Az est kezdeteként Veszprémi röviden köszönti a nézőket és a meghívottakat, majd leszögezi, nem szeretné, hogyha ez egy általa sokszor tapasztalt, már-már megszokott, forráshiányok körül túl sokáig keringő beszélgetés lenne, hanem egy, az ezen problémán túllendülő, termékeny diskurzus. Az egyéni példákon, tapasztalatokon keresztül haladna a víziók felé. Elsőként a döntésről kérdezi a szerkesztőket, mi motiválta őket arra, hogy létrehozzanak egy szerkesztőséget.

A Nincs nemrég lett ötéves, kezdi a válaszadást Tóth, ami jó apropó volt arra, hogy átgondolja, „körberajzolja”, miből indult a folyóirat, és hogy jelenleg hogyan működik. Kiemeli, már a kezdetektől fogva olyasmit szerettek volna csinálni, ami még nincs. Úgy érezték, az intézmények nem működnek megfelelően, ezek ellenében alakult a szerkesztőség. Nem egy, a fiataloknál megszokott, új esztétikai paradigmaváltást hirdető közösségként képzeli el a Nincset, sokkal inkább egy intézménykritikai küldetésként. „Nem mondom azt, hogy a Nincs most ideálisan működik, viszont nekünk a Nincs az gyakorlatilag kísérleti intézményünk arra, hogy mi ott lepróbáljuk azokat a fogásokat, hogy hogy lehetne ezt máskép csinálni” – fejti ki.

Fancsali is hasonló okokból szállt be, maguk a körülmények viszont teljesen mások voltak. Ők a több évtizednyi hagyománnyal rendelkező Színház folyóiratot vették át, amely éppen forráshiány miatt kényszerült online térbe költözni. Az anyagi és szakmai válságba került lap pályázatot írt ki egy új szerkesztőség felállítására, amelyet (sokatmondó, hogy egyedüli pályázóként) megnyertek. Ezután három hónapos próbaidőt kaptak, amit végül meghosszabbítottak, ők öten vitték tovább a szerkesztést. Hasonlóan Tóthoz, őket is javarészt az újító szándék vezérelte, ám közben arra is figyeltek, hogy a lap ötven éve működő hagyományait, így vagy úgy, de átmentsék.

Veszprémi a szerkesztőségek megalakulásának kapcsán kérdez tovább, arra kíváncsi, hogyan zajlik az ilyen csoportokba a toborzás. Neki közösségszervezőként az a prekoncepciója, hogy ezek az összeállások „nagy sörözések, nagy konyhákban együttlét típusú dolgok, és nagy dühös monológoknak a vége”.

Tóthnak az egyetem volt a közeg, itt találkozott a Nincs első tagjaival. Szerinte a tudományos pályának nagy szüksége van egy ilyen „kacsaúsztató” szerepet betöltő platformra, amiben el lehet kezdeni jól sikerült szemináriumi dolgozatokat, kisebb tanulmányokat publikálni. Fontosnak tartja, hogy mióta megalakultak, gyakoriak a váltások a szerkesztőségen belül, hiszen fő elvük, hogy ne üljenek sokáig ők, az alapítók, a pozíciójukban. Ezt azért tartja előremutatónak, mert így együtt tanul szerkesztő és író, megszűnik az a hierarchikus rend, ami eddig jellemezte a szerkesztési folyamatot. Fancsali erre kapcsolódik rá, ők a szerkesztés folyamatát igyekeztek egy sokkal nyitottabb, közöségibb élménnyé tenni. Hiába kaptak egy már létező lapot, a struktúrát teljes mértékben nulláról nekik kellett újraalkotniuk. Ők egyébként a folyóirat utolsó mentorprogramján találkoztak, és pályázatukban különböző felelősségköröket határoztak meg, ebből Fancsalinak jutott a forrásteremtés. Maga a pályázat egy nyár alatt állt össze, és ahogy készült, úgy formálódott a szakmai vízió. Ennek a víziónak az alapvetéseiként nevezi meg Fancsali a fiatalítást és a közösségivé tételt, mint például a többkörös szerkesztés vagy a szerzőknek és olvasóknak egyaránt szánt offline térbeli események. Válasza végén bevallja, ő már nem dolgozik a szerkesztőségben, főként a lap pénzügyi helyzete miatt.

Újszerű, hogy egy folyóirat új szerkesztőség összeállítására ír ki pályázatot, vezeti fel következő kérdését Veszprémi. Kérdez az önszerveződésről, az eközben közösen kialakított testamentum, hogy mennyire érdemes tartania magát egy szerkesztőségnek az indulásukkor kigondolt tervekhez.

Most Fancsali reagál elsőnek, ő is újszerűnek tartja, viszont megjegyzi, ők voltak az egyetlen pályázók, ami végső soron jól példázza a jelenlegi helyzetet: „Vagy nem volt ennyire bolond senki, vagy ezek a műhelyek amúgy nem léteznek a színházi szakírás berkein belül”.

Mesél még a szakmai koncepció szöveges formába öntésének nehézségeiről, aztán arról, hogy ez végül nem is lett számon kérve rajtuk. Hiába tették közzé, nincs kőbe vésve, folytonos változásban marad. Tóth szerint ők „freestyle-ba nyomták”, különböző emberek által bedobott elvek nyomán alakult ki egy úgy-ahogy egységes program. Számára az egyik legfontosabb, hogy a Nincs „esszenciálisan online”, merthogy „nem kell print ahhoz, hogy a legitimitását megszerezze egy folyóirat, sőt én azt gondolom, hogyha valami esszenciálisan online, annak oka van.”  Ez az ok a hozzáférhetőség, ahogy a szerzők portréi is a könnyebb láthatóság (ami pályakezdőként igencsak fontos tud lenni), illetve a megváltozott kultúrafogyasztás miatt kaptak központi helyet.

Következőnek Veszprémi az est központi kérdését teszi fel: miért fontosak a folyóiratok, miért érdemes csinálni őket? Fancsali válasza elején rögzíti, hogy ő különleges helyzetből válaszol, hisz szerzőként más profilú lapokban publikál, mint amiben szerkesztett. Különböző okok miatt tartja fontosnak az irodalmi és a színházkritikai médiumokat. A Szinház folyóiratban a tudástermelést, a drámaíróknak, kritikusoknak való platformadást és a hozzáférhetőséget emeli ki hasznos tényezőként. A színházról történő közös gondolkodás életben tartása a fő cél, és hogy teljesen független tudjon maradni a külső nyomásoktól. Tóth szerint az ő generációjuk már egy intézményekből kiábrándult generáció, akik nem feltétlenül az eltörlés, hanem sokkal inkább a rendszer „újrahuzalozása” mellett érvelnek. Ezt az újító munkát végzik el a Nincsnél, aztán ami ott működik, igyekeznek átvezetni a Kalligramba (melynek szintén Tóth a főszerkesztője). Ezután arról kezd el gondolkodni, hogy mi egy folyóirat funkciója, mennyire változott ez meg az utóbbi években.

A kapuőr szerepet már egyre kevésbé tartja szerencsésnek, hisz a belépési küszöb is alacsonyabb lett, és az elnevezésen alapuló alá- és fölérendeltségi viszonyt is jó lenne meghaladni.

Ezeken kívül a folyóiratokat, mint a nyilvánosság egy részhalmazát képzeli el Tóth, csak fél, mi lesz ezzel a nyilvánossággal, ha már a szakma is ritkán olvassa el ezeket a számokat. Épp ezért magát a nyilvánosság fogalmát kéne újragondolni, hogy kiknek is készülnek ezek a lapok. A részvételiség szerepét Fancsalihoz hasonlóan ő is kiemeli, a műhelyekre, workshopokra, sokszor szakmán kívüliek is eljönnek, bevonódnak, hiszen érdekelteknek érzik magukat egy közös kultúra megteremtésében.

Kollár Árpád szerint, akit Veszprémi idéz meg, a műhelyszerep, a formai adottság (tehát, hogy bizonyos tartalmak, pl. kritikák, esszék csak itt jelenhetnek meg) és a tiszteletdíjak azok, amik miatt a folyóiratok pótolhatatlan részei a kulturális életnek. Erre rákapcsolódva Tóthnak eszébe jut még egy funkció: hogy a munkahelyeket teremtsen. „Rengeteg okos és tehetséges ember kijön a bölcsészkarról, de ugye nincs, ami felszívja őket” – összegzi.

A képviselt folyóiratok jó gyakorlatairól kérdez Veszprémi, említve a Színház nyitott szerkesztőségét, a Nincs-műhelyt és a Kalligram-kört. Tóth elsőként a Nincs részvételiségen alapuló működését hozza fel: ő azt akarja elérni, hogy érezzék, egy szekeret tolnak, és van eredménye a munkájuknak, mert ez az érzés „nagyon sok intézményből kiveszett már”. Itt megemlíti a késve vagy egyáltalán nem érkező állami pénzek helyzetét, és épp ezzel indokolja, hogy az irodalmi közösségeknek meg kell állapítani, „csúnya kapitalista szóval élve”, a saját termékét, amely tudná emelni az adott közösség, ezáltal az egész irodalom presztízsét.

Ilyen termék lehet, ha újraindul a Kalligram-kör is, amely a felépített intézményi gátakat hívatott lerombolni. Afféle „fátyollerántás” ez, ritkán tárgyalt, gyakorlati problémákról, szakemberek bevonásával. „A szerző nem tud tudatosan mozogni egy pályán, hogyha nincs tisztában azzal, hogy annak a pályának mik a játékszabályai” – foglalja össze Tóth.

A Szinház folyóirat jó gyakorlataiként Fancsali a szerkesztés közösségivé, többkörössé tételét jelöli meg. Mesél a teaházi alkalmakról, amiket még a működésük elején hívtak össze, hogy jobban megismerjék a szerzőiket, és viszont. „Számunkra azért fontos, hogy ne legyen ennyire egy ilyen elidegenedett munka, amit végzünk, hogy e-maileket írogatunk egymásnak, meg gonosz szerkesztőségi kommenteket a word-dokumentumba” – teszi hozzá. Illetve mivel ő a forrásteremtésen dolgozott, még onnan is hoz példákat Veszprémi „de mégis miből”-kérdésére. „Igazából csak gondolat és kreativitás kérdése az, hogy hogyan teremt forrást az ember a nyilvánosságban” – összegez Fancsali, miután felsorolta a kellemesebb (pályázatírás) és a kellemetlenebb (hirdetések, paywall mögötti tartalmak, előfizetések, mikroadományok) pénzszerzési lehetőségeket. Veszprémi, mielőtt feltenné az utolsó kérdését, megjegyzi, szerinte jó gyakorlat, hogy a kulturális szcéna eltanulja a civil szférától ezeket a forrásteremtő fogásokat.

„Az a zavarba ejtő, hogy ez amúgy első hallásra megvalósítható lenne” – vezeti fel Veszprémi, majd arról kérdez, hogyan lehetne mégis megvalósítani mindezt. Tóth a méltányosság és a részvételiség elvein indulna el. Szerinte most van itt az ideje annak, hogy elképzeljük a saját intézményrendszerünket, és hogy elszámoljunk magunkban az elmúlt tizenöt év kultúrpolitikájával. Veszprémi közbeszúrja, hogy abban az esetben, ha a közmédia elkezdi betölteni a funkcióját, vagy mondjuk átalakul a folyóirattámogatás, akkor az olyan médiumok, mint a Partizán, vagy a Nincs, amelyek az eddigi rendszerben töltöttek be meghatározó feladatot, nem vesztik-e el funkciójuk.

„Az olyan műhelyek, amik képesek voltak nyomás alatt is képviselni azokat a morálokat és azokat a struktúrákat, amiket egy váltás után szeretnénk, azok vezetői vagy mintái lehetnek egy új kulturális rendszernek” – feleli Tóth.

Fancsali ezzel egyetért, szerinte is az lesz a kérdés a következő években, hogy hogyan tudjuk a tanult tehetetlenségünket levetkőzni magunkról, hogyan tudjuk ezt meghaladni. Őt az is izgatja, hogy mi lesz a színházakkal: „nagyon jó lenne, hogyha valóban műhelyek lennének, a folyóiratok és a Színház is nagyon jó lenne, ha egy műhely lenne, de az is mindig kérdés, hogy mit tud kezdeni a folyóirat a konkrét színjátszással, és nagyon jó lenne, ha nem sértettség lenne a kritika és a színházcsinálás viszonya, mint ami most az állapot, nyilván azért most már mindenki nagyon el van fáradva, meg ki van égve.” – zárja Fancsali.

Veszprémi a pesszimistább hangulatú végszó ellenére, sikeresnek találja a beszélgetést, hisz mégis született valami közös gondolat, vízió, amely, mikor kijövünk a moziteremből, és a pult melletti asztalnál helyet foglalunk, tovább formálódik.

Fotók: a Grand Café Szeged Facebook-oldala / Takács Borisz