Január 14.

Carmen operaelőadás a Janáček Színházban. (Leoš Janáček Bartókkal és Schönberggel azonos jelentőségű morva zeneszerző volt, de erről a névről először az a Karel Janeček (cseh közgazdász és választási reformer) jutott eszembe, aki megszervezte, hogy New York lakossága közvetlenül dönthessen pénzek felhasználásáról – de az igazán érdekes nem ez, hanem a szavazási metódus: a D21-Janeček módszer. Nem mondom meg, mi ez, a lényeg most a Carmen.)

Ma már nincs benne semmi különös, de akkor, 1875-ben a szalontörténetekhez szokott a közönséget felháborította a proletár környezet – a dohánygyári munkásnők, csempészek, vándorcigányok és kaszárnyák világa. A prolik, a csempészek és a cigányok nem jártak operába, és itt ők éneklik a nagyáriákat? Amúgy a történet rendben lenne: Carmen addig szórakozik a tizedessel, amíg az megkéseli őt – spanyol folk gyökerű táncok és a bikaviadalok fergeteges bevonulási indulói után.

Ez az egész a színház adottságaival ad nagy élményt. A régebbi színház, a Mahenevo enteriőrje pompázatos, a puritán Janáček viszont a méreteivel és a korszerű műszaki adottságaival hat.

A ’60-as évek késő strukturalista építészete, kívül-belül egyszerű, viszont az óriási forgószínpad sokat mozog, jelenetek közben is, a rendezés játszik a fényekkel, a színpad mélysége által módosított hangerővel, vetítéssel: a torreádor áriája alatt fényáteresztő ernyő ereszkedik le a színpad elé, ezen vetített bikaviadalt nézünk, de egyszersmind a vászon mögött éneklő torreadort és a tuttiba váltó kíséretet is látjuk. A díszletezés nagyszabású de egyszerű, az énekesek színészi játéka merészen erotikus.

Taps, felállva.

Január 15.

A Moravia Múzeumban a 20 századi részleg. A szocializmus műszaki oldala az érdekes: radiotelevizor, azaz rádió és tévé egyben, az 50-es években, Čezeta robogó, Čmelák mezőgazdasági repülőgép és a legendás, a Magyarországon is csodált, az utolérhetetlen Velorex.

Este a Janáček színházban Vítězslav Novák posztromantikus cseh zeneszerző 1910-ben írt szimfonikus költeménye: A vihar. Óceán, mitikus monumentalitás, heroikus hősök szerelme, szimbolikus vihar, szimbolikus óceán, ezek a lelki áradás és vihar jelképei. Mi ez? Mint nekünk Bartók? Bartók a folkból újított, Novák pedig az európai zenét vitte tovább hatalmasan. Impresszionizmus után?

Ehhez a hatalmassághoz méltó a koncert technikai mérete. Csak a kórus 60 fő, a teljes zenekar és a szólisták még vagy hetvenen, de talán százötvenen is vannak a színen, grandiózus vállalkozás – és ehhez ennek a színháznak az adottságai kellettek.

Nincs vastaps. Se a komolyzenei koncertek, se a színházi és operaelőadások után. A közönség lelkes, legalább a fele állva tapsol, szórványosan még kiabálnak is. Miért van nálunk vastaps, és itt miért nincs? Mindig azt hittem, hogy magától keletkezik, magától hullik szét, aztán megint magától szerveződik meg. De úgy látszik, ezt akarni kell.

Mese a koncertterem akusztikájáról

Odafönt a Mennyországban sem egyformák a napok. Nagy ünnepeken koncerteket, hangversenyeket szerveznek, ahol a mennyei karok és rendek zengik az Úr dicsőségét, az élet örömét. Trónok és Hatalmak, csodálatos szeráfok, döbbenetes kerubok és komikus kis puttók éneklik együtt az Univerzum boldogságát, a Teremtés nagyszerűségét és a szeretetet.

Ez a reggel is ilyen reggel volt, tehát nem olyan reggel, mint a többi; mindenki készült a nagy esti karácsonyi rendezvényre. Szent Péternek aznap rengeteg dolga volt; a titkárnője lázasan telefonálgatott, egyeztetett a főnöke névében az ülésrendről, a protokollistáról, a ruhatári személyzet munkaidő-beosztásáról, az esti fogadás menüjéről és az Úr ünnepi szózatának piszkozatáról.

Maga Szent Péter benézett a délelőtti főpróbára, izgatottan toporgott a terem végében, amíg a karnagy végre szünetet engedélyezett, aztán amikor a kórustagok a büfébe özönlöttek, ő elcsípte a májsztrót.

– Jó reggelt, Janáček úr, bocsásson meg, hogy feltartom egy percre, csak azt akarom kérdezni, hogy minden rendben van-e?

– Ó, dehogy zavar szentséged. Persze, minden oké. Hónapok óta próbálunk, és a kórus csúcsformában van. Páran ugyan influenzásak, de megoldottuk a helyettesítést beugrókkal a protestánsoktól.

– Jaj, de jó. Tudja, ez mégis csak az év koncertje. Mindennek a legjobbnak kell lennie.

– Atyám, megnyugodhat, mi mindent megteszünk. Hanem van itt egy apróság…

Szent Péter felkapta a fejét.

– Micsoda? Csak nincs valami fennakadás?

– Ó, nem, kérem, nyugodjon meg, mindannyian tudásunk legjavát adjuk. Hanem a terem…

– Úristen – ijedezett Szent Péter –, mi van a teremmel? Beázás? Statikai hiba? Kozmológiai elméleteket egyesítettek odalent a matematikusok?

– Dehogy, a matekkal minden rendben, csak nem a legjobb az akusztika. Már a múltkori húsvéti koncert után is mondtam. Mégsem méltó ez a hangzás a Mennyországhoz. A brnói Janáček Színház akusztikája jobb ennél.

– Ó, de hiszen tényleg mondta, emlékszem, csak pont akkor jelentkezett be a Nirvánából a buddhista nagykövet, és engem elborítottak a csúcstalálkozó szervezési ügyei, ne haragudjon. Mire van szüksége?

– Terelőlapokra a plafonon és diffúzorokra az oldalfalakon.

– De hát ez komoly belsőépítészeti átalakítás. Ajvé – Szent Péter a fejét fogta –; ehhez kérvényeket, beadványokat kell fogalmazni, engedélyeztetési eljárásokat kell indítani, illetékeket befizetni, fellebbezni, lobbizni, ó, Istenem, micsoda balszerencse!

Leoš Janáček hunyorogva végigsimított a kis szakállán.

– És mi lenne ha…

– Ha? Ha?

– Ha nem tartanánk be a hivatali utat. A szolgálati rendet. Szóval érti, az adminisztrációt.

Szent Péter elképedt.

– Micsoda? Csak nem arra gondol, hogy… Hogy közvetlenül egy arkangyalt zaklatnánk ezzel?

– Nem éppen. A dolog még ennél is sürgősebb. Vágjuk át a gordiuszi csomót.

– Hát akkor kit? Úristenem!

– Na látja szentséged. Neki semmiből nem áll.

Péter reszkető kézzel törölgette a homlokát.

– Mit mondott, hogy hívják azt a házat a földön, ahol olyan jó az akusztika?

– A Janáček Színház Brnóban.

Január 16.

Kostnice – Csontkamra. A Szent Jakab tér alatt, a templom melletti pince vagy ötvenezer ember csontjaival. Sok volt a járvány – pestis, kolera –, a temetők folyton megteltek, a városi hatóságok 10-12 évente kénytelenek voltak helyet csinálni az új halottaknak. Mi legyen a csontokkal? Így lett a csontkamra.

Este Mahenovo Divadlo, Rossini: A sevillai borbély. Figaro itt csak katalizátor, olyasfajta segítő, mint Shakespeare Vihar című drámájában Ariel, a tündér, tehát nem valódi főhős. Akkor maradna a két szerelmes, Rosina és Almaviva, de ők unalmas karakterek – nincs főhős.

Olvasom tovább a Canterbury meséket: A diák meséje. Griselda sztorija világszerte vándortéma, pedig teljes képtelenség.

A gróf feleségül veszi a közrendű és szegény Griseldát, boldogan élnek, telnek az évek, a gróf próbára akarja tenni felesége szerelmét és engedelmességét: közli vele, hogy sajnos meg kell öletnie a kislányukat, elnézést. A feleség sajnálja, de nem ellenkezik, lelkesen nyilatkozik a gróf iránti szerelméről; ő persze nem öleti meg a kislányt, hanem titokban elküldi Bolognába, ahol a rokonai felnevelik. Az asszony kiállta az idióta próbát, de a gróf továbbra is biztosra akar menni; közli feleségével, hogy sajnos a kisfiukat is meg kell öletnie, Griselda sajnálja, de továbbra is őrülten szereti a grófot, a gyerek pedig megy Bolognába. Telnek múlnak az évek, a gróf arról értesíti a feleségét, hogy sajnos neki, Griseldának, most haza kell mennie az apja házához azokban a rongyokban, amelyekben idejött, mert ő, a gróf újra házasodik; viszont számít Griselda szolgálataira az új, ifjú feleség fogadása körüli munkálatokban. Hősnőnk erre beöltözik a régi rongyaiba, és boldogan dolgozik a palotában, a gróf pedig elhozatja Bolognából a közös lányukat mint saját menyasszonyát. Az exfeleség továbbra is lelkes, erre a gróf elérzékenyülve leleplezi saját praktikáit, és most már tényleg boldogan él az egész család együtt – fergeteges olvasmány.

Valószínűleg azért lett nagy vándortéma, mert szimbolikus történet: a férj Isten, Griselda az emberiség, az ember így hát jobb, ha elfogadja Isten döntéseit. Na, ez a sztori még a középkor, de nem is angol eredetű – a kontinensről vette át Chaucer.

Január 17.

Kazamatarendszer a régi piactér alatt. Középkori underground. Szokásjog, kínzókamra, pellengér, szégyenálarc, vizeletgyűjtés bőrcserzéshez és ruhatisztításhoz, pénzhamisítás, helyi specialitások enni- és innivalóban, sör, sör, sör, világítástechnika faggyúval és viasszal, és még bor is; Dél-Morvaországban jó borok teremnek – meglepődtem, mert jócskán északon van hozzánk képest, de valóban így van.

Este a Janáčkovo Divadlo, szóval a Janáčekről elnevezett modern nagyszínház; modern opera egy lengyel szerzőtől; Karol Szymanowski: Roger király. Egy héten belül ez a negyedik opera, amit megnéztünk, és még egy nagyszabású komolyzenei koncert is volt; lehet, hogy telítődtünk, de élmény volt. Utána a feleségem bevallotta, hogy néha elaludt, én is bevallottam, aztán rekonstruáltuk a történetet. A feleségem szerint ez történt: Roger király országában feltűnik egy ifjú trónkövetelő, az udvari népek indítványozzák a srác kivégzését, de királyné átáll az oldalára, így az ifjú jelentkező kiszorítja a királyt, aki ettől megőrül. Az én verzióm ez volt: Roger király országában vallási forradalom tör ki az ifjú pásztor miatt, aki furcsákat tanít a népnek. A király kihallgatja őt, a srác a szeretetről beszél, a hivatalos papság követeli a kivégzését, de a királyné kimenti őt, a király elengedi a fiút; később találkoznak valahol máshol, valami kietlen helyen, ahol a királyt földöntúli erők a barátjával együtt bezárják egy különleges optikai hatásokat produkáló gúla alakú tükörrendszerbe, ez a belső félelmeibe való bezártságot jelképezi, a király maga az Embert jelképezi, a vívódó, keresgélő, ingadozó, esendő embert, végül kizuhannak a bezártságból, felkel a nap – úgy tűnik, megtörtént a birodalmi, esetleg globális mítoszváltás, hatalmas tuttit zeng a zenekar és a kórus, árad a fény, felébredtünk, a közönség állva tapsol.

A taps itt mindig nagyon lelkes – és méltán, mert az előadások világszínvonalúak –, de ezúttal még valami intimitás is átsütött a lelkesedésen, pedig az 1300 fős nézőtéren most talán csak 800-an ültünk (figyelem, ez nem a főváros, ráadásul kemény modern darab volt fülbe mászó áriák nélkül), szóval volt valami szokatlan melegség a közönség köszönetében – talán a művészek vendégszurkolói, tanítványai jöttek át Lengyelországból. (Bár az előcsarnokban többnyire cseh beszédet hallottunk.)

Nem tudtuk megállapítani, hogy ki mikor aludt, valószínűleg máskor és máskor, illetve lehettek átfedések, amikor mindketten, illetve amikor egyikünk sem; ez az aleatorikus szisztéma lehet az értelmezési eltérések magyarázata.

Ez az előadás hatalmas munka, világszínvonalon.

Január 18.

Vasárnap. Angol nyelvű mise a Mária Mennybemenetele templomban. Kíváncsi voltam, hányan lesznek: tele volt a templom, és főleg ázsiaiakkal. Valószínűleg itt dolgozó filippínók – a Fülöp-szigetek portugál gyarmat volt, nyilván sok a katolikus.

Plakettek az utcakövek között, zsidó áldozatok neveivel és adataival.

A középkori városháza tornya, az építész a bécsi dóm építője.

Városháza. Nálunk, otthon az ilyesmi hivalkodó, túlságosan nagy épület, amely úgy telepedik rá a térre, ahogy a benne működő testületek a lakosság vérét szívták. De ez már a múlt. Mostanra az önkormányzat szerencsére ráeszmélt, hogy az épület még vitathatóan ízléses megjelenésével is sugároz némi méltóságot, amely nem illik a városi képviselők és főhivatalnokok üzelmeihez, ezért a neobarokk pécsi városházát átengedték hasznos embereknek és intézményeknek. Laboratóriumok működnek itt, amelyekben feltalálók és kutatók dolgoznak, műtermek, galériák, műhelyek, tánctermek, kamaraszínpadok, stúdiók és zeneszobák, rendelők, irodák mediátorok, lélekgyógyászok, közösségépítők és kulturális szervezők számára, ideiglenes menhely menekülteknek, kilakoltatott családoknak, szökött kamaszoknak, bántalmazás elől menekülő feleségeknek és kifosztott elvált férjeknek, körözött bűnözőknek és lábadozó öngyilkosoknak, drogosoknak, tönkrement szerencsejátékosoknak, bukott politikusoknak és kiátkozott papoknak – mindezek prevenciós programjaival, szakszerű utógondozásával és foglalkoztató projektjeivel. Van még itt innovatív-kísérleti hangszerüzem, játékgyár, állatmenhely, szélcsatorna, és a pincében egy ciklotron a hozzá tartozó kolliderrel részecskegyorsításhoz és -ütköztetéshez; tehát csupa olyasmi, amire a város méltán büszke.

Az önkormányzati képviselőtestület és a hivatali apparátus egy külvárosi irodaházba költözött, a Városháza pedig a városért dolgozik.

Még a ’90-es években történt: küldöttség utazott a városom testvérvárosába, Németországba – külön autón a polgármester, és külön autón az alpolgármester. A németek ezt nem értették, és megkérdezték őket, óvatosan, tapintatosan, hogy talán nem kedvelik egymást, hogy külön autóban jöttek? Hiszen a közös utazás jó alkalom lehetne, hogy beszéljenek az ügyekről. Ezt meg a magyarok nem értették: semmi bajuk nincs egymással. Külön autót ad nekik város, mert ők a főnökök.

Hahó, közben másfelé a világban már megfordult a piramis. Ébresztő, már kétszáz éve elvileg nálunk is a tisztviselők meg a hivatal dolgoznak a lakosságért, és nem uralkodnak rajta. Ezek a városházák, ezek a központi, reprezentatív épületek az uralkodás jelképei – semmi keresnivalójuk ott a politikusoknak.

A kormányzói palota; a ház, ahol Napóleon aludt, a Moravské téren; ma a Morva Galéria egyik épülete. 1805 telén itt lakott Bonaparte az egész vezérkarával vagy két hétig, miközben előkészítették azt a csatát, amit később Austerlitz mellett vívtak meg az osztrák, porosz, orosz seregekkel – ők akkor az Austerlitzet még nem tudták. December volt, nyilván kutya hideg, odakint hordta a havat a szél – a palotában biedermeier idill: Napóleon kakaót iszik a kandalló mellett, és tisztjeivel egy szép csatáról ábrándozik.

Végül pedig a terror áldozatainak emlékműve: I. VH, II. VH, kommunizmus. Roosevelt utca, a bíróság épülete előtt. Bronz. A háromszögek a leírások szerint a három korszakot jelképezik. A fraktálelmélet jutott róla eszembe, a Sierpiński-háromszög. A fraktálszerkezet mint emlékezetmodell. Ismétlődő, egymásba ágyazódó geometria. Üzenet: a történelem nem lineáris, hanem vissza-visszatérő mintázatokba rendeződve ismétli magát, a mintázatok a téridomokból kimetszett hiányokkal képződnek meg.

Január 19.

Seggét mutató ember szobra a Szent Jakab templom tornyán. Állítólag az építész rivalizált a szomszédban épülő templom építészével. Győzött.

Besední dům, a Brnói Filharmonikusok épülete.

Mark Guiliana Los Angelesből, műfajfüggetlen dobos, ütős. Ütős.

Január 20.

Tugendhat villa – UNESCO világörökség, tervező: Ludwig Mies van der Rohe. Nem volt könnyű bejutni, mert az előjegyzéssel foglalt helyekre sokáig vár a nép – a város vendégei voltunk.

Mi ez az épület? Mindannyian a 20. században születtünk, általában modern, modernista épületekben laktunk, vagy ha nem, akkor is ilyen házakba jártunk iskolába, orvosi rendelőbe, közigazgatási intézményekbe, ilyen a munkahelyünk, vagy ha nem, mert cseréptetős házba születtünk és netán cseréptetősek voltak az iskoláink meg a munkahelyeink épületei, akkor is alapélményünk a geometrikus, funkcionalista architektúra, mert mindenhol ez van körülöttünk, ez tette fel a szemünkre az optikát.

Ezt az optikát most vegyük le. Milyen sokk lehetett a 20-as évek biedermeieren, történelmi eklektikán és szecesszión nevelődött közönségének, amikor meglátta az első funkcionalista épületeket? Lapos tető, dísztelen homlokzat, szögletes-geometrikus sziluett finoman kimért aszimmetriában, fém szerkezet, egész falak üvegből, fény oldalról, fény a tetőből.

Addig az építészet csupa ornamentika volt, a civilizált ember úgy képzelte, hogy az a szép, ami díszes, és minél díszesebb, annál szebb; a házakat a felszín kultusza uralta: a ház szégyellte a tartószerkezetét, a gépészeti berendezéseit és általában mindent, ami a maga és a benne lakó emberek létfenntartásával volt kapcsolatos; a tervezők kínosan ügyeltek a funkció és a homlokzat szétválasztására, a funkció elrejtésére – a homlokzati stukkónak semmi köze a födémgerendához. Semmi ne látsszon kívül abból, ami tart, ami irányít (figyelem, itt már a kor pszichológiai vívmányai felé terelem az olvasót), tehát a premodern, viktoriánus, franz-jozefiánus építészet irtózott a dolgok mögé nézés élményétől.

Viszont ez a kor már Freudé, akit az érdekelt, amit nem merünk tudni magunkról, Picassóé, akit nem az érdekelt, amit lát, hanem az, ami megmondja a szemünknek, hogy mit lásson, Buñuelé és Dalié, akiket szintén az érdekelt, amit félünk meglátni magunkban. És az építészetben Gropiusé, akinél felrobban a használat és a díszítés szétválasztásának elitizmusa, a szerkezet maga lesz a díszítés, pusztán az arányok szépségével, a természet kapcsolatával, a fény játékával, emberre hangoltságával.

Tugendhaték textilgyárosok voltak, rengeteg pénzük volt, ők voltak az elit – és ez az elit használja a művészeti forradalmat a formateremtő művészet támogatására és használatára.

Huszonöt éve New Yorkban éltem, bejártam a Columbia egyetemre egy kurzusra, ott egyik nap azt mondta az előadó, hogy ma van Columbus Day, mondjátok el, mit gondoltok Columbus felfedezéséről és a következményekről. Erre általában mindenki a kiirtott bennszülöttekről és a fehérember galádságáról beszélt. Én mondtam, hogy igaz, de ha nincs az a sok gazság és szenvedés, akkor ti most nem ülhetnétek és tanulhatnátok itt a Columbián. Nincs külön rossz és jó.

Ezek a brnói textilgyárosok kipréselték a munkások zsírját, és elképesztő luxusban éltek a profitból, a reneszánsz pápák szintén képesek voltak mindenre a pénzért – de nélkülük nem lenne művészettörténet.

A funkcionalista építészet eszmetörténeti gyökere ugyanaz, mint Freud és Einstein munkásságáé – ugyanabban a korban –: az abszolútumok illúziójának elengedése, a tudatunkat a tudattalantól elválasztó fal kilyukasztása, a szembenézés a mélységgel. A funkciót a harmóniába emeli és a harmóniát funkcionalizálja – lélegzetelállítóan puritán luxusban.