Az expozíció számtalan kérdést enged megmutatni az űrutazással, bolygóköziséggel kapcsolatban és a film ebből többet ki is bont. Alapvetően két megközelítési mód rajzolódik ki: az egyik a pozitív, felfedezői hozzáállás, a másik a realista, tényekkel alátámasztott, inkább negatívabb attitűd. Ezen belül van, aki az élővilág védelmét képviseli, a halak, madarak és az ökoszisztéma védelme miatt ellenzi ezeket az extrém hangrobbanással járó kísérleteket. Van csillagászati megközelítés is, figyelembe véve a rengeteg keringő műhold élettartamát, mely végeztével elégnek a Föld felső légkörében, milliónyi kisebb-nagyobb űrszemetet hagyva maguk után. A film során találkozunk egy valószínűleg rakétából származó, pingpongasztalméretű űrszemét élővilágunkba érkezésével, érzékeltetve mindennek a súlyát. Ezekkel szembehelyezkednek az „amerikai űrturisták”, akik kitelepülnek Texas mezeire a rakéta fellövését moziszerűen, éljenezve végig nézni. Emberek, akik olyan nyilatkozatokat tesznek, hogy amint lehet, ők mennének a Marsra, a Holdra. Az egyik idősebb házaspár férfi tagja mondja, hogy mivel a felesége megszállottja az űrutazásnak, biztosan váltanának jegyet egy bolygóközi nyaralásra, elmondása szerint 2-3 hét alatt vissza is érnének, úgy beszél róla, mintha egy karibi nyaralásról lenne szó.

A cím jelentésén el lehet gondolkodni, ugyanis a shifting baselines vagy shifting baselines syndrome olyan jelenség, amely során a referenciaértékek folyamatosan, fokozatosan eltolódnak, így kevésbé válnak a változások érzékelhetővé az emberek számára.

Legtöbbször ökológiai, környezetvédelmi területeken, például a tenger halállományának változásával kapcsolatban használják.

Erre a jelenségre reflektálnak a műben felszólaló emberek, hogy mindig az aktuálisat fogjuk alapvetőnek, normálisnak tekinteni, a korábbi tapasztalataink pedig az idő előrehaladásával átíródnak, elfelejtődnek.

A film teljes egészében fekete-fehér, tele van monumentális létesítményeket ábrázoló képkockákkal, melyek szinte fullasztóan nyomják a székbe a nézőt. A rikítóan világos, kopár pusztaságokat gyorsan váltják teljesen sötét képek vagy a csillagokkal – és műholdakkal – teli éjjeli égbolt a maga apró mozgásaival. Ezek néha olyan hirtelenséggel váltakoznak, hogy időbe telik míg hozzászokik a szem. A cselekményt kiválóan segítik a hangsúlyos vágások, erre példa amikor az öregember a rakétákat bámulva arról beszél, hogy nem tudni milyen hangos lesz majd a fellövés, a következő pillanatban pedig a felesége fűnyírásának zajos folyamata látható és hallható.

A megjelenített tájban végig benne van a természet és az ember alkotta világ kettőssége. A természetet sokszor posztapokaliptikus módon láttatja, érzékeltetve ezzel egy ember utániságot, embernélküliséget.

Ilyen lesz a Föld, amikor az emberiség egy része más bolygóra költözik. Vajon jobb dolga lenne úgy a Földnek? Visszakapna egy részt „magából”?

A zene hangsúlyos kiegészítője a látványnak, ám a csend is helyet kap az alkotás során leginkább a feketeségek, sötétségek kiemelésére, mintha itt lenne lehetőségünk a jövőn elgondolkodni. A dallamok nem elnyomják, hanem erősítik a pillanatot, hozzájárulnak a nyomasztó képek által elért frusztrált állapot elmélyítéséhez.

E dokumentumfilm esetén nincsen egy mindentudó narrátor, a történetet tények és logikus érvelések bemutatásával vezetik a különböző megjelenített figurák, és végig középpontban marad a rakéta-esemény. Kevéssé az állásfoglalás, mint inkább az informálás az alkotás célja, de enyhén az előbbi is érezhető. Mondhatni beavatkozás nélkül ragadja meg a valóságot, mégis tudatosság, beállítottság, szerkesztettség érzékelhető, főleg a szereplők megszólaltatásában, így a valóság nyers bemutatása enyhén mesterkéltté válik (ezt a hatást az interjúk is megerősítik). A kamera jelenléte nyilvánvaló, láthatók érintetlen, természetes terek is, összességében participatív jelleggel bír. A film poétikussága kiemelkedő, beállításaival, képeivel és egyéb művészi elemeivel fejti ki az érzékelésre hatását, mely termékenyen hozzájárul a téma tárgyalásához, érzelmi megközelítéséhez, a kérdések önmagunkban való megfogalmazásához.

Rengeteg megközelítést enged látni a rendező, ám a film végére a humanitárius szempont jut leginkább érvényre, visszaigazolásra. Mindenképpen fontos szempont, hiszen a technikai fejlődések közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni a (jelenlegi) egyetlen élőhelyünkről, a Földről, az anyatermészetről, s a modernizáció Földre gyakorolt hatásairól és ennek mindenkori problematikájáról. Megragadó módon hívja fel a figyelmet ezek összességére, a műfaj művészi eszközeit megragadva teszi emlékezetessé. Végig jelen van az ember eredeti természetének kérdése is, „we are explorer”, olvasható a graffiti az egyik filmben bemutatott falon. Valóban felfedezők vagyunk vagy inkább civilizátorok? Tapasztalni akarunk vagy hódítani?

A két lehetséges emberi természet megszólal a filmben, teret kap a kolonizátor és a természetvédő is. De vajon elhanyagolható- e ez a felelősség részünkről a carpe diem fényében?

Persze ezek nagyon árnyalt kérdések, összetett téma, ahogy a filmben idézik, az Amerikába érkező első hajósok számunkra felfedezők voltak, az Indiánok számára hódítók. Lehetséges lett volna a teljesen békés szimbiózis? Más bolygón majd jobban járunk el? Ámen. Az emberiség végtére is mindig az égbe vagy a mennyországba vágyott, már csak az a kérdés marad fent, hogy elérhetővé és uralhatóvá válik ez valaha számunkra. 

Shifting Baselines – fekete-fehér, kanadai dokumentumfilm, 100 perc, 2025. Írta és rendezte: Julien Elie.  Producerek: Julien Elie, Andreas Mendritzki, Aonan Yang. Zene: Mimi Allard. Főbb szereplők: Samantha Lawler, Jonathan McDowel, Daniel Pauly. GreenGround Productions. Bemutató: 2025. április 5. 

Képek: Budapest Architecture Film Festival/ Kortárs Építészeti Központ