Pálfi eredetileg Mexikóba tervezett, végül Görögországban forgatott új filmjének története indirekt módon mintha saját viszontagságos keletkezéstörténetére, egyúttal az eddigi szerzői pálya kezdeteire utalna vissza. A Tyúk nyitóképsorainak szinte mikroszkopikus közelségű realizmusa ugyanis az első játékfilm, a Hukkle szabad szellemű és kreatív filmnyelvét idézi meg. A történet szerint az ultramodern csirketelep végtelen futószalagjai és robotkarjai között megszületik főszereplőnk, egy fekete tojótyúk. Az állat nem sokkal később elszakad társaitól: egy kamionsofőr fogságába kerül, hogy otthon levest főzzenek belőle. A jármű ablaka azonban nyitva marad, így egy tankolás során a tyúk megszökik, majd a kietlen mediterrán tájban bolyongva próbál túlélni, míg végül egy gazda nem veszi oltalmába.

Pálfi csapata nehéz feladatot vállalt magára azzal, hogy egy, a közgondolkodás szerint együgyű és nehezen antropomorfizálható lényt helyezett a történet középpontjába.

A tyúkhoz nem társítunk bátorságot, intelligenciát vagy szépséget; nem repül elegánsan, és nem vadászik lenyűgözően. A Tyúk formanyelvének egyik legnagyobb erénye azonban éppen az, hogy rendkívül hatásosan képes viszonyulni ehhez a perspektívához.

A film nem ruházza fel a főhőst emberi tulajdonságokkal, nem projektál rá mesterséges személyiséget, mégis képes feszültséget és jelentést teremteni pusztán az erőteljes vizuális nyelv, a megfigyelés és a környezet dramaturgiáján keresztül. Az eredmény egy különös hibrid: a Tyúk egyszerre idézi a thriller és a természetfilm eszközeit, miközben valójában egyik műfajhoz sem tartozik teljesen. A kamionból való rémült kémlelés, a szökés pillanata, az üldöző róka epizódja vagy az idegen állatokkal való találkozás mind olyan ritmusban és intenzitással jelennek meg a játékidő első felében, hogy a film meglepő sodrást kap – anélkül tehát, hogy a rendező a főszereplőre bármiféle emberi érzelmet vagy gondolatot vetítene rá.

Miközben a film nézhető egyszerű kalandtörténetként is – egy csirke küzdelmeként a túlélésért az idegen és veszélyes emberi és állati világ kereszttüzében, némi aktuális társadalmi háttérrel, például a migráció tapasztalatát több árnyalatban is megidézve –, nézőként szinte lehetetlen elkerülni, hogy ne allegóriaként tekintsünk rá. És ez akár a film egyik problémájaként is értelmezhető. A Tyúk ugyanis olyan kontextusban született, ami óhatatlanul rávetül a történetre. Pálfi György a kétezres évek magyar filmjének két meghatározó alkotását jegyezte – a Hukkle és a Taxidermia a korszak kiemelkedő filmjei közé tartoznak –, pályája azonban hosszú ideje megszakításokkal halad. A régóta tervezett Toldi meghiúsulása óta a rendező lényegében a magyar filmgyártás perifériáján mozog, miközben az elmúlt években több, korábban elismert alkotó is hasonló helyzetbe került az állami finanszírozási rendszer átalakulásával. Ebben a közegben

a Tyúk története – egy lényé, amely újra és újra menedéket keres egy ellenséges környezetben – szinte önkéntelenül is a magyar filmgyártás viszonyainak metaforájaként kezd működni.

Hiába törekszik a film arra, hogy a főszereplőt ne ruházza fel emberi tulajdonságokkal, és a történetet ne tegye direkt allegóriává, a néző nehezen tudja félretenni ezt a tudást. A Tyúk így akarva-akaratlanul több lesz egyszerű állattörténetnél: olyan parabola, amelynek jelentései részben a filmen kívüli valóságból érkeznek.

Annak ellenére, hogy a Tyúk alapvetően szórakoztató és igényesen megmunkált film, kevésbé bizonyul meggyőzőnek akkor, ha nem szimbolikus parabola felől közelítünk hozzá, hanem pusztán a történet realizmusát vizsgáljuk. Igaz, hogy a film első fele – amely szorosan a tyúk nézőpontjához kötődik – kifejezetten erős: a talált filmnyelv hipnotikus, a perspektíva friss és következetes. A farmra érkezve azonban, amikor a játékidő második felében egy krimiszál is kibontakozik, és az emberi szereplők fokozatosan a történet előterébe kerülnek, valamelyest fellazul az addigi formai fegyelem. Az emberi karakterek kevésbé válnak igazán érdekessé, a dramaturgiai fordulatok sem hordozzák már ugyanazt az intenzitást, s a film időnként mintha megfeledkezne szárnyas főhőséről is. A zárókép ugyanakkor – egy kétségtelenül hatásos, morbid tónusú finálé – visszahoz valamit abból az erőből, amely a film első felét jellemezte. Összességében az a benyomás alakul ki, hogy a Tyúk ambíciói és filmnyelvi erényei ellenére sem tud teljesen kilépni abból az árnyékból, amelyről – talán nem is teljesen szándékoltan – beszélni kezd.

Tyúk (Hen / Kota) – színes, magyar–német–görög filmdráma, 96 perc, 2026. Írta és rendezte: Pálfi György. Forgatókönyvíró: Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Operatőr: Giorgos Karvelas. Vágó: Lemhényi Réka. Zene: Szőke Szabolcs. Szereplők: Ioannis Kokiasmenos (étteremtulajdonos), Maria Diakopanagioti (a lány), Argyris Pantazaras (a fiú), Machmout Bamerni, Chronis Barbarian, Antonis Kafetzopoulos, Nikos Kattis, Dimitris Pelekis, valamint a főszerepben több valódi tyúk. Gyártó: Pallas Film, View Master Films, Twenty Twenty Vision, FocusFox. Forgalmazó: Mozinet. Bemutató: 2026. április 2.

Képek: Mozinet