Bulgakov főhőse, a Mester regényt írt Poncius Pilátusról és egy Ha-Nocri gúnynévre hallgató csavargó filozófusról Jesuáról, amelyben a római helytartó a bölcselővel folytatott beszélgetései során rádöbben, hogy a másiknak van igaza, mégis halálra ítéli, mert nem mer kiállni a saját igazsága mellett. A Mester tűzre veti kéziratát, de hiába lobog a láng, a regény nem ég el, nem lehet megölni az emberi gondolatot: „A kéziratok nem égnek.” (Persze elég tekervényes és több szálon fut a regény cselekménye, amíg eljutunk eddig, az egyik lehetséges sommázatig). 

Bodó Viktor nem színpadra adaptálta a könyvet, hanem saját olvasatát interpretálja a Katona művészeivel és dramaturgiai hangsúlyai sem feltétlen találkoznak mindenki könyves olvasatával. A rendező kicsinyítette, nagyította önnön olvasói látomásait, és nem állítanám biztosan, hogy annak van határozott vonalvezetésű cselekménye, mert mintha minden csak „megtörténne” a színpadon. A regény ismeretének hiányában is lehet követni a judeai história és a harmincas évek Moszkvájában játszódó jelenetek összefüggéseit. Az előadás pedig éppen olyan hosszú, hogy élvezhető legyen.

Valóban találkoztam a Sátánnal Vajdai Vilmos képében, övé a leghálásabb szerep: Woland, a fekete mágia professzora. Fekete-ezüst színtónusú jelmezében már-már arisztokratikusan fenséges (köszönhető ez Kálmán Eszter jelmeztervezőnek), amihez kiválóan illik saját David Lynch-es hajkoronája. Misztikum vonja körül alakját: kézmozdulatai, szeme rebbenése színpadi esemény, átjön a nézőtérre az ördögi erő, mert Vajdai erős egyéniség, elég önmagát adnia, miközben szinte semleges, kívülálló résztvevője a történéseknek. Eredeti a „Woland-team” is, de nincs akkora tere, ahogy a regényben, szinte jelzésértékkel vannak jelen majdnemhogy néma szereplők.

Keresztes Tamás Korovjov figurája képviseli az őrületig fokozódó káoszt, Elek Ferenc Behemótja az öntörvényű szabadságfit, de a regénybéli beszélő, lövöldöző, vodkázó fekete macska bravúrszám elmarad. Jakab Balázs Azazello szerepében tömör és célratörő, ő az erő.

Pálos Hanna Hellaként vörös hajzuhataggal, mélyen kivágott, két oldalt sliccelt fekete ruhájában vámpírszerű vonásai ellenére is maga a testiség, buja karaktere képes összekapcsolni a halált és az erotikát, egy démoni femme fatale, sokat segít ennek kifejezésében Nagy Péter István koreográfiája. Mind a négyen formátumosak, holott lényegében nincs pontosan meghatározva színpadi személyiségük, az a hozzáadott színészi értékükből fakad.

A regény számos további szereplője, mellékszereplője is súlypontozásul szolgál. Bezerédi Zoltán, Gloviczki Bernát, Rajkai Zoltán, Takátsy Péter, Kocsis Gergely, Lengyel Benjámin és Simon Zoltán egy forgó színpadi gépezet őrült száguldásban – akár több kis szerepben is –, pontosan és fegyelmezetten vesznek részt a játékban. Emberként mohók, irigyek és gyávák, akik hajlandók eladni egymást is, az általuk is működtetett rendszer pedig képmutató, ad hoc büntet, elhallgatja az igazságot és nem utolsó sorban megsemmisíti a tehetséget. Mészáros Béla Hontalan Ivánja gyenge jellemű, ám dörzsölt költő, aki nagyon is jól boldogul a megalkuvó és a párt narratívát fröcskölő irodalmi életben, amíg Woland – Annuska és a napraforgó olaj segítségével – fel nem rúgja a megszokott ügymenetet. Mészáros karaktere kapott egy nyelvtörő színpadi magánszámot, amivel remekül tud élni a színész. Ahogy Rajkai Zoltán is briliánsan adja elő a darab bevezetőt arról, hogy a KATONA=FOGALOM. Dankó István is „csinál” egy villanást Marcus centurio, gúnynevén a Patkányölő alakjában.

Felpezseg a színpad, ahogy megjelenik a 20. század három hírhedt diktátora, de miután a színlapon nem tűntették fel alakjukat névvel, maradjon ez mindenkinek saját felfedezés. Szacsvay László, Ujlaki Dénes és Bán János állnak a színpadon, valódi csatársorként. Ebben a jelentben nyer értelmet Rajkai Zoltán kezdő rezüméje, mert a társulatnak minden korosztályban, húsztól nyolcvanig van egy hasonló minimum hármas művészcsatársora, ezért nem lehet kiölni, ellehetetleníteni az általuk estéről estére megfogalmazott gondolatokat. Prémium kategóriás színpadi allegória ez.

És ezen túl is van még közönség gravitációs epizódalakítás. Ilyen Kiss Eszter tucatnyi késszúrástól sem halni képes lakóbizottsági elnöke, Rujder Vivien már-már táncszínházi és Kanyó Kata sürgő-forgó elvtársnői jelenléte. Fullajtár Andreától egy újabb mini-remekmű olyan, mint a Káli holtakban, amikor Jászai Mari-díjként Máthé Erzsi stílusban lelépett a falról. Most Doktor Alexander Nyikolajevics Sztravinszkij szerepében Hontalan Iván ápoltjával megvitatja, miszerint egy nem normális világban a normális ember a nem normális, ezért az a normális, hogy a költőnek az elmeosztályon a helye. Nincsenek nagy gesztusai, fegyelmezett formaérzékkel a figurája érzelmét játssza el, nézőként jó „közel hajolni” hozzá.

A regényben Woland, Jesua, a Mester és Margarita azonos súlyú szereplők, az előadásban nem. Külön csavar, hogy a Mestert és Pilátust ugyanaz a színész, Fekete Ernő alakítja. Ennek magam látom értelmét, hisz erkölcsileg mindketten gyávák. A Mester a megalkuvást választja, lemond művéről, és Pontius Pilátus tudja, hogy Jesua ártatlan, mégis enged a félelemnek, kivégezteti. Sem Fekete, sem a Margaritát játszó Ónodi Eszter nincs könnyű helyzetben, hisz mikro-jelenetek sorából kellene karaktert építeniük egy fragmentált előadásban, jóformán csupán jelenléttel. Így a karakterek egymásra utaltsága, szenvedélye némiképp csorbul, ellenben az markánsan kirajzolódik, hogy mindkettejük élete szellemileg és  egzisztenciálisan is ellehetetlenül. A rendezés a regénnyel ellentétben nem ad a párnak megnyugvást Woland világában, meghalnak. Ónodi Eszter nagy erőfeszítéssel próbálja felmutatni „az osztoznia kell a szeretett lény sorsában" bulgakovi szálat, szép ahogy küzd A Mester és Margaritáért. Jesua szerepében szelíden markáns Lengyel Benjámin, ám Jesua alakjának redukálásával a Sátán és Jézus párharca is elhalványul. 

Bodó Viktor rendező – aki maga dramatizálta színpadra a regényt – erőteljes, egyes jeleneteiben virtuóz színpadi víziójának legfőbb erénye, hogy megmutatja a társulat jelen idejű művészi állapotát és szenzibilitását.

Valahol ez is látványszínház, akárcsak az évad elején ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében ugyanitt bemutatott Shakespeare Hamletje által ihletett némacsend. Azonban most nem úgy álltam fel a székből, hogy „jaj, de ügyes blöff ez”, hanem átjárt valamiféle öröm, hogy tanúja lehettem a látottaknak. Az első kórusmű, a Poljuska felcsendülésével elnyerték nézői bizalmamat, mert remekül szólt és Fekete Ernő karvezetőként riszálva, vezényelve lelépte Hugh Grantet az Igazából szerelem című film híres jelenetéből. Át is engedtem magam a bulgakovi világnak vártam, hol sejlik fel az én, a mi korunk bulgakovi világa vagy a regény olvasatának emléke. 

Igazi Bodó-színház ez, a rendező maga tervezte a látványt is. Nem okoz gondot, hogy a háború előtti Moszkvából Pilátus csarnokába, egy zsúfolt szerkesztőségbe, akár egy bérlakásba ugorjunk dacára annak, hogy szinte üres a színpad, a csupasz fekete falak merednek ránk. A világítás, a zene és a füst alkotta effekt-kombó az, amivel az előadás visszaadja Bulgakov művének helyszíneit, vízióját. És a kéttucatnyi szereplőből újra és újra összeálló kórus, akik az előadás szuggesztivitását adják. Nem véletlen, hogy az alkotók külön köszönetet mondtak a Soharóza kórusnak, egészen hihetetlen az ahogyan a prózai színészekből álló Katona-kórus szól.   

Aki követte és élvezte Bodó munkái közül Az ember, aki elvesztette az időt előadást (Vígszínház), vagy Shakespeare A vihar című drámát (Tamási Áron Színház), az újabb színházi élménnyel gazdagodik most is. Felmerül persze a kérdés, hogy mi is született ezzel az előadással a Katonában? Szerintem szuverén művészi regényértelmezés útján egy aktuális társadalmi látlelet, gondolati ragyogással, bravúros színészi játéktechnikával. A közönség pontosan tudja mit lát: Bulgakov-esszenciáját. Az, hogy Woland és az ördögi segítők váltak az előadás főszereplőivé, nem véletlen. Bulgakovnál a „fény” azoké, akik kiálltak az igazság mellett, ha félniük kellett is. Jesua mondja Wolandnak a Mesterről: „Ő nem érdemli meg a fényt, de megérdemli a nyugalmat.” A „nyugalom” az író szerint azoknak jár, akik szenvedtek és megtörtek. Most a Mester és Margarita is meghal, se fény, se békesség nem lesz osztályrészük, mert csak „máshol” lehetnének boldogok, s az nem Woland világa. Az előadás a maga nemében ugyanúgy ítélet, akár a regény.