá való viszonyába, vagyis nem képes a szó szoros értelmében abban élni, akire vágyik, az pórul jár. De ha képesek vagyunk azonosulni az emberrel, akitől akarunk valamit, megtudhatjuk, hogy a Másik is szeretné-e, azt, amire mi vágyunk. 

Illetve annál több is történhet: szeretjük egymást.

Látjuk a Másikat a maga realitásában? 

A Másik valósága, annak valóságában önnön képzelete és a Másik életének a realitása nem biztos, hogy a tiéd. 

Többnyire nem a tiéd. 

Legtöbbször nem a tiéd. Ez az állítás véleményem szerint mindannyiunkra érvényes. Szem elől téveszteni életveszélyes. Továbbá önveszélyes. A Másik lehet fenevad is. Te is lehetsz az - a Másik számára. Gondolj a rossz családapákra, szórakozott családanyákra, vagy hadd legyek szemtelen, gondolj magadra, esetleg. 

Nem vagyok biztos benne, hogy érted, amit mondok, én sem értettem évtizeden át. A feladat itt olyasmi, ami egyszerűnek látszik, de nem az. 

Mindaddig, amíg nem érted pontosan, hogy miért fontos a képzeleted valóságát a realitás valóságától megkülönböztetni, újra és újra gödörbe buksz. Úgy is mondhatom, unos-untalan a nyakára lépsz a másiknak, vagy kárt okozol magadban, vétkezel. Holott nem akartál. Valami rossz történt. Elbuktál, bukdácsolsz. Elesel. 

Fel lehet kelni.

Akkor lehet kimászni a gödörből – ha nem akarod tagadni magad előtt, hogy elestél. Amennyiben nem ismered el rossz lépésedet, akkor újra elesel. Lépten-nyomon elesek. Elesik általában minden ember, ritkábban, vagy többször. Száraznak tűnik ez a gondolatmenet, ha igaz is, ízlésemnek túlságosan elvont, ezért Shakespeare Lear királya történetét súgom a füledbe.

2

A király megöregedett. Halódik. De nem tudja. 

Azt hiszi, így 60-70-80 évesen – már nem is tudja pontosan hány éves -, élete csúcsára ért. 60 éve uralkodik, népének ő a legsikeresebb királya. Ember. Birodalma virágzik, a legnagyobb tisztelet övezi külhonban éppúgy, mint birodalmában, az ősidőkben. Az alattvalók már nem is emlékeznek az előző királyra, olyan régen uralkodik Lear, aki most úgy dönt, hogy visszavonul, felosztja birodalmát három lánya közt, akiknek a kezéért egyébként szomszédos országok királyfiai, hercegei, trón-jelöltjei versengenek. Lear csak annyit kér, dönti el magában - de amilyen idős, az is lehet, hogy legszűkebb környezetében, nem a lányai előtt, már elkotyogta -, hogy amikor (úgy képzeli) véghetetlen jóságában bejelenti, hogy három gyönyörű lánya között háromfelé fogja osztani birodalmát, csak annyi feltételt szab gyermekeinek, hogy amidőn kihirdeti nyugdíjba vonulását, mind a három lány szavakban fejezze ki, hogy mennyire szereti őt. 

A király úgy gondolja, hogy ez valami különlegesen szép nap lesz. 

Jó előre meghirdette, hogy azon a napon, amikor három lányának döntenie kell, melyik királyfihoz hajlandóak férjhez menni, be fogja jelenteni, hogy a kegyes jóváhagyásának eleget téve ő még azt is szeretné, ha a lányai elmondanák, ő pedig a teljes udvar előtt meghallgatná, amit egyébként jól tud (véli), hogy leányai mennyire szeretik őt.

Pompás tréfa, gondolja, meghatóan bölcs tréfa, valami példátlanul nagyszerű gesztus az övé: csak meg kell köszönniük szeretetük kifejezésével, hogy háromfelé osztja birodalmát.

Eztán ő nem uralkodik.

Annyit kér majd a három lánytól, hogy ő száz lovag barátjával hol egyikük országában szálljon meg, hol másikukénál, ahogyan épp atyai kedve tartja. Királyi foglalatosságától visszavonulva hadd száguldozzon pompás paripáin legényeivel naphosszat, napközben vadásszanak, igyanak-egyenek, énekeljenek, ha éppen ahhoz tartja kedvük, és ahol épp rájuk alkonyodik, abban a birodalomban trónon ülő lányukat, illetve férjüket fogja megtisztelni száz lovasával, hogy megalhassanak.

Ez királyi parancs, az utolsó királyi parancs.

Addig, amíg ő a király, amit a száján kiejt, az úgy van. Számára ez evidencia. 

Ez az ember oly régóta király, oly régóta védelmezi országát, tartja meglehetős jóllétben birodalmát, mindenekelőtt udvarát és leányait, akiknek a hozzá érzett szeretete oly magától értetődő a számára, s úgy gondolja, lányai számára is, hogy amit viszonzásul vár, nem nagy kérés: köszönjék meg az egész udvar előtt, hogy szeretik őt! Azon nem tűnődik, hogy ő szereti-e a lányait, miért is tűnődne? Akkora szabadságban élhettek kegyes jóindulata oltalmában, amekkorában csak szerettek volna. 

Az a legkevesebb, gondolja, hogy kimutassák szeretetüket iránta, midőn kihirdeti ország-világ előtt, hogy visszavonul. Hatalmas szíve -gondolja büszkén - időtlen idők óta ujjong, amiért legkisebbik leánya, Cordelia szereti őt a legjobban, mint ahogy ő is őt szereti a legmélyebben. Természetesen esze ágában sincs ennek világossá tételével megsérteni másik két porontyát. 

Lear azt képzeli, szívének gondos terve titkos, csak ő maga tudja, hogy az ország legpompásabb harmadát legkisebbik lánya fogja kapni!

Lehet, hogy ezért csinálja az egész cirkuszt, mert azt szeretné hallani, hogy legfiatalabb leánya az udvar előtt kijelenti: édesapját szereti a legjobban a világon! Eljön a nagy nap, az udvar felsorakozik feszülten, némán. 

Ott állnak a lányok, ott állnak kérőik, nem tudván, véli a király, hogy közülük gyermekei melyiket fogják választani párjukul. Úgy döntenek, ahogy akarnak egyébként, minden eldől ezen a napon, mindenki tudja, hogy a király mai bejelentése sorsdöntő. 

Az a kérdés bejelenti-e, amiről suttognak…?

Bejelenti.

Abban a pillanatban, mintha egy szappanbuborék pattanna szét, úgy hull a semmibe minden, amit Lear királyságának rendje tartott egyben. Érzi minden jelenlévő, többségük meg sem tud szólalni, levegőt se tud venni és alighanem első pillanatban azt sem tudják, hogy miért. Miért olyan kínos, egyszersmind nevetséges ez? 

Nem az. 

Sokkal rosszabb.

A király nem akar király lenni. 

Úgy képzeli, lemondhat arról, ami az ő lényege, ami a birodalmat összetartja, ami a benne élőket kezelhetővé teszi, ami és aki biztonságot nyújt hatalma ernyőjével mindazoknak, akik jó, bölcs, igazságos hatalma alá húzódnak. 

A király meggyöngült. A király halódik. Lear sejti, hogy előbb-utóbb át kell adnia hatalmát – de vajon kinek? Mint jó király, tudja, első gondolata az, hogy senkinek… Nem volna szabad átadnia a királyi hatalmat, ha…

Ha mi? Ha ő nem volna előbb vagy utóbb múlandóságra ítélve. Lehet- e a jó örök? Természetesen nem lehet örök – gondolja Lear. Hacsak nem abban az esetben, ha azokra bízza az uralmat, akikben gondolkodás nélkül megbízik: leányaira.

Rájuk bízza az uralkodást!

Mind a háromra egyszerre! 

De csak egy részt a birodalomból. 

Úgy képzeli, ez olyan diadalmas megoldás, mint a fák rügyezése tavasszal a hosszú tél után. Az ágakon megjelennek a fesledező bimbók; úgy folytatódik Lear királysága leányai uralkodásával - mármint Lear király képzeletében -, ahogy a fák termést hozván, gyümölcseiket lehullajtják a földre, húsuk elporlik. Vagy elfogyasztatik. De ott marad a mag, Lear király magva, az ő múltjából felemelkedő jövő. Leányai. Van ennél szebb?

Van ennél képtelenebb? 

Az ember éppen abban különbözik a természet összes többi élőlényétől, hogy nem csak jó lehet, ha akar, hanem rossz is. Az öregemberek az ilyesmiről hajlamosak megfeledkezni. Megeshet, hogy magukat is hibátlanul jónak tartják, kegyességük magától értetődővé teszi, hogy gyermekeiket is jónak tartsák. Valóban jó Lear király, amikor ezt a döntést meghozta? Jó ember? Vagy … kényesebbet kérdezek - jó király?

3

Nem hagyhatjuk említetlenül, hogy a sors különös játékaként éppen akkor, amikor Lear eldobta magától a kormányzás gondját, egyik főkamarásának, Glosternek, hosszú távollét után hazaérkezik a „fattya”, ahogy ő nevezi, úgy képzeli megbocsájtó szeretettel a törvénytelen fiú. 

Gloster ugyancsak vén és jóságos ember, akinek nem három leánya, hanem két fiúgyermeke van, egy törvényes és egy törvénytelen, e tényt az öregúr nem győzi leszögezni bárki előtt. Minél öregebb, annál gyakrabban. Mostanában, hogy a már-már elfelejtett törvénytelen fia Lear közelgő nagy bejelentésének hírére hip-hopp visszaérkezett külföldről, és ez újdonság, kellemes fordulat Gloster életében. (Azt hiszi.)

Az egyik fiút imádott de korán elhunyt felesége szülte neki. Edgárt. Külföldön végezte egyetemi tanulmányait, édesapja úgy érzi, jó fiú, okos, szelíd és hűséges. De van egy fattya is, teszi hozzá… Ködösen mereng a szón, nem gondol a mélyére, tréfálkozik, alighanem szégyelli, hogy megcsalta a feleségét – de ha egyszer annyira jó volt az a nő, a csintalanság olyan jól esett! Régen volt, igaz sem volt, fiatal volt, és szeretné azt hinni, hogy ma már nem foglalkozik azzal, hogy ez szégyen. És hát Edmund is egészen rendes gyermek! Ámbár fattyú. 

Az utolsó kilenc évben apja alig látta, de most, hogy Lear hatalmának feladására készül, ismét otthon termett.

Nem biztos, hogy a két fiú egyforma. Mint Gloster képzeli. Miért gondolja ezt Gloster?

Mert már idős ember. 

Bizony, aki megvénül, annak napról napra, önmaga számára sokáig észrevétlenül fogyatkoznak az agysejtjei, meg ugye, öregen érzelmesebb is az ember! Ezt általában szereti is magáról hallani, akit jó öregnek neveznek, ha szóba kerül. Ő igyekszik is megfelelni ennek az udvarias megfogalmazásnak, nem állíthatja senki, hogy ő nem szereti ugyanúgy a fattyát, mint a törvényes fiát. 

De abban a pillanatban, amikor Lear király megteszi bejelentését, több dolog is történik. 

Edmund azonnal érzi, hogy ütött az ő órája, még nem tudja hogyan, de most itt az ideje, hogy a sors kegye őt jutalmazza mindazzal, amit eddig az elsőszülött gyermeknek tartogatott apja. A törvénytelen fiú legyen a törvényes fiú! Hahiszen Lear király eldobta a jogart – uccu neki, most keresse meg mindenki, amit nem talált! 

A király legidősebb és legkívánatosabb lánya, a szépséges, telt húsú Goneril is úgy érzi, most eljött az ő uralkodásának ideje. Elvégre ő az elsőszülött, a törvényes örökös, nemdebár. Ő fog a legkisebb és legszeretettebb leány, Cordelia örökébe lépni. Goneril tudja, hogy ő jobb szavakban, mint Cordelia, Reganről már nem is szólva. Az csak egy „középső gyermek”. Ez az ő pillanata, aki tudja, mit akar az apja! 

Hájjal kenegetni magát, azt akarja. 

Hogy mézédes szavak és jelzők birizgálják, simogassák az ő vénségében már zsibbadó életerejét: Goneril tehát dícséri az apját teli tüdőből. 

Regan, a középső Lear-gyermek, Goneril hízelkedésébe belesápad. Tudja ő, mit akar nővére, mint általában mindig: eltaposni őt, a másodikat, és persze a legkisebbet is. 

Mint általában a második gyermekek, megmutatja, nem engedi magát letaposni. Eszébe jut, mit kell mondania apja kérdésére. Hogy az ő szeretetére nincsenek szavak! Ő annyira szereti a királyt, hogy ahhoz méltatlan a szó. 

Lear nem ismeri a lányait. 

Az idős ember már nem lát bele a fiatalabb emberbe, egyebek közt azért sem, mert neki a fiatalok olyan gyerekek, amilyenek akkor voltak, amikor apjuk szívében feltámadt a szeretet irántuk születésükkor, vagy azután valamivel, és nem is személy szerint ismeri a lányait, hanem szerepük szerint: hogy a lányai. A funkciójukat ismeri, az ő képzeletében, nem a valóságukat. 

Valóságukról, Goneril vagy Regan lelkének realitásáról, alighanem semmit nem tud. A képzeletük működéséről, mi sem természetesebb, halvány fogalma sincs. Talán még a legtöbbet a legkisebb lányáról sejt. Lehetséges, hogy az egészet azért találta ki, hogy nyilvánosság előtt valljanak szerelmet lányai, apjuk felfoghatatlanul kegyes uralkodói és atyai szeretete viszonzásaképpen, hogy így muszáj legyen végre megszólalnia legkisebb lányának, aki mindig is szótlanabb volt a testvéreinél, ám a szeme, a szemének a tüze Lear király belső titkos gondolata szerint, legforróbban süt reá, édesapjára. Cordelia érti a legtöbbet abból, hogy ő kicsoda.

Akkor Cordelia megszólal valóban, belehasít az ünnepélyes csendbe szava: ebben a játékban nem akarok részt venni! – mondja, s az arcán látszik, miért nem hajlandó rá: kétségbeejtőnek találja apja kívánságát. 

Kétségbeesése jogos, de csak az a néhány ember érti, hogy miért, akik annyira szeretik Lear királyt, mint Cordélia. (Ez a szeretet érthetetlen és magyarázhatatlan. Egyszerűen csak szeretet. Aki szeret, meg nem tudná mondani miért, okát nem tudja annak, hogy miért szeret: szeret.)

A király bolondja, megvetően úgy is szokták mondani: az udvari bolond, aki szintén jelen van, valahol az udvari előkelőségek közt guggol talán. És érti Cordéliát! Lear legjobb barátja, Lord Kent is érti. Ők, mivel tudnak szeretni, lelkükből szikraként pattan a felismerés, ha valaki igazán szeret, tudja, hogy a szeretet szavakban kifejezhetetlen. Hiszen több, mint szó a szeretet! 

Aki szeretetről áradozik, arra úgy tekint a józan ember, mint legalábbis egy csalafintára. Lehet, hogy ezt az igazságot fiatal korában Lear is tudta. De már nem tudja. 

Elfelejtette. 

A király dühös. Még fékezi magát. Ebben a pillanatban jött rá, hogy valamit elrontott, de ez hatvan éve nem fordult elő, úgyhogy csupán azt érzi, hogy valami most összetört; benső ijedelmében azt mondja magának: Cordélia szeretete irántam lehetséges, hogy csupán illúzió. Oh, azt nem hihetem, annál nagyobb csapás nem érhet! - gondolja rémülten. 

Még egyszer felszólítja a lányt: kotorjon össze valamit a lelkéből, hogy kifejezze iránta érzelmeit. 

Szereti – vagy nem szereti? 

Ha Cordélia jellemében valóban apjára ütött: erős, megingathatatlan hozzá való hűségében. Nem akar, és képtelen is nyilvánosság előtt szeretetéről biztosítani apját, ez tisztátalan, és apját is lehetetlen helyzetbe hozza: királyhoz nem méltó ez a kérés.

Ha valamit mondania kell. Azt mondja: - Apám, én csak úgy szeretlek téged, mint a sót!

Az udvar felszisszen. 

Alighanem, mindenki érti. Cordélia úgy érzi, meg kell mondania az apjának, hogy valami retteneteset kér; lehet, hogy nem is tudja megfogalmazni, mi az a rossz, amit Lear ezzel az ünnepélyesnek látszó baromságnak a megrendezésével létrehoz, de a szíve megsúgja, hogy mit kell tennie. Ha nincs is értelme, mert már nem lehet, meg kell próbálnia észhez téríteni apját. Hozzátenném, Cordélia válasza bölcs: Apám, gondolj a sóra! Amennyi kell, az nem mérhető, de szükséges; só nélkül nincsen jó ízű étel. Azt hiszed, keveset mondok, holott a legtöbbet mondom. Ha föleszmélnél, és igaz önmagadra ébrednél, akkor most bocsánatot kérnél és megdicsérnél. De nekem azt is vállalnom kell – ez is benne van Cordélia válaszában -, hogy te nem fogod tudni, só-hasonlatommal én lényegesen többet árultam el a szeretetemről irántad, mint nővéreim fuvolázása. Tragikus tévedésed bibijére tapintottam a só hasonlattal: látszólagos kegyességed, birodalmad szétosztása, kezeid közül a jogar elhajítása „ehetetlenné”, felfoghatatlanná teszi, atyai jóságodat voltaképpen önmagát megkérdőjelezővé. Az udvar teljes nyilvánossága előtt bolondot csinálsz magadból?! 

Cordélia nem is gondolja át, inkább csak megsejti apja kérdésében a halódás tünetét, elméje fogyatkozását: arra illetéktelenek előtt esendőségében feltárulkozik. Kérése nem csak haszontalan, de Cordéliának gyötrelmesen árulkodó is. Apja már nincs annak az erőnek a birtokában, amellyel hatvan évig kormányozta birodalmát, nemzette lányait, biztosított mindenkinek megfelelő élelmet és lakást. 

Mai lépésével felszámolja élete művét.

Ami ezután következik borzalmas, arra nekem nem is kell teljes egészében reflektálnom ebben a szövegben, mert a tragédiának csak egy vonását igyekszem megvilágítani. Én nem a drámát írom újra, hanem Lear király történetének rejtett, de legfőbb igazságát szeretném felmutatni. 

Magát a mesét nem is fogom előadni legeslegvégéig, csupán addig, míg úgy érzem, el nem érem, hogy Te, olvasó, észrevedd Lear, s általában az emberek katasztrofális viszonyát a bennük élő képzelet és az őket körülvevő realitás viszonyáról. Lásd meg Lear önismeretének végzetes hiányait! Ennek a hiánynak egy részében bizonyosan ártatlan, királyi rangja szükségképpen eltakarja előle önmaga teljes valóságát, ezért tragédia az, ami vele történik; mostantól meg kell tapasztalnia a teljes valóságot, pontosabban a realitást, hogy az mennyire más, mint ami az ő „királyi” tudata számára realitásnak tetszik. 

Hányszor tévesztjük össze a magunk képét a világról a világ realitásával?

Mit jelent az a szó, szeretet? 

Figyelmet jelent, önátadást, figyelmet áldozunk a másikra. Ahogyan Cordelia az apjára figyel, szeretetével átérzi, mit miért mond. S mi van amögött? Nem azért akarja tudni ezt, mert szándékai vannak. Nem is akarja tudni, hanem figyelmét áldozza a másikra, és akkor megérti a másikat.

Lear király, amíg király (volt), nem emberekben gondolkodik, hanem kötelességekben, jutalmakban és büntetésekben. Amikor Cordelia a só hasonlatával él, Lear kiutasítja őt nem csak az udvarból, de a birodalomból is, s úgy próbál nagyot ütni az atyai hiúságán ejtett sérelmen felbőszülve, hogy a hozományt is megtagadja tőle.

Ezzel aztán a király – annak, akinek van füle a hallásra, hallja - igencsak elszólja magát! Féltékeny ifjoncok szoktak így viselkedni hűtlennek vélt kedvesükkel! „Ha én nem vagyok boldog, te se legyél az.” 

A jelenet vérfagyasztó, megdermeszti az igaz szívűeket, kárörömmel tölti el a hitványakat. A (volt) királyt is meghökkenti, de ő úgy tesz, mintha nem lepné meg, hogy bár a burgundi herceg, ha nincs hozomány, visszalép, nem óhajtja feleségül venni Cordeliát. 

No de Frankhon (az archaikus idők Franciaországa) trónjelöltje csöndesen megszólal, mintegy félig–meddig magába: hozomány nélkül is tetszik ez a nő! Éppen azért, ahogyan beszél, értem a hűségét apjához, állapítja meg Frankhon hercege; biztos vagyok benne, Cordelia hűséges feleségem lesz.

Az udvar csak áll és néz. 

Lear érzi a francia kérő magatartásában a kritikát, sőt önmagában is érzi, hogy valami végzetesen eltört a kezében, vagyis a szívében; nem tud csendben maradni vagy véget vetni a kínos helyzetnek, még egy lapáttal rátesz Cordelia elleni indulatára: a legzsírosabb részét a ma kiosztott nagy falatnak, amit Cordéliának ígért a birodalmából, inkább most már a két idősebbik leánya közt osztja szét. Azok meg természetesen köszönik, és ígérik, hogy minden kívánságát teljesítik, ahogyan eddig is. 

Hogy aztán teljesítik-e, azt az udvar nem tudja, bár sejti, hogy nem úgy lesz ahogy az éppen lemondófélben lévő király képzeli a jövőt, de hallgat minden udvaronc. Várja, mi lesz még? 

Akik azonban tudják, hogy ami történt, az rettenetes és jóvátehetetlen: először is Lord Kent, aki a legközelebb áll Learhez ifjúsága óta, és még valaki tudja, mi történt, aki talán még Lord Kentnél is pontosabban érti a helyzetet: ő az udvarban a legutolsó ember, a bolond.

4

Az udvari bolond egyelőre hallgat.

Cordélia, mielőtt a szeme előtt férjjé érlelődő vőlegénye kivezetné a palotából, még egyszer körbepillant: végigtekint a képmutató, néma udvaroncokon, velejükig hamis nővérein, és bevési szívébe a pillanatot, amikor apja megtagadta őt. 

Megpróbálja túlélni. 

Alighanem annak a tudatában, hogy benne is romba dőlt apjáról alkotott képe. De csak a képe. Az apja – mert szereti -, az apja marad, bármit is művel vele.

Shakespeare géniusza ezt a pillanatot egybekapcsolja Cordéliának a választásával, hogy odaadja magát Frankhon hercegének, holott az én képzeletemben úgy tűnik, Cordélia oly mértékig nem volt felkészülve, hogy több ismeretlen férfi közül melyiknek adja a kezét, hogy ez a választása ihletett: szívből jövő, spontán, megérzés-szerű. Ilyen jól dönteni azok tudnak, akik szeretni tudnak. Racionális magyarázata nincs. Az ember vagy tudja, vagy nem tudja. A párválasztás pillanata minden nő életében, az apjától való búcsúzással kezdődik. Nem a férjhezmenetel procedúrájával, hanem új férfi választásával: a férfival, akihez tartozik.

Cordélia távozásának súlyt ad, hogy nem vesztesként hagyja el a helyszínt. A férfi, aki Cordelia megaláztatása pillanatában, habozás nélkül megkérte a kezét, az udvar szemében is felmagasodik. Cordelia így élheti túl, hogy elvesztette az apját. 

Shakespeare tragédiájában, amelyet I.Erzsébet királynő színe előtt is előadtak, a csattanóval induló kezdet után, Lear végzetes döntése viharos sebességgel uszul reá, minden következményével együtt. 

A magam részéről csupán összegzem, ami ezután történik, és igencsak elgondolkodtató, mi minden történik: valósággal száguld a vesztébe Lear király. Aki már nem király, de ezt még nem képes felfogni, alapjában új helyzetben találja magát: nem csak ő kerül alapvetően új helyzetbe, de birodalmában mindenki, akit a döntése érint.

S mindenkit érint! 

Miért akarta az aggastyán, hogy a lányai az udvar füle hallatára vallják meg szerelmüket őiránta? Ha nem feledkezett volna bele, amúgy érthetően, királyságának 60 éves diadalútjába, ha nem érezné úgy, hogy ez a 60 év megdicsőítette őt, most, amikor beleegyezését adja lányai párválasztásához, valójában neki magának kellene megvallania, ha már kikéredzkedik belőle: mindezt azért teszi, mert egyenként és együtt – talán így fejezné ki magát - ő magánál is jobban szereti gyermekeit, ezért mindenét nekik adja.

Miért is? 

Lear nem tudja elveszíteni lányait, de lelkének ezt a fogyatékosságát nem ismeri. 

Fenékig kell innia a keserű poharat ahhoz, hogy ráébredjen, nem tud lemondani senkiről és semmiről. 

Talán nem is kellene. 

A halál úgy is le fogja szakítani róluk őt! Itt most férjhez kellett volna adnia gyermekeit, mert annak jött el az ideje, de az érte mondott köszönet elvárása nélkül, egyszerűen rájuk kellett volna bízni szívük választását. Kellő józansággal kellett volna eldöntenie, melyiküknek mekkora hozományt ad - nem az ország harmadát, hanem valamely, tisztes hozománynak illő részt uradalmából.

Ha az ember király, s már hatvan éve az, és országában rend van, béke – ezt a mesterművet nem vetheti le a válláról, mint valami számára tovább hordozhatatlan terhet.

Ha eszénél van, nem teheti meg. 

Eszénél van?

Miért gondolja, hogy ismeri a lányait? 

Kérhet tőlük, amit akar?!

Tisztában van azzal, hogy nyolcvan éves? 

Vajon nem azért jutott erre a pazarul hülye gondolatra, mert valahol mélyen, ott legbelül megérezte, hogy az uralkodás kötelezettsége megfosztotta őt önmaga ismeretétől, mint lányai bensőjének ismeretétől is? 

És tőlük reméli a megerősítést, hogy ő még mindig az a valaki, akiben ő, a lelke mélyén már nem biztos, hogy ugyanaz a valaki, mint deli férfikorában volt, ám ez tudattalan a számára. Már azt sem tudja, ki a barátja, és ki az ellensége. Idősen az embert meglepetések érhetik, nem várt, nem is sejtett fogyatkozások… Uralkodók, mondják, legendák szólnak erről, agg korukban félénken megkérdezik egy bizalmasukat, nálunk mennyit ér a pénz? Mondjuk, amit épp a markomban tartok, mire elég?

Te tudod, kedvesem, hogy mit érnek? 

Aki király, nem jár közértbe. 

Nem jár fodrászhoz, nem fizet az uszodában, sehol nem fizet! Ő vonul, ahova megy, leterítik előtte a vörös szőnyeget, tapsorkán. 

Az ünneplő tömeg, véli, mind neki integet, lelkesültek, mindig lelkesültek, nekik már az is örömünnep, ha látják. A királynak nem kell fizetnie. Neki nem kerül semmi - semmibe. 

Lear elviharzik. 

S vele a százfőnyi kíséret.

5

A király trónterméből is szétszélednek az udvaroncok, ám Lear leányai, akik örökölték apjuk birodalmát, ott maradnak. 

Feltétlenül és azonnal meg kell beszélniük, hogy apjuk terve ezzel a hol itt, hol ott alvással, százfőnyi kísérettel, hol az egyikük, hol a másikuk nyakán: esztelen terv, nem? Hogy képzeli?! Talán egyszer–kétszer eltűrik, ha ugyan eltűrik, de ezt az apjuk nem teheti gyakorlattá. Terhes lenne a számukra. Hiszen már nem király. 

6

A csak fattyúként becézett törvénytelen nászból született Gloster-fiú mintha rímet vágna a király ostoba döntésére, amelyben a törvénytelenség eljövendő kora épp úgy benne van, mint az önmagát ismerő jóság hiánya. Edmund gondolkodik: ha végre megérkezett e birodalomba a káosz, akkor neki igenis van keresnivalója! 

Ő észnél van. 

Tudja, hogy a szavak csak szavak. 

Ebben mellesleg nincsen igaza, mert hiszen atyja számára ő nem a bátyja a testvérének, hanem „a fattyú”. E „rang” bűze, amit elfogadni kijelölt az apja az ő számára a világban Edmund lelkét sötétre, feketére gyötörte. 

Ő korunk embertípusa, az is lehet, hogy már sok ezer éve: a szabad akarattal bíró ember, akinek nincsenek gátlásai. Noha erről nem tudhat senki. Röhög vagy okád az etikára, és azt tekinti helyesnek, ami az érdekét szolgálja és megvalósítható. Értsd: realitássá tehető!

Most lecsap a lehetőségre, amit a szenilitás nyitott meg előtte: olyan világban találja magát, ahol bármi megeshet, az is, hogy a fattyúból lesz a jövendő kamarás és… 

Nem is kell tovább gondolnia. 

Majd ha elérkezik az ideje! Mindig csak a következő csavart kell kiszerelni az alkotmányból és akkor szépecskén idővel eléje omlik, a lábához az egész… Akkor majd tudja, hogy mit kell tennie!

7

Lear első nap még valóban száz lovasával, különös lelkiállapotban száguldozik elveszett birodalmában, mögötte a léha, gondolattalan, felindult kíséret. 

A király érzi, hogy a feje ijesztően üres. 

Nem mer azon gondolkodni, hogy min gondolkodik. Száguldó lován maga elől menekül. Mintha egy hosszú és bosszantó színházi előadás után rohanna a szabadba!

Ez a színielőadás az élete volt.

Olvasó, te is voltál már hasonló helyzetben, ne tagadd! Kiszédülünk egy lakásból, ahol olyasmit tettünk, amit nem gondoltunk volna, nem akartunk, de úgy véljük, hogy meg kellett tennünk. Idegesítő ürességet érzünk a fejünkben ilyenkor, de azt is érezzük, hogy ennek most így kell lennie. 

Lear zavarban van. 

Nem óhajt róla tudomást venni.

Lehet, hogy felkéretőzik benne a gyanú, hogy az imént – életében először – rosszul döntött?

De az nem lehet! 

Ha tévedett… 

Az nem lehet! Akkor ő nem király, nem Lear király, valóban nem Lear király, akit ugyebár mondhatatlanul szeretnek leányai! 

És máris dönt: lássuk a legidősebb, Goneril kastélyát, még ma este beszállásolunk hozzá!

Fogynak, tünedeznek a kísérők… 

Az ember ilyenkor nem is számolja, nem akarja tudni, hányan hagyják el azok közül, akik azt ígérték, hogy vele maradnak, amíg csak él. Vagy azon is túl… 

Valahogy nem akarja őt fogadni Goneril udvara. 

Azután meg azt látja, hogy nincs is mellette senki, csak a bolond. Elgondolkodtató. Csak a bolond.

Bolond, aki vele marad. 

Learnek valamit enyhül a lelke, és mivel jó humora van az ajánlkozó ártatlan szerencsétlennek, amilyennek a szíve mélyén önmagát is érzi, megengedi, hogy vele maradjon (akit nem hajlandó felismerni Kentként).

Akiről … nem tudja, hogy Kent? 

Shakespeare titka marad, hogy a bolond vajon tudja-e. Ha rám hallgat az olvasó, akkor az udvari bolondnak állt bölcs mindent lát, fiatalabb őnáluk, okosabb, mint azok ketten, de szerencsés foglalkozása az, hogy udvari bolondja e két, néhány órája kizökkent életű embernek, ő mindig is Bolond volt a Bolond maga. Eme két úrnak viszont, de főként a királynak most kellene, hogy rájöjjenek, bolondok voltak, és maradtak, vagyis hogy azok, akik normálisnak hiszik magukat. 

Azok a bolondok ezen a világon.

Ez az udvari bolondként emlegetett Shakespeare-imágó nagy felismerése. (Mert hisz ki is egy drámaíró, rendező és színész, aki az uralkodó bohóca?)

Leart bármennyire sérti, bánatában is mulattatja a Bohóc keserves mulatsága. Agg pergamenné száradt szíve kérgét az igazság sejtelme csiklandozza: hát ha ő most csalódni fog mind a két leányában, akkor… De ezt még magában sem meri kimondani. S mind a két lányában csalódnia kell! 

Glosternek is csalódnia kell fattyú fiában. 

Bárha kedvtelve ismételgette fűnek fának, mióta csak megszületett Edmund, hogy ettől a fiától nem kell félnie, habár fattyú, és a babona erről jót nem jósol annak, aki az apja, most – irtózatosan nehezen és lassan, de mégiscsak – rá kell jönnie, hogy amit Edmund Lear trónbeszéde után nem sokkal elhitetett vele: hogy Edgár, a törvényes fiú, gazember, aki apja életére tör, merthogy Edmund levelet kapott tőle, amelyben arra kéri, hogy ne legyen ezen információk megtudása után vénségesen vén apjával túlságosan durva, hagyja el a számonkérést, de legyen tisztában vele, hogy veszélyben az élete, mert, ha esetleg az apja rájön, törvényes fia mit tervez ellene - ismerjük erélyét -, kiveti atyai szívéből. Jóindulatúan figyelmezteti apját azonban, ha nem készül fel, hogy Edgár az életére tör, elképzelni is rémes, milyen sors vár reá. Szavai nyomatékosításául átadja apjának az állítólag Edgártól kapott, kézírásos levelet. 

Természetesen ő írta, Edmund. Ezt úgy hívják: hamisított bizonyíték. Ki tudja, miért, kamaszkora óta igyekszik utánozni a törvényes fiúnak nem csak a keze írását, de minden tulajdonságát, amivel a törvényes származás megajándékozta, és így Glosternek nincs kétsége afelől, hogy törvényes fia írta a levelet, az ő keze írása, ráismerni vél a betűk formájára szépsége láttán. 

Edgár, mivel elhiszi Edmund meséjét, annak levelét, továbbá bizonyára felrémlik előtte, hogy Lear semmibe veszett hatalma olyan pokoli környezetet teremt bármiféle igazságtalanságnak, ennek a vésznek a nagysága oly világos a ragyogó eszű Edgár előtt, hogy azonnal úgy dönt, menekül, koldusgúnyát ölt, vagyis inkább szabadon kóborló elmebeteg módján, szinte ruhátlanul jár, rongyokban.

Még Shkespeare korában is akadtak háborodottak, akik az országúton csatangoltak, „Szegény Tamásnak” („poor Tom”) nevezték magukat és élelemért könyörögtek, inkább nem kaptak, mint kaptak, rohantak mezítláb tovább, ki a világból, ki az életből, ki a gonoszság birodalmából!

Lear tapasztalja, hogy az első lánya nem engedi be, nem hogy a lovasait, de még őt sem - a házába. Ami már nem Learé. Learnek semmije sincs, ha a lányai iránta való szeretetét csak képzelte – hiszen a birodalmát szétosztotta azok között, akiknek ő, most kiderül, nem az apjuk, hanem a gondjuk, amitől szeretnének megszabadulni, minél hamarabb. Leart ez az őrület örvényének mélységébe rántja.

Olvasó, szerintem te már sejted, hogy mi lesz ennek a mesének a vége. 

Ha részletesen óhajtod magad előtt látni, anélkül, hogy gondolkodnál közben, vagy azt képzeled, hogy a színházban nem kell gondolkodni, mert ott mindent megmutatnak, az benne a szórakozás … rosszul teszed, ha így gondolkodol. 

A fájdalmában tébolyult királynak rá kell döbbennie, hogy eddig túlságosan keveset tudott magáról, és a világról is, családtagjairól is, nem csak őket veszítette el. A nyugalmát, önmagába vetett hitét, és reményét abban, hogy akad volt birodalmában hely, ahol az eső elől fedél alá húzódhat. Így gondoljuk mi ezt, emberek. 

Miért gondoljuk? 

Miért vagyunk benne biztosak? Előre elképzeléseinket realitásnak hisszük. Erről a tragédiáról szól a király története.

 

Learnek azt kell megtapasztalnia, hogy amiben eddig biztos volt, beleértve – itt nyílik meg az őrület örvénye – önmagát is, az tévedés volt, annál is rosszabb, az aktuális realitás.

Az van, amiről nem tudsz. Learnek a világról való tudása ellenséges erővé válik, érthetetlenül ellenséges erővé. Gyanakodni kezd: érthetetlen okból vajon nem a semmibe lépett át? Vajon nem a semmiben élt eddig is, amidőn úgy hitte, birodalmában él, és ő a király?

Lear akkor már tudja, hogy most már nem király. Elszórta mindenét. Nem tudja hirtelenjében megmondani, még magának sem, hogy ő kicsoda. Ám akad körülötte pár ember, akik valami okból kitartanak mellette, osztoznak a sorsában. 

Miért? 

Nincs oka. 

Aki szeret, nem tudja, hogy miért, csak szeret. 

 

A vihar, az ítéletidő legközepén Lear ráébred, hogy az ő bensejének háborgása és a koromfekete vihar - két különböző dolog. 

Ami odakünn van, az éppúgy idegen tőle, mint lányai is azok lettek apjuk elárulásának pillanatában. 

A káosz csúcspontján, a realitás örvényének legbensejében, mint Jin a Jangban, található öt ember, aki összetart. 

A Bolond, Lord Kent, Edgár, alias „szegény Tamás”, a megvakított Gloster, no meg Lear.

A Bolond e tragédia titkos főszereplője. Megszemélyesítője az ember, mint olyan szerencsétlenségének. 

A Tarot kártyában is szerepel ez a figura, a Bolond, a francia kártyában Jolly Joker. A Bolond, akinek értéke nincs, mégis, ha netán, és ez kegyelemszerű, feltűnik, megmenti a vesztésre állót, nyerhet is akár.

A Jokernek, „a tréfacsinálónak” nincs értéke, hanem azt az értéket veszi fel, ami a te lapjaidból igencsak hiányzik. 

A Bolond, ez a figura a tragédiában Leart választja abban a pillanatban, amikor az elrontja az életét. 

A kegyelem azt választja, anélkül hogy tudná, akár a kegyelem, akár annak a jutalmazottja, aki a legnagyobb bajban van. A Bolond ezt tudja az emberi sorsról. Ha egészen őszinték vagyunk, belátjuk, nincs értékünk semmi, emberi lények vagyunk. (Ez nem érték: valaki-csoda.) De ha ezt belátjuk, mások biztosan bolondnak néznek minket, mi magunk viszont tudhatjuk, hogy most jutottunk el a lényünket magában rejtő realitás felismeréséig. 

A bolond mindenkinek barátja, akinek nincs barátja. 

Eddig mesélem Lear király Shakespeare-megírta tragédiáját: remélem, hogy e mese első felével is sikerült felébreszteni benned, Olvasó, önnön belső valóságát a rideg, változtathatatlan természettől és általában a külső valóságtól elválasztani képes teljes embert. 

 

2025. december 24.
Grafika: Oskar Kokoshka: Lear király