A történet középpontjában a korábban eltűnt, majd visszatért halászhajó újra útnak indulása s eltévedése áll, mint racionálisan megmagyarázhatatlan rejtély. Az információk fokozatosan látnak napvilágot, de egy kicsit sem tudunk meg többet, mint amennyit muszáj, sőt. Az elszigetelt kis angol halászfalu a régi, kőből épült kis tipikus házaival, múlt századot idéző kocsmájával és világítótornyával fokozza a kételyeket. A nézőhöz legközelebb álló szereplő Nick, akin keresztül mintha érzékelnénk az eseményeket, teljesen megbízhatatlanná válik. Operál a múltbéliség fontosságával, ami még megbízhatatlanná teszi a történetet. A különböző műfajok keverése teszi lehetővé, hogy ezt az időhöz, időszerkezethez kapcsolódó, tudományos alapú témát ilyen elvont művészi kereteken belül tárja a néző elé.

Mark Jenkin filmje olyan, mint egy repülőút: folyamatos kiszámíthatatlanság és feszültség, erős vágy a kontroll visszaszerzéséért, ami egészen a végéig nem történhet meg. A film műfajának eleget tesz azzal, hogy újra meg újra bizonytalanságba sodor.

A brit filmkészítés két felkapott fiatal színészének, George MacKay-nek és Callum Turnernek a játéka elmélyíti a felmerülő kérdéseket. Míg MacKay kitartásával az őrület és a remény örvényébe sodor, addig Turner hidegsége és beletörődése árnyalja a történések hitelességét.

A képeknek rendkívül fontos szerep jut, néha akár önálló alkotásoknak is tekinthetnénk a film során felvonultatott hosszú, nagyított vagy statikus beállításokat. Ez magában rejti a klisé rizikóját, ám jelen esetben a képek minősége felel azért, hogy ez ne forduljon elő. A beállítások harmóniája vagy olykor diszharmóniája remekül hozzájárul ennek a hideg, nedves és megfejthetetlen világnak a megteremtéséhez. A veszedelmes tenger ábrázolása, piros-kék kombinációk, meteorológiai események segítenek megidézni ezt a névtelen kisvárost. 

A szemcsésnek tűnő kép, tompább színárnyalatok, lassú nagyítások, drámai zene, hang és kép együttműködése a régi krimisorozatokat idézi meg. Előfordulnak hipnotikus, hallucinációszerű, jelenetek, bevillanások, melyek magyarázat nélkül tovább fokozzák a nyugtalanság érzését.

A zene drámaisága nem mindig jelent fontos fordulatot, egyszerűen csak egy kellemetlen érzést indít a nézőben. Sokszor a nagyon hangos zajok, zörejek önmagukban is megállják a hatásfokozó helyüket, de képsorokkal kiegészülve, mint a viharjelenet esetén, igazán frusztráló végeredményt nyújtanak. A halászhajóhoz kapcsolódó hangok szinte mindig túl harsogóra sikeredtek. Ezekhez betársul ez a műszaki szempont, ahogy a halászást, a hajótestet és annak működését, háló használatát, annak újra fonását, halak felvágását és feldolgozását látatja.

Az idő köré szerveződő történetben többször felbukkan az óra, hol hallható, hol néma kattogásával. A nem túl sok beszéd között az egyik hangsúlyos mondat a „there is no time” - vagyis nincs idő.

Fő kérdés, hogy milyen időben játszódik a történet; párhuzamos idősíkokat megmutatva teszi fel a kérdést, hogy az időt, aminek ekkora jelentőséget tulajdonítunk, vajon valóban úgy ismerjük-e, ahogy kellene. Valóban olyan-e az idő, mint amilyennek mi ismerjük?

A cselekmény során többször érezhető, hogy valami nem a rendes medrében folyik. Számtalan jel, mint a megbolondult néni, a szikláról leugró fiú, a beszakadt és átázott tető, az óra és a suttogás próbál figyelmeztetni arra, hogy ne fogadjuk el ezt az új valóságot, amibe Liam, a másik halász gyorsan belesimul.

De mi a helyzet azzal, hogyha Nick vesztette el a kapcsolatot a valósággal a hajón tartózkodás közben s az egész családja, az egész eredeti kerettörténet csak az ő fejében létezik?

A kapitalizmus árnyékában magát halálra dolgozó ember megtört elméjének zavarát látjuk vagy azt a kollektív illúziót, amit a mindennapok során elfogadunk? 

Lehet, hogy ezt az ámítást csak Nick és a kapitány nem hitte el? Apropó, mi van a kapitánnyal, létezik egyáltalán? A valódi neve végül nem derül ki, szinte csak a hajón, a tengeren láthatjuk őt, mint tengerész-lázálom. 

A film bemutat két férfit és a feléjük támasztott társadalmi elvárásokat is, miközben ott lappang a saját akaratuk is a közösség jólétével szemben.

Ez a történetvezetés rengeteg értelmezési lehetőségnek teret ad, nem erősíti meg a felmerülő elméleteket. Enyhén David Lynch-féle „mi és miért történik” helyzet alakul ki, művészi képekkel és erőteljes hanghatásokkal. A misztikus zsáner lehetőségeit megragadva, sci-fi elemekkel kombinálva.

És az, hogy a leszedett Rose of Nevada tábla hányszor villan fel menet közben a hajón, lehetne az egyetlen bizonyíték az idő értelmezésére, miközben a felhasított, pénzre váltandó halak, kidülledt, tükör szemeikkel egyre csak minket, a nézőket bámulják. Ezek vagyunk mi, szemlélők, kibelezett halak valakinek a halkereskedelmében.

Rose of Nevada - színes brit film, 114 perces, 2025. Rendező: Mark Jenkin. Szereplők: George MacKay, Callum Turner, Rosalind Eleazar, Francis Magee, Yana Penrose. Operatőr: Mark Jenkin. Vágó: Mark Jenkin. Zene: Mark Jenkin. Casting Director: Shaheen Baig. Production Designer: Felicity Hickson. Art Director: Ben Andrews. Costume Designer: Jo Thompson. 

Képek: BFI Films