Az esemény kezdetén Szegő János azzal fordult Oravecz Imréhez, hogy őt nem csak ottléte, de néhány napja ünnepelt születésnapja alkalmából is köszöntse. Ezt követően 45 perc erejéig a mikrofonnal ajándékozta meg. Az első Alkonynapló bemutatójakor már szó esett a naplóírás miértjéről, így Szegő János most a folytatás okai után érdeklődött. Oravecz vehemensen leszögezte, ahogy azt már korábban is megtette, különbséget tesz egy valódi napló és a saját naplója között, aminek csak jobb híján adta ezt a megnevezést. Válaszából kitűnik, számára a „valóban-napló” egy napról napra történő lekövetése az ember életének, a maga írása viszont nem így működik. Esetében a lekövetés csak áttételes. A kötetre nevetve mondta rá, hogy „évszakló”, ezt már pontosabb meghatározásának találta. A definíciós nehézségeken átlendülve kiderült, hogy a napló folytatása rutinból következett be, ahogy történik továbbra is: a második kötet megjelenése alatt készül már a harmadik, habár a szerző úgy vallott erről, mint egy olyan folytatásról, amit publikálni már nem szeretne.

Amikor a legelején írni kezdte, nem tudta, hogy könyv lesz-e belőle, mostanra viszont nem a „mi ez” és „mivé lesz”-kérdések foglalkoztatják, az lebeg a feje felett, megéli-e a folytatást. Azt hinnénk, ezt a kérdést csak időskorban lehet feltenni, de úgy tűnik, számára a halál árnyéka egész életén végigvetült.

A válaszadást hirtelen hangos telefoncsörgés szakította félbe, de mire az ember keresni kezdhette volna a sorok között a hibás készülék gazdáját, rájött, hogy el sem kell fordítania a fejét: Oravecz Imre telefonja után nyúlt, és letette a hívást. „Párizsból keresnek” – magyarázta. Folytatódott volna az interjú, de Párizs nem adta fel: újabb hívás érkezett. Kézről kézre járt a telefon. Úgy tűnt, a némítás mindenkin kifogott, míg végül Pataki Ferenc kerekedett felül ezen technikai problémán, felolvasásai mellett ezzel is hozzájárulva az esthez.

Ahogy ez a röpke zökkenő megoldódott, folytatódott a beszélgetés. Szegő János Oravecz A megfelelő nap és a Távozó fa című köteteit állította párhuzamba az Alkonynapló II.-vel: a várakozás mindegyikben közös elem. Mintha a veszteglés jellemezte öregkor már 2002-ben elkezdődött volna, és azóta egyre komorabban tartana ki. Kitértek a fák szeretetére, amelyek a 2015-ös Távozó fában még fontosnak tűntek az író számára, de az Alkonynaplókban már csak problémának hatnak. „Azt szokta elkezdeni nem szeretni az ember, amivel nagyon sok gondja van” – magyarázta a szerző, és úgy tűnik, a fákkal nagyon sok a baj. Gondozásuk egy lett a sok mindennapi probléma között, amit az öregkor rárótt, amivel egyedül kellene megküzdenie, és „egy idő után minden fárasztóvá válik”.

Szegő János állításai ellenére, miszerint, az Alkonynapló II. tele van tabufeszegető témákkal, Oravecz Imre nem gondolja, hogy bármi olyanról szót ejtene, ami ne lenne benne már amúgy is a világirodalom vérkeringésében. Írt az öregség nehézségeiről, ennek realizmusáról, arról, hogyan szemléli idős korára az ember a körülötte lévő világot.

A szerző nagyon egyoldalúnak látja a reklámokban lefestett idősebb korosztályt: egy boldog öreg házaspár otthonos környezetben várja a nyugdíját, aminek aztán nagyon örül. Az öregkor az ő szemléletében egészen más: perifériára szoruló társadalmi réteg, akikkel azt éreztetik, hogy a fiatalok terhére vannak, akikről gondoskodni kell, hiszen egyedül egyre nehezebb számukra a mindennapi feladatok elvégzése. Mégis, a társadalomból való kiszorításuk nem helyes. Oravecz Imre az öregotthonok koncepcióját is elveti: a legrosszabb lehetőségnek látja egy idős ember számára, hogy megszokott közegéből kiszakítva egy teljes új környezetbe helyezzék, ahol nem marad számára más, mint a várakozás. Felbomlott a rend azzal, hogy szétaprózodtak a családok. Szajlára visszaemlékezve egy konfuciánus társadalmat festett elénk, ahol generációk éltek együtt, és az időseknek támaszuk is volt, miközben kisebb feladatokat láttak el a háztartásban, ezzel segítve családjaikat. Íróként nincs megállás, nem várhat semmiféle nyugdíjra: teszi ugyanazt, amit 20 évvel ezelőtt is, de a szakadatlan alkotás nem csak anyagi szükséglet, hanem belső igény, aminek meglététől írónak mondhatja magát.

„Nem illik megkérdezni egy idős embertől, hogy jól van-e, mert vagy alakoskodó választ ad, vagy kitér, vagy nem mondja meg az igazat” – ez a Füst Milán naplójából származó idézet kétszer is elhangzott a beszélgetés során. Elsőként Szegő János idézte, majd Pataki Ferenc olvasta fel a naplóbejegyzések egyikéből. A kötet a tiltás ellenére is sokféle válasszal szolgál erre a kérdésre, de a szerző ezúttal annyival felelt rá, hogy az öregemberek sosincsenek jól, csak az mondják.

A naplóírás paradoxonainak egyike az önként vállalt meztelenség: megrémítő, amikor az ember saját áttetszőségével szembesül.

A meztelenség nem csak a napló által, de a beszélgetés pillanatában is érzékelt állapot az író bevallása szerint. Ennek kapcsán két író-olvasó találkozót idézett fel. Először egy, az 1972. szeptember című regényével összefüggőt, ahol még mondhatta, hogy a műve csupán fikció, és nem róla szól, akkor még lehetett ilyen frázisok mögé bújni, de itt már nem tehette meg. Egy másik alkalommal, bevallása szerint, kész veszekedés támadt a közönség soraiban az alábbi kérdés nyomán: helyes-e, hogyha az írás nem a valóságot beszéli el, pusztán fikció. A második napló-paradoxon később került csak terítékre, amivel Szegő János az írás célját érintette: miközben úgy tesz, mintha csak magának írna, mégis mindenki máshoz beszél. Karinthyt idézte, hogy árnyalja a felvetett problémát: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek”. Végül Oravecz Imre egyszerűen az írói lét számlájára írja ezt az ellentmondást. Nem tud szabadulni az alábbi ténytől: azzal a célzattal van átitatva minden betűje, hogy egyszer valaki elolvassa.

Szegő János ezután a naplóíró Oravecztől elfordulva, a naplóolvasó énjét kérdezte Márai Sándor és felesége, Márai Ilona naplói kapcsán, amelyek olvasásáról az Alkonynapló II.-ben beszámol. Márai, akit mesterként emleget kötetében, egészen más módon írt naplót, mint Ilona, aki nem szánta olvasásra irományait, ő „valóban-naplót” írt, tele a mindennapok apró-cseprő dolgaival. „Meg lehet belőle ismerni az életüket” – mondta Oravez Imre, és hozzátette, hogy erre Márai Sándor naplóbejegyzései már nem alkalmasak. A teljes kép érdekében a két kitárulkozást összefésülve érdemes olvasni. Márai naplójából folyamatosan kitűnik, hogy Amerikában élve egyre csak Európa után sóvárgott. „Olyan Európa nem volt, amire ő vágyott, és nem is lesz soha” – fűzte hozzá a szerző. Ellenben vele, Oravecz Európa szívéből Kaliforniába térne vissza: „Úgy van ez, mint az első nagy szerelemmel. Annak sincs soha vége” – magyarázta, és keserűen vallotta be, ahova menni szeretne egyedül, már nem teheti meg. A sivatag sem neki való, így nem marad más, mint az életen át tartó vágyakozás.

Szembesültünk a két írói életút metszéspontjával: volt egy alkalom, amikor Márai és Oravecz egyaránt Amerikában tartózkodtak, méghozzá egyazon városban. Szegő János arra volt kíváncsi, miért nem látogatott el ekkor a mesterhez. Ellene voltak saját életkörülményei és Márai frusztrációi az idegenektől, kémektől. A meg nem valósult találkozásról így összegzett a szerző: „Kínos helyzet lett volna”.

A naplóolvasó Oravecz után, az olvasó Oravecz került átvilágításra. Amellett, hogy átbeszélték az Alkonynapló II-ben említett olvasmányait, kitértek azokra is, amik most lepik el az éjjeliszekrényét otthona minden más részével egyaránt (Csehov, Stendhal, Zola, Steinbeck, Radnóti, Kosztolányi). Csehov levelei kapcsán, amiket visszafelé olvas, tért ki Oravecz Imre a gyászra, amelyet a levelek eltűnésével kapcsolatban érez.

Régen az írók, ha nem is alkottak, de mindig leveleztek, és azokat is ugyanazzal az igénnyel írták meg, mint a szépirodalmi műveiket. Ezek mára nagyon értékessé váltak, míg az aktusból nem maradt más, mint pár sor e-mail, amikben már nem fejtünk ki semmit. 

A beszélgetés szüneteiben Pataki Ferenc a Lebegés, Éjjeli öröm, A várakozás vége, Valószínű, Megerősítés, Furcsa ellentmondások, Szintet, Elhagyod, valamint A leendő olvasóhoz című írásokat olvasta fel. A harmadik megszólalása után viszont búcsút intett a hallgatóságnak, mert egy másik színpad szólította el.

A bemutató végéhez érve szó esett még Oravecz Imre vonzódásához a kuvasz kutyafaj iránt, mialatt régi és mostani háziállatairól is megemlékezett, majd visszakanyarodtunk az elsők között tárgyalt folytatás lehetőségéhez, amelyet nem szán a nyilvánosságnak, viszont nem hagyja üres kézzel várakozó olvasóit: a naplókkal párhuzamosan írt verseket, amikből a közeljövőben kötetet állít össze.

Zárásként, Szegő János közreműködésével, kezdetét vette Oravecz Imre telefonjának felhangosítása, amit szigorúan ceruzával történő dedikálás követett. 

Képek forrása: Magvető Facebook-oldala / Hornyák Adrienn