Az állandóság egy olyan látszat, melynek a fenntartása nem is olyan nehéz. Veszünk egy csupasz, stílustalan szobát, és bumm, kész is az időkapszula. Az eszmei távolság, ami a fali fixtúra és a látogató között húzódik, eleve botot tesz az óra mutatói közé; majd az adott tárgyakat le is fotózzuk, meg is örök-ítjük! Azt gondolná az ember, hogy a kozmikus erők táncában az entrópia arcpirító fölénnyel győzedelmeskedik, és mégis, a képzőművészet tereiben az élet folytonos hullámzása (szivárgása, romlása, megújulása) lokális, miniatűr örökkévalóságok illúziójaként jelenik meg.

Vélhetően ezért is kap rendszeres fókuszt az elmúlástudat: ha nem figyelnénk az idő ütemére, talán észre se vennénk. Hiszen minden dolog egyszerre esik szét – legfeljebb a tempó más. A múlandó művészet hosszú tradíciója megfigyeli, megsiratja és megünnepli a változást; a szétmálló anyagokat bizonyítékként mutatja be, így vádolva meg időatyát: „Nézd, mit tettél. Az élőből halált, az antropogén rendből univerzális káoszt hoztál.”

Mindehhez képest a restaurátori nézőpont – szenzacionalista megfogalmazással – állandóságot produkál, az idő ellen tevékenykedik. A teljes mértékben vesztes harcot a művészet – és egyáltalán az emberi konceptualizáció – kódolása alapozza meg: a kiállított objektum totem és avatár, mely saját halandóságát azzal ellensúlyozza, hogy csak testében kap megfelelő tagoltságot és nyomatékot az eszme.

Az efemer művészet az a specifikus aréna, melyben a tárgy épsége nem szempont, sőt: az idő hatásai céltudatosan – és önmagukat legyőzve – épülnek bele a formába. Ebből az irracionális dinamikából indul ki a Magyar Képzőművészeti Egyetem EX SITU névre keresztelt alkalmi tárlata: műtárgyak játsszák statikus szerepeiket az idő omladozó, összpontosuló díszletében.

A térben fel-alá cirkálva a legfőbb kérdésem az volt, hogy mennyiben lesz képes a tárlat levedleni az idő kulcscsomóként való rázogatását. Az efemer művészet háza táján gyakran tetten lehet érni a spektákulum kísértetét: az irányzat előszeretettel teszi piedesztálra az univerzum egyik legalapvetőbb adottságát – a folyamatszerűséget –, és habár ez látványosságnak épphogy elég, nem egy valós alkotói álláspont.

A „kortárs efemer” jelentős alkotásai – Néle Avezedo olvadó emberei vagy Soltis Miklós szalonna-diorámái – az idő medrében evickélnek tovább kisebb és finomabb szemléletek felé. Az EX SITU is végigzongorázza a temporalitás formai lehetőségeit – a kihelyezett élelmiszerekhez és egyéb szerves anyagokhoz hozzámérve egy szakmai perspektívát – de a nívós anyagi avuláshoz társul egy kevésbé vonzó eszmei fáradság is.

Ezt úgy értem, hogy az átértelmeződő, egyre táguló-üresedő, önmagán átbukfencező és az eltűnő jelent alternatív téridőkkel pótló posztmodern időfelfogás aktuális valóságához képest a vízben oldódó kerámiaszobrok, összefűzött levelek és torzók démodé kollekciói már nem ütnek úgy, mint a múlt században. Biztonságos és sokat járt ösvény az, ami még mindig a tranziens lét közönséges, felszíni aspektusait pedzegeti – miközben a kiállítótéren kívüli világ nagyban azon dolgozik, hogy ennek a tranziens természetnek hogyan tud a mesterévé válni: szabadon eltüntetni, mummifikálni, kriogenizálni, kannibalizálni. Túl sok nap van a hétben, de nem elég óra egy napban. Párhuzamosan vagyunk kitéve az elfolyó percek tébolyító sietségének és a gyönyörrel teli, de soha el nem jövő személyes utópiák ígéretének: mindkettő a köznyelvi ’most’ elsikkasztásában ludas.

Az idő gyarmatosítása az értelmezést is feldarabolja. Lebeda Dániel pirítósból kirakott (és hasonlóan pirítós-zászlót ragadó) asztronautája egy szellemes, félreolvashatatlan parainesis a telítettség természetéről: csupán egy kis idő kérdése az, hogy valami, ami előzőleg soha nem létezett, azzá válik, ami mindig is volt. A különleges és a rendkívüli – akár egy olyan monumentális esemény is, mint a holdraszállás – a megszokás fogaskerekei között morzsolódik hamuvá, és ikoni sorsa a szuvenírekre és tolltartókra való nyomtatódással, a hírfolyam hullámsírjában pecsételődik meg.

A habitusok elemzése a kiállítótér hátsó részében húzódó fürdőszobában folytatódik. Szarka Boglárka Katalin rágógumival töltött üvegcséi a ciklikus idő elspájzolt egységei: a rágózás passzív, másodlagos tevékenységének dokumentálása a felszínen jellegtelen bohózatnak tűnhet, de ez a mű is rejt érdekességeket. A felhalmozott kaucsukfosszíliák látványának a közelebbi vizsgálat során kirajzolódó őrlés- és tépésnyomok adnak extra dimenziót: a rágás véletlenszerű aktusával kialakított, megismételhetetlen lenyomatok – a tósztkenyérrel ellentétben – a hétköznapit emelik ki, a láthatatlan stresszt és feszültséget teszik láthatóvá.

Kaparelisz Asterinos Golden age című alkotása képviseli számomra a többszintű időbeli hatások elegáns szintézisét. A kecsapos cheetosból buherált gépfegyverek első sorban a gaming (lövöldözős játékok) tudatállapotában egymáshoz rendelődő fogyasztás és erőszak párhuzamait vizsgálják. A világmegmentő missziókon keresztül romantizált katonai intervenció és a sós, zsíros rágcsák invitáló, napszemüveges-gepárdos csomagolása közötti határ igen vékony, de a nívós témába ágyazás mellett a tárgy nagy érzékenységgel tapint rá a kiállítás lényegére: az időre, mely – a puha és törékeny anyagokon túl – autonóm természeti erőként formálja saját kognitív kereteinket.

A színezett kukoricaliszt nem csupán silányuló fizikai struktúrájában efemer, hanem teljességében egy letűnt, tinédzseri „aranykor” egyre halványuló mementója. A nagyméretű replikákban a nosztalgia keserédes dialektusa fogalmazza meg a hiper-feldolgozott nassolás és szórakoztatás iránt tanúsított kritikátlanság ellentmondásait, a gyönyör és (ön)pusztítás költői egymásba fonódását.

Az EX SITU – akárcsak az idő, melyet célkeresztjébe vesz – kavargó és komplex: a kevésbé inspirált szereplések között éppen eltűnni látszik a téma, azonban a három említett alkotás bőven elég ahhoz, hogy végső soron megalapozza a kiállítás szükségességét. Ezek azok a szignifikáns munkák, melyeknek karbantartásáról nem csak egy laza és inkonzekvens kurátori brainstorm részeként érdemes beszélni. A romlás határozatlan időre való meghosszabbítása – a valóság falai mögött bujdosó primordiális káosz ellenére – ezen a ponton válik felelősséggé, a restaurátor figuráját létbe szólító kulturális vággyá.