Kiindulópontom a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején átalakuló irodalmi mező történetének egyik epizódja: az 1979 augusztusában megrendezett siklósi találkozó. Ennek felidézése kapcsán pedig arra keresem a választ, hogyan lépett színre a magyar irodalmi életben az új nemzedék, mit jelentett a „fiatal irodalom”, kik és hogyan alakították az újabb kánont/kánonokat és kik voltak azok a szerzők, melyek voltak azok az irányok, amelyek a mező perifériájára szorultak?

Miért változott meg az irodalomról szóló közbeszéd? Ha elfogadjuk Márton László megállapítását: „Azóta is úgy látom: ott, a siklósi találkozón dőlt el, milyen lesz a következő évek magyar irodalma, pontosabban, ki hogyan fog beszélni róla” – azt is érdemes megvizsgálni, korábban kik és hogyan beszéltek az irodalomról, illetve kik voltak azok a szerzők, akikről az egyik nemzedék még beszélt, míg a következő már talán csak suttogott vagy hallgatott. A siklósi találkozót Mártonon kívül mások, Tandori Dezső, György Péter is megemlítik, de az irodalomtörténet nem őrzi olyan hangsúlyosan az emlékét, mint a kicsivel később Szentendrén megrendezett találkozóét. Ennek oka lehet, hogy míg a siklósit a hivatalos kultúrairányítás égisze alatt rendezte meg Kulin Ferenc, a másikat a frissen megalakult szervezet, a FIJAK szervezte. S ez pedig az erőviszonyok átrendeződéséről szól: hogyan kapott helyet az emlékezetben mindaz, amit a „fiatalság” címkéjével láttak el, és hogy a 89-es rendszerváltást követő kulturális fordulat – a könyvkiadás és a folyóiratstruktúra átalakulásától a párhuzamos kánonokon át a megváltozott nyelvig – gyökerei az államszocializmus utolsó korszakáig nyúlnak.

A Mozgó Világ „generáció” - csoporttudat és nemzedéki skatulya

„Augusztus 27 és 29 között fiatal kritikusok gyűltek össze Siklóson, ahol a Mozgó Világ – a KISZ KB támogatásával – kritikai ülésszakot rendezett. A találkozó[n], melynek témája a fiatal magyar próza és líra volt, közel ötvenen vettek részt. Balassa Péter, Csűrös Miklós, Gergely András, Kulin Ferenc, Margócsy István, Pál József, Spiró György, Szakolczay Lajos, Szegedy-Maszák Mihály, Szkárosi Endre, Veres András és Zirkuli Péter tartott előadást, s ezt rendszerint élénk vita követte. Lapunk még visszatér arra, mi volt az ülésszak szellemi hozama.” A hír a Mozgó Világ 1979/5. számában jelent meg a rövid közlemények között.

A Mozgó Világot 1971-ben indította el a KISZ Központi Bizottsága, Aczél György javaslatára, a fiatal irodalom megjelenési lehetőségeként. A KISZ megítélése változóban volt, de korántsem volt egyértelműen pozitív ebben az időben. Petri György Tasi Józseffel beszélgetve így emlékezik erre: „Egészen ’61-ig nem akartam belépni; volt egy barátom, akivel ezt közösen megfogadtuk. Aztán sajnos szöget ütött a fejünkbe egy – ma már úgy érzem, nagyon rossz – elképzelés, hogy ha belül vagyunk, akkor mégis tehetünk valamit. … Nekem volt egy koncepcióm arról, hogy a KISZ ne valamiféle óvodája legyen az MSZMP-nek, hanem igenis legyen egy elitszervezet.” Ehhez az elméleti, radikális marxizmushoz hasonló a hatvanas évek végén Haraszti Miklós, majd később Szilágyi Ákos gondolkodásmódja is. A KISZ-t a szocialista hatalom és kultúrpolitika irányítószervének látó fiatal írók többsége azonban nem akart közösséget vállalni a szervezettel.

A kultúrpolitika számára egyszerre volt „probléma” és felmutatandó jelenség a „fiatal művészet” és ezen belül is a „fiatal irodalom”. Egy antológia megjelentetése egy alkotócsoport bemutatásának hagyományos eszköze is, a csoporttudat, a közös nyelv vagy tematika kifejezésére, de a generációs stafétaváltásra is van példa, mint a Költők egymás közt esetében, ahol befutott alkotók mutatták be a fiatal költőket. Másfelől azonban az antológiaforma „kényszerpálya” is lehet, ami a könyvkiadás anomáliáit jelzi, vagyis, hogy egyre nehezebb volt fiatal alkotóknak önálló kötettel debütálni, mint ezt a hatvanas-hetvenes években többen is megérték. A hatvanas évek végén fellépő Kilencek csoport tagjainak kötete, az Elérhetetlen föld volt az első ilyen gyűjtemény. Ehhez az antológiához Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László és Váci Mihály írt ajánlást. Kormos István 1967-ben az Elérhetetlen föld-ről szóló lektori jelentésében hangsúlyozza, hogy az antológia a csoport saját kezdeményezésére jött létre, ami a korábbi gyakorlattal, a hagyományhoz kapcsolódással szemben az önidentifikáció gesztusa a Kilencek részéről: „…az utóbbi években s főleg a közeljövőben, a két irodalmi kiadó, a Magvető és a Szépirodalmi, csak mutatóba vállalkozik induló költő kötetbeli kiadására, s akkor is vitatható érdem szerint. Pl. Ezévben a Szépirodalminál Sumonyi Zoltán és Szerb György kötete jelent csak meg a fiatalok közül; nem tudom, hogy az Elérhetelen föld költői közül melyik jelentkezett kéziratával a Szépirodalminál, de bizonyos, hogy a kilencből Győri, Utassy, Kiss Benedek, Molnár Imre vagy Konczek sokkal kiforrottabb tehetség a megjelenteknél, de a többiek, az ide válogatott húsz vers alapján legalább annyit mutatnak. … Tudomásom szerint 1968-tól nagyobb szerepe lesz a saját költségen való kötet-kiadásnak, s ebben az esetben, ha már sajnálatos módon nem talál ez a kilenc fiatal kiadót, mindenképpen jogosnak érzem igényüket: az antológia-szerű kiadást”. Az Elérhetetlen földet létrehozó Kilencek csoportja azonban hosszabb távon nem hozott igazi áttörést az irodalomban. Talán épp amiatt, hogy jelentkezésük végső soron kimerült egy antológia összeállításában, illetve hogy radikálisan egyik alkotó sem szakított az akkor uralkodó irodalmi közeggel, sem nyelvi, sem esztétikai értelemben. A kötet versei ahhoz a lírai hagyományhoz, költői nyelvhez kapcsolódtak, amelynek markáns képviselői Juhász Ferenc és Nagy László voltak. „Akkor még a vers volt a műfaj” - írja ironikusan Spiró György a később a Mozgó Világban megjelent esszéjében, amely a hetvenes évek műfaji tendenciáit, hiányait veszi sorra.

Az első években almanach-formában megjelenő Mozgó Világ hat „füzetben” jelent meg, majd 1975-től folyóirattá vált, melynek felelős szerkesztője az 1974-ben felkért Veress Miklós költő lett. A Mozgó Világ almanach-formája a kultúrairányítás céljainak megfelelően azt jelezte, hogy a fiatal irodalom ugyan létezik, de felügyelt keretek között jelenhet csak meg.

A Mozgó Világ főszerkesztője, Veress Miklós 1974-ben költözött Szegedről Budapestre, ahol egy éven át az Élet és Irodalom munkatársaként dolgozott. A Mozgó szerkesztőségébe olyan fiatal értelmiségieket kerestek, akik valamilyen művészeti közeghez kötődtek, illetve valamelyik egyetemi hátország prominens képviselői, s az is fontos szempont volt, hogy a KISZ lapjaként a Mozgó Világ szerkesztősége párttag-többségű legyen. Veress helyettese, Kulin Ferenc, az ELTE-n Pándi Pál tanítványaként került az irodalmi életbe. A hatvanas-hetvenes évek kultúrpolitikáját meghatározó Pándi, Király István és Szabolcsi Miklós mellett Aczél György belső köréhez tartozott informális tanácsadóként, ezenfelül Pándi és Király az egyetemi irodalmi életet, illetve az irodalomtudományos folyóiratpolitikát is uralták, megosztva, illetve egymás ellenében irányították. Pándi, a Kritika főszerkesztőjeként is privilegizált helyzetben volt, irodalomeszménye és tanári működése, Aczél Györggyel egyetértésben a marxista fiatal kritikusnemzedék kinevelésére és helyzetbe hozására irányult. Kulin mellett Alexa Károly, Vasy Géza, Könczöl Csaba, Agárdy Péter, Hajdú Ráfis Gábor is Pándi tanítványa volt, s talán ezt az origót leszámítva, későbbi pályáik ismeretében nincs más közös mozzanat, mint az, hogy valamiképp Pándi helyzetbe hozta tehetségesnek és reményteljesnek ítélt hallgatóit, többek között azzal is, hogy saját maga mutatta be őket különböző folyóiratokban és napilapokban megjelent írások során. Veress – a PIM Médiatárában őrzött interjú tanúsága szerint - Pándi ajánlására kereste fel Kulint, akit politikailag megbízhatónak ítélt, másfelől mivel kevés budapesti kapcsolata volt ebben az időben, Kulin révén társadalmi integrációja is megerősödött. Kulin felelősszerkesztő-helyettesi pozíciója - a kritikarovat vezetése mellett - 1978 végéig állt fenn, 1979-től 1980 júniusáig a kritikarovatot vezette szerkesztőként, majd elhagyta a lapot és ‘81 márciusától tért vissza mint főszerkesztő. A három időszak Kulin pozícióinak változásában egybeesik a folyóirat történetének egy-egy irányváltásával: az első időszak, 1974/75-től 1978 végéig a helykeresés időszaka: hogyan talál magának olvasótábort, szerzőket és saját hangot egy összművészeti periodika, s milyen konfliktushelyzeteket generál a mind haladóbb szellemű tartalom a hatalommal? A második, 1979-től 80-ig tartó rövid időszak a szerkesztőség életének és az irodalmi mezőnek is erős átrendeződést mutató periódusa. A Mozgó Világ 1979-es éve a korábbiaknál koncentráltabb formában szólt a „fiatal irodalom” megjelenéséről, ami a Mozgó Világ történetét feldolgozó Németh György szerint egybeesett azzal, hogy a lapot fenntartó KISZ és a szerkesztőség nyíltan konfrontálódott, s a szerkesztőség éppen csak megtűrtté lett a hatalom szemében. A konfrontáció látható jelei voltak, hogy a mind tudatosabb szerkesztési elvek nyilvánvalóvá tették a Mozgó szellemi hátterét, nem akartak a korábban bevett gyakorlat szerint egy-egy kockázatosabbnak ítélt írást az elfogadhatók közé elrejteni. A lap fontos szerzője volt például Hajnóczy Péter, akinek novellái 1971-től jelentek meg ott. Veress Miklós 1979-ben, amikor a Mozgó Világ havilappá vált, az Egy nemzedék évtizede című cikkében többek között Hajnóczyt is megjelöli mint az új (próza)nemzedék markáns képviselőjét. Hajnóczy novelláinak közlését a kezdetektől kifogásolta a lapgazda KISZ, Ösztönző elem című írása például nem jelenhetett meg a Mozgó 1980 novemberi számában.

Az 1979 decemberi számban bejelentett változást - a havilappá alakulást - követő lapszám tartalomjegyzéke más miatt is figyelemreméltó. Az első írás Spiró György esszéje, amelyet a 79-es siklósi találkozón adott elő, s amelyet az új prózanemzedék, illetve a fiatal irodalom bemutatásának szentel. Spiró írása nyilvánvalóvá teszi, miben más az új nyelv, tematika, s hogy mi az oka annak, hogy Magyarországon nem született meg eddig az új regény.

Spiró szerint a novellisztika talaján megszülető művek leginkább az ironikus önéletrajzi regény és a tényirodalom között oszlanak meg. „Hadd jelentsem ki: számomra ez az ironikus önéletrajzi regény realista a szó legtradicionálisabb értelmében, függetlenül a formajátékok mennyiségétől és minőségétől: Tandori is, Esterházy is megrögzötten ragaszkodik a tények rögzítéséhez, sőt éppen az a céljuk, hogy a sémák merevsége miatt számon kívül maradó mai élettényeket a sémák megszüntetésével beemelhessék az irodalomba. És ha a szocialista realizmus azt jelenti, hogy le kell írni azt, ami a szocialista viszonyok között valóban létezik, akkor nyugodt lélekkel nevezem őt szocialista realistának” - írja Íróvá ütve című esszéjében. Ugyanebben a számban jelenik meg Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című novellája, valamint Mészöly Miklós írása Bevezető egy irodalmi esthez (Bécs,1979) címmel, amelyben öt fiatal írót mutat be az olvasóknak. Mészöly Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Lengyel Pétert, Hajnóczy Pétert és Bereményi Gézát úgy jellemzi, mint akik „nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak, amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem „szövegeket” írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják; helyette a változatlanul életképesnek bizonyuló cselekmény és alakábrázolás foglalkoztatja őket, nem hárítva el a hagyomány és avantgarde eredményeit.”

Mindeközben a hivatalos irodalompolitika is kijelöli határait a KISZ KB 1979. február 28-i iránymutatásában. A fiatal művészek társadalmi helyzete kapcsán Barabás János „negatív ideológiai torzulás” címkével látja el a mindinkább nemzedéki prózaként emlegetett vonalat. Kritikája címszavakban: új nacionalizmus, kozmopolitizmus, politikai-ideológiai passzivitás, távolságtartás a közélettől, társadalmi szerepvállalástól, érthetetlen formai játék, formalizmus, parabolisztikusság, csak a „beavatottak” számára érthető, célozgató „képes beszéd”.

A 79-es év a Charta-aláírások révén a szélesebb társadalmi közeget mobilizálta, mind láthatóbbá téve a hatalommal szemben kritikus réteget. A Mozgó Világ az egyre gyakoribbá váló cenzurális beavatkozással szemben szintén a nyilvánossághoz fordult: 1979 augusztusától indultak el a Mozgó Világ estek országszerte, a szerkesztőség tagjainak és a folyóiratban publikáló szerzőknek a részvételével. Az ifjúsági klubokban és művelődési házakban megszervezett esteknek köszönhetően jóval többen kerülhettek kapcsolatba az irodalmi, képzőművészeti, filmes és zenei élet új nemzedékével, mint a cikkek közlésekor.

A kultúrairányítás, illetve az azt irányító Aczél György habitusa ellentétes volt a nyilvánosság bevonását eszközként használó nemzedékével. Aczél a nyilvánosság előtt a hivatalos ideológiának való megfelelést kérte számon Kulinon és a szerkesztőkön, a zárt ajtók mögött pedig személyes(kedő), paternalista viszonyt igyekezett megteremteni, ahogy erről Kulin és mások is beszámolnak.

A Mozgó Világban a nyolcvanas évek elejére egyre több olyan szerző is publikált, akik a második nyilvánossággal is kapcsolatban álltak, s maguk is publikáltak a szamizdatként megjelenő lapokban, többek közt a Beszélőben. A Mozgó és a KISZ konfliktusa mindjobban kiéleződik, majd 1981-re, amikor Kulint főszerkesztőnek nevezik ki, lehetővé válik, hogy a folyóirat „felnőtt” lappá váljon, és az irodalmi folyóiratokkal egy elbírálás alá kerüljön, vagyis kikerül a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) bábáskodása alól.

A Mozgó Világ szerkesztősége, annak ellenére, hogy a kultúrpolitika hathatós segítségével jött létre - többen is hangsúlyozzák ezzel kapcsolatban, hogy a lap, mint egy szelep, az indulatok elvezetésére szolgált az eredeti szándék szerint - erős kontroll alatt működött: a KISZ KB igényt tartott a lapszámok megjelenés előtti olvasására, bizonyos cikkek kapcsán cenzúrát, retorziót alkalmazott, a későbbiekben a szerkesztőséget lehallgatták stb.-, ugyanakkor a szerkesztők szintjén egyre demokratikusabban működött. Helyzetének megerősödése folytán azonban egyre közelebb került a radikálisabb, új nyelvet használó fiatal művészeti közeghez, s az indulatokat levezető szelep helyett közelített a katalizátorszerep felé.

Azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hogy mekkora jelentőséget kell annak a mozzanatnak tulajdonítani, hogy a Mozgó Világ a fiatal irodalom fórumaként jött létre, s hogy a „mozgósokat” tekinthetjük-e csoportnak, vagy inkább a nemzedéki skatulya kényszerű elszenvedői voltak-e?

A nemzedék, illetve a fiatalság, mint hívószó, meghatározó a korszak kultúrpolitikájában: a 68-as generáció és a beat a nyugati és a kelet-európai színteret is elfoglalta. A szocialista beatnikek elsősorban az atyáskodó hatalom és a keretek szorításából próbáltak kitörni, s ehhez a hetvenes évek konszolidációs hulláma, a 68-as új gazdasági mechanizmus kedvező talajt biztosított.

Konrád György 1989-ben emlékezett meg a 68-as évről Eszéki Erzsébet interjújában:

- A látogató 1969-ben jelent meg. Hogyan élte át 1968-at, harmincöt évesen?

- Párizst vagy Prágát?

- Nekem most Párizs eszembe se jutott. Akkoriban, általános iskolásként még nem követtem lázasan az eseményeket, utólag viszont 68-hoz sokkal inkább Prága kötődik a tudatomban.

- Pedig Párizs is fontos színhely volt. Nyugat-Európában megjelent a neomarxizmus, a nyugati marxizmus, amely átszűrődött ide is. Az újbaloldaliak görbe szemmel néztek a hazai polgárosodásra, arra a csekélykére. Emlékszem francia barátokra, akik szomorú kispolgári tünetként értelmezték, hogy munkások családi házakat építenek. Én viszont akkor, már városszociológusként, pazarlásnak tekintettem a lakótelepi építkezéseket. … Reménnyel, de szkepszissel néztem a prágai tavaszt. Hátha nekik sikerülhet, ami nekünk nem sikerült. Hátha az ő óvatos módszerük célravezetőbb. Azt is tudni lehetett, hogy a folyamat, amely nálunk 53-54-től zajlott - az ébredés a sztálinizmusból, a sztálinista perek vádlottainak a kiszabadulása -, Csehszlovákiában később, a 60-as évek elején ment végbe. Tehát nem éreztem igazán eredetinek ezt a második ébredést…

– Úgy veszem ki a szavaiból, lelkifurdalása van emiatt.

– Utólagosan van. Akkor nem volt. Akkor csak egyetlen ember biztatott cselekvésre, róla is tudtam, hogy agent provocateur. Tett valamit Csoóri Sándor, de a legelutasítóbb válaszokat kapta. Költőbarátok is azt mondták neki: „Meg se hallottam, amit mondtál.” Magyarországon élt még a reform friss eufóriája. Az 56 utáni ellenzékbe szorultak ekkor integrálódtak. Nékoszosok például ekkor léptek vissza a pártba, látva, hogy önálló mozgalmak úgyse jöhetnek létre, ezért a legális reformépítkezés az egyetlen lehetséges út. Szóval nem tettem semmit, csak írtam.

A találkozó Siklóson

Ebben a közegben jött létre a siklósi találkozó 1979 augusztusában. A résztvevőket Kulin Ferenc hívta össze: kritikusokat, egyetemi tanárokat, a folyóirat szerkesztőit és Kulin tanítványainak nevét olvashatjuk a meghívottak listáján.

Margócsy István 2022-ben így emlékezett a találkozóra. „A tanácskozás olyan volt, mint minden ilyen nagy tanácskozás, hogy az előadások lementek, és akkor máshol folyt a vita. Viszont Kulin igazi népfrontos tanácskozást szervezett. Tehát ott volt Radnóti, Könczöl, Tamás Gáspár Miklós is. Másrészről ott volt Agárdi Péter is, és emiatt este, éjszaka nagyon durva veszekedések is voltak, nem az előadásokról, hanem a kultúrpolitikáról.  … áldatlan veszekedés volt. Tarján Tamás majdhogynem bocsánatot kért ott, hogy miért ír ő folyamatosan a Népszabadságba, és hogy „miért utáltok engem azért, mert írok a Népszabadságba, holott nem írok semmi olyat, amit ne lehetne vállalni”. Ebben speciel igaza volt. Tamás nagyon alkalmazkodó volt mindenhol, de soha nem írt olyat, amit ne lehetett volna vállalni.” Napközben a fiatal irodalom állapotáról szóló előadások követték egymást, majd hozzászólások nyomán alakult ki párbeszéd a résztvevők között. Az mégis fontos mozzanat, hogy az előadások részletesen feltérképezik a kortárs irodalmi jelenségeket. A publikációk a 80-as évtől jelennek meg a folyóiratban, az azonban nem mindig derül ki, hogy a siklósi tanácskozáson hangzottak el, mivel ezt egy-két kivételtől eltekintve nem jelzik a szerkesztők – s talán ez az egyik oka annak, hogy bár jópár szöveg később fontos mérföldkővé vált, mint például Balassa Péter Észjárás és forma című esszéje, mégsem a hiányosan dokumentált találkozóhoz kötődnek.

A tanácskozás előzménye a szintén Kulin Ferenchez köthető tanulmánykötet, amely nyomtatásban 1980-ban jelent meg, Fiatal magyar prózaírók 1965-1978 címmel.

Az egykori szervezőktől kapott leírás és a Mozgó Világban a résztvevőktől megjelent írások alapján ez a program rekonstruálható

A tanácskozás tárgya: „A folytonosság problémái a fiatal magyar irodalomban”

Megnyitó előadás: Spiró György: Íróvá ütve

augusztus 27. délután: A lírai folytonosságról

Előadók: Csűrös Miklós, Györe Balázs, Margócsy István, Zirkuli Péter

A Mozgó Világban megjelent írások: Csűrös Miklós: Folklór, mítosz, poétika. Az irodalmi népiesség néhány változata legújabb líránkban. in: Mozgó Világ 1980/3.; Margócsy István: Jegyzetek a hetvenes évek lírájáról. MV. 1980/6.

Vita

augusztus 28. délelőtt: Az epikai folytonosság problémái

Előadók: Balassa Péter, Belohorszky Pál, Szegedy Maszák Mihály, Szkárosi Endre, Pál József

Megjelent írások a MV-ban: Balassa Péter: Észjárás és forma. Megújuló prózánkról. MV 1980/5; Szegedy Maszák Mihály: „A regény, amint írja önmagát.” Esterházy Péter: Termelési regény. MV 1979/6.; uő: A továbblépés nehézségei – Hajnóczy Péterről. MV 1981/10; Szkárosi Endre: A fikció valóra vált. Technika és forma a fiatal novellairodalomban. MV 1980/9; Pál József korábbi írása: Önismeret és önirónia. Kritika az Írószövetség József Attila Körének Add tovább! című antológiájáról. MV. 1977/1

Vita

augusztus 28. délután: folytatás

Előadók: Alexa Károly, Szakolczay Lajos, Kulcsár Szabó Ernő, Kulin Ferenc

Alexa Károly korábbi írása a MV-ban: Nyolc szerző keres egy terepet. Első kötetes prózaírókról. MV. 1977/1.; kritikái Esterházy Péter, Hajnóczy Péter műveiről; tanulmánya Bereményi Gézáról és Csaplár Vilmosról a Fiatal prózaírók c. tanulmánykötetben; Kulcsár Szabó Ernő korábbi írása a MV-ban: Epikus alakítás fiatal íróink regényeiben. Szukcesszió és struktúra. MV 1977/2.; Kulin Ferenc: Nemzedéki realizmus. MV 1979/2

Vita

augusztus 29. délelőtt: Műnemi, történeti és irodalomszociológiai kérdések

Előadók: Gergely András, Veres András

A Mozgó Világ cikkei: Gergely András: A történelem ideje. A históriai hagyomány és folytonosság kortársaink prózájában. MV. 1980/2.; Veres András: Többet egy csapásra. Esterházy Péter Termelési regényéről. MV 1979/6.

Jóllehet, a tanácskozásról magáról kevés dokumentum maradt fenn, de ahol visszaemlékezések során előkerül az emlék, afféle fordulópontként emlegetik. Ennek többek szerint az lehet az oka, hogy magát a szervezést Kulin Ferenc mint a Mozgó Világ szerkesztője vállalta magára, tehát a mozgósok köre és nem a kulturális irányítás hívta össze a résztvevőket. A meghívottak köre a folyóiratban publikáló szerzőket és szerkesztőket reprezentálja (Margócsy István, Szkárosi Endre, Alexa Károly, Szakolczay Lajos, Gergely András személyében), illetve a hallgatóság soraiban Kulin tanítványai is ott ültek, valamint jelen voltak azok az irodalomtörténészek és kritikusok, akik egy-egy jellegzetes nézőpontot, „iskolát” képviseltek (Kulcsár Szabó Ernőtől, Balassa Péterig és Csűrös Miklóstól Veres Andrásig).

György Péter A hatalom képzelete című kötetében lábjegyzetben közli a jelenlévők névsorát, s ebből jól látszik, hogy milyen sokféle irányból érkeztek és milyen messzire sodródtak egymástól a rendszerváltás éveiben az itt megjelentek.

A fiatal kritikusok augusztus 28-29-i siklósi tanácskozásán részt vett Alexa Károly, Alföldi Jenő, Agárdi Péter, Belohorszky Pál, Berkes Erzsébet, Balassa Péter, Berkovits György, Csűrös Miklós, Dérczy Péter, Czakó Gábor, Eisemann György, Fábry Péter, D. Rácz István, Gergely András, Györe Balázs, György Péter, Kiss Irén, Kulcsár Szabó Ernő, Körmendy Csaba, Kemény Gábor, Kiss Gy. Csaba, Kis Pintér Imre, Körmendi Zsuzsa, Kőbányai János, Kulin Ferenc, Margócsy István, Márkus Béla, Marosi Gyula, Magyari Imre, Mányoki Endre, Nyilassy Balázs, Pál József, Pete György, Pintér Lajos, Radnóti Sándor, Reményi József Tamás, Ördög Szilveszter, Schneé Péter, Sajóhelyi Gábor, Spiró György, Olasz Sándor, Szakály Ferenc, Szőnyi György Endre, Szegedy-Maszák Mihály, Szajbély Mihály, Szkárosi Endre, Szakolczay Lajos, Tallár Ferenc, Tarján Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Veres András, Végh Miklós, Zappe László, Zirkuli Péter, Vasy Géza, Zalán Tibor.

Ahogy a Fiatal magyar prózaírók kötetben, Siklóson is két kérdés köré szerveződnek az előadások: meghatározható-e a legfiatalabb nemzedék az irodalomban, ha igen, milyen formai-esztétikai jegyek jellemzik, illetve van-e valamiféle kontinuitás a korábbi nemzedékek művészetével?

Nemzedék

Az 1969-ben megjelent Ifjúságszociológia című szöveggyűjtemény Karl Mannheim 1928-as tanulmányával indít. Mannheim ebben az írásában, hasonlóan az 1931-ben megjelent Tudásszociológia gondolatmenetéhez, a társadalmi erők és a kulturális hatások együttes erejének tulajdonítja a nemzedéki csoportosulások létrejöttét. Különböző formációkat vizsgál, az egzisztenciálisan elsődleges kötöttségektől, mint amilyen a családi, rokoni közösség, a társadalmi képződményekig, amelyek valamilyen alapító gesztus révén jönnek létre. A nemzedéki összetartozás azonban e két csoportosulás egyikéhez sem sorolható. Analógiaképpen az osztályhelyzetet hozza: életsorsszerűen rokon elhelyezkedés, amely azonban olyan állapot, amely adott, csak elhagyni lehet. „Az osztályhelyzetben az ember benne van; és másodlagos, hogy egyáltalán tud-e róla, hogy az illető osztályhoz számítja-e magát, vagy pedig elleplezi önmaga előtt a tényt.” A nemzedéki érzés azonban a biológiai tényeken kívül másfajta egymáshoz tartozásban is kifejeződik: viselkedés-, érzés- és gondolkodásmód közössége. Egy nemzedék helyét a társadalmon belüli elhelyezkedése is megszabja: a hagyományokhoz való hozzáférése és viszony, illetve a társadalmi terepen belüli elhelyezkedése is kijelöli a mozgásterét. A „fiatal irodalmat” érintő nemzedéki kérdés szempontjából ez a mozzanat fontosnak tűnik, mivel éppen ez a hagyományhoz való viszony, illetve a pozíciókért folytatott harc jelzi a fontosabb mérföldköveket.

Az új nemzedék új kultúrahordozókat hoz létre a régiek helyett, s e régebbi hordozókat felülírja, átírja, emlékként, tapasztalatként, mintaként használja. A csoportemlékezet, a közös tapasztalat a nemzedéki tudat esetében abból fakad, hogy mindenki közel azonos történelmi tapasztalatokkal rendelkezik, ugyanazokban az eseményekben vett/vesz részt. Fiatalsága, vitalitása folytán az új nemzedék könnyebben viszi véghez a változtatásokat, azonban téves az a felfogás, hogy „az ifjúság haladó, és az öregség eo ipso konzervatív”. Ideális esetben az új nemzedék szelektál, s a működő tartalmak és beállítódások egy részét továbbviszi, s attól függően, hogy melyik életszakaszban válik problematikussá valamely tapasztalat, saját tézist, az előző generáció tapasztalatainak antitézisét fogalmazza meg.

A fiatal irodalmat mint nemzedéket vizsgáló írások jellemzően megemlítik a gyermekkori élmények érezhető hatását a művek kapcsán. Hol negatívumként, mint a kemény élethelyzetek híján csak a hétköznapi, kisszerű problémákon rágódó, afféle félig-felnőtt generáció álproblémáiként, hol kohéziós erőként, hiszen a hatvanas évek közepén feltűnő huszon-, harmincévesek nemzedéke új kihívásokkal szembesült a fellazuló és átformálódó keretek között. Érdekes az a nemzedéki önreflexió, amely egy Nádas-szövegben magát is „óriáscsecsemőként” bélyegzi meg. A korábbi írógeneráció, az ötvenes években is publikáló, a kultúrpolitikai játszmákban részt vevő Vas István, Németh László és Illyés Gyula, vagyis az „öregek” nézőpontja is átértelmezhető az akklimatizáció fogalma felől.

Úgy tűnik, éppen az a generációs feszültség egyik oka, hogy a fiatal irodalomról szóló vitákban nem, vagy csak távolról vesznek részt az idősebb generációk, és ha igen, akkor igen élesen szembehelyezkednek az újabb törekvésekkel.

Akik ideológiai síkon csapnak össze a fiatal nemzedékkel, pl. a kulturális sajtóban megjelenő vitákban megszólaló középnemzedék képviselői (ilyen például a Nácsa-féle vita, később mások, például Szerdahelyi István kirohanásai a fiatal szerzők írásai ellen), illetve a háttérben maradó, de a fiatalok törekvéseit nem igazán értő és helyeslő Pándi Pál a megnyilatkozásai során, azok jellemzően a nemzedék felfogását, világhoz való viszonyát, egzisztenciális másságát (ld. hippiirodalom, szakállasok, depresszió, lődörgés stb.) kritizálják.

A háború előtt induló Vas István éppen ezért nem is nyelvi-esztétikai érvekkel áll szemben a fiatalabbakkal, hanem az élmények hiányát, az elszenvedett múltat és az abból származó tapasztalatot rója fel nekik. Petri György például így emlékszik erre: „Erről történetesen én beszéltem is vele, és azt mondtam neki, úgy gondolom, hogy

minden nemzedéknek megvan a saját rossza; amit mi átéltünk, az ugyan másként rossz, de nekünk speciel ugyanolyan rossz. Mondtam neki a vitában, hogy kamaszkoromban is mindig begurultam, amikor azt mondta a hivatalos propaganda, hogy hát igen, vannak problémák, de gondoljunk a ’29-es világválságra.

Hát nem vagyok hajlandó a ’29-es világválságra gondolni, mert nem az érdekel, ahogy most sem érdekel, amikor azt mondják, hogy ez még mindig a Kádár-rendszer öröksége, tetszettek volna valamit csinálni. A másik az, hogy az esszéjének a címe Petri György és a pesszimizmus, és azzal zárul, hogy „de majd ez megtalálja a maga feloldását.” Ebben kifejezetten van egy védő-óvó gesztus, hogy azt kell mondani – a Kiadói Főigazgatóságon vagyunk –, hogy hát ez egy ilyen fiú, mit csináljunk vele, ő már csak ilyen pesszimista, de ez nem azt jelenti, hogy a rendszert utálja, mint a szart, csak hát ilyen szegénynek a természete. És idekívánkozik, ha már Vas Istvánról van szó, hogy az ötvenes években írt verseit ő a párkány alá, az esőcsatornába dugta el egy esetleges házkutatás esetére. Emlékszem, egyszer dühömben ’67-ben írtam egy november 7-verset, ami az 1917-es orosz forradalom kötelező jellegű megünneplésének paródiája volt. Egy hentes kifaragja disznózsírból a Téli Palotát, meg ilyenek voltak benne. Vas elolvasta és nagyon tetszett neki, de azt mondta, hogy dugjam el, és rajta kívül senkinek ne mutassam meg…”

Vas az Új Írás fiatal irodalomról szóló ankétjához írott megszólalásában 1969-ben osztja meg tapasztalatait és saját sorsának tanulságait a fiatal írókkal. Mint írja, számára az irodalom nem a foglalkozásszerű írói létet jelentette, hanem „műkedvelést”, s ennek folytán függetlenséget és szabadságot. Egyrészről e műkedvelői lét hátrányait említi: az amatőr, illetve dilettáns hozzáállást, másrészről viszont úgy véli, hogy ennek köszönhetően nem vett részt a mindenáron írónak látszani akarásban. „(l)átnom kellett azt is, a magyar irodalom bizonyos elkurvulási folyamataiban mekkora szerepe volt annak, hogy a költők egy része lemondott a költői létfeltételekről a költői foglalkozás kedvéért. Enyhébb fogalmazásban: hogy a költői integritásnak mekkora sérelmével jár, ha lépést akarnak tartani a vélt korszerűséggel, amin nem csupán a zsdanovi esztétikát kell érteni, hanem a változó honi és külföldi versdivatokat is. Más szóval, ha úgy érzik, hogy költőnek kell lenniök mindenáron. …fennáll az a veszély, hogy túl korán elszakad attól a köznapi valóságtól, amely a lírának is egyik legfőbb hitelforrása. És kevés költőben olyan erős a valóságérzék, hogy ha már egyszer belekerült, ki tud törni – ha csak ideig-óráig is – ebből a valóságszegény irodalmi üzemből.”

Ez a „függetlenség” meglehetősen leegyszerűsítőnek tűnik éppen Vas István esetében. Balassa Péter például így idézi fel Vas szerepét egy későbbi epizód, a Mozgó Világ szerkesztőségének 1983-as szétverése kapcsán, amikor a folyóirat főszerkesztőjének eltávolítása miatt feláll a teljes szerkesztőség és az újonnan kinevezett P. Szűcs Julianna ellen tiltakozva sokan visszavonják írásukat, illetve nem publikálnak többet a lapban.

„Itt van egy dolog, amit nem kell elhallgatni, és nem is lenne jó elhallgatni. Itt az öregeknek nagy felelősségük van, méghozzá olyan öregeknek is, akiket én azóta is szeretek, vagy engem szeretnek. ’83 végén volt a Mozgó Világ szétverése, és a megosztás meg a feszültség azzal kezdődött, hogy voltak sztrájktörők. Szóval ez egy nagyon ronda történet. Az új Mozgó Világ életben tartása körül én fejmosást kaptam Ottlik Gézától, fejmosást kaptam Nemes Nagy Ágneséktől. Mások is kaptak, hogy ezt mért nem nézzük el, mert ez nem tétel. Be volt adva ugyanis nekik, hogy a régi Mozgó Világot népiesek csinálták. És itt nagy felelősség terheli őket, az öregeket, sajnos ezt meg kell mondani, hogy hallgattak Aczélra. Aki ebben a leginkább sáros volt, az szegény Vas Pista, akinek a jellemét nagyon nem szerettem, és nagyon sok rosszat tett, miközben az intellektusát és az életművét nagyon nagyra tartom. Tehát ő nagyon védte P. Szűcséket, és ő nagyon képviselte azt a vonalat, és tekintélyénél fogva pouvoirja is volt hozzá, hogy nézzétek el ezt a Mozgó-ügyet, ezek ilyen parasztok. Szóval az a szörnyűség, ami Magyarországon ’89-től elkezdődött, annak az előjelei megvoltak 1983–84-ben, amikor szegény Ottlik, aki tényleg egy makulátlan remek ember, azt mondta, hogy ne haragudj, kérlek – kiabálta, mert süket volt –, ne haragudj, kérlek, de ez nem tétel, ez nem ügy. 1944 és ’56 után a Mozgó Világ körüli ilyen izé, ez nem ügy. (…) Szóval, itt nem csak Illyés volt sáros. Természetesen ő hosszabban, húsz, harminc éves periódusban volt meghatározó személyiség, de irodalompolitikailag Ágnesék, és főleg Vas, az utolsó tíz évben nagyon is benne voltak, és nagyon nem értettem egyet velük.”

S ugyanezt a gáncsoskodást, sértettséget idézi fel Vas kapcsán Földényi F. László az Élet és Irodalomban olvasható esszéjében. A Szigligeten vendégeskedő fiatal író Vassal, Szántó Piroskával és Ottlikkal egy időben dolgozik az alkotóházban. Vas az első pillanattól kezdve levegőnek nézi Földényit, aki ezt akként értelmezi, hogy Vast nem hívták meg a nemrég megalakult Örley Kör alapítói közé. Vas a fiatal költők teljesítményével kapcsolatos nemtetszésének is hangot ad, Földényi füle hallatára, de őt közvetlenül nem megszólítva. A fiatalokat Ottlik veszi a védelmébe. „Ottlik mindenesetre védeni kezdte Kukorellyt. Pontosabban, mert nem hiszem, hogy sokat olvasott volna tőle, az Örley Kört. Majd pedig, hogy kijelentésének nyomatékot adjon, tenyerével hatalmasat csapott az asztalra. Erre azután mindenki elcsendesedett. Vas indignált arckifejezéssel ült. Talán újabb hullámcsapása volt ez annak, amit két évtizeddel korábban már felpanaszolt A félbeszakadt nyomozásban: a hozzá képest progresszív költők szemében ő és társai „a Hivatal védelmének kellemetlen látszatába – és annál kellemetlenebb, mivel csak látszatába – kerültünk.” A hivatalosság látszata alighanem régóta bánthatta – és, ha nem is fogalmazódott meg, a zsigereiben érezhette, hogy ez mégsem volt teljesen látszat, és hogy talán ezért sem hívták meg az Örley Körbe. Bár 1962-ben már Kossuth-díjat kapott (majd 1983-ban ismét), 1970-ben egy Nemes Nagynak és Lengyel Balázsnak írott levelében mégis azok szemére hányta, hogy vele ellentétben ők, vagyis Ti nem szeretnétek „»vígan kimaradni e korból«, hanem inkább mentek a divat után – vagyis, legyek igazságos: a divat irányítói közé tartoztok, legalábbis ebben a provinciában”. Amire a Vashoz képest magát mégiscsak mellőzöttnek érző Lengyel Balázs így replikált: „Barátságunk első nagy zökkenője akkor következett be, amikor, 50 körül, erre a kimaradni kérdésre, ha lélekben, elismerem, nem is nagyon távolian, de mégis másképp és másképp reagáltunk. Hogy ezúttal én fogalmazzak valamivel pontosabban: nem a korról van itt szó, hanem a magyar irodalomról. És bizony abból nem szerettünk volna kimaradni (Te se, ne is haragudj!), de úgy nyolc–tíz évre mégis ki kellett maradnunk.””

Nem mellékes, hogy Vas István 69-es „tanácsadása” és a nyolcvanas évekbeli események között tíz-tizenöt év is eltelt, és az sem, hogy éppen Ottlik állt az örleysek mellé. A hatvanas években zajló viták még a felülről jövő kezdeményezések, a kultúrpolitikai tervek és direktívák időszakában szólaltak meg, amikor afféle apa-fiú viszonylatként próbálták értelmezni a generációk különbségét. A kultúrpolitika egyrészt hivatalosan a különböző párthatározatokon keresztül üzent, másrészt a döntésekbe informálisan beleszóló tanácsadói-cenzori körön keresztül szabott határokat, akik Aczél György és a kultúrpolitikusok határozatait és állásfoglalásait (a kulturális emlékezetben „három T”-ként rögzült közlési elveket) befolyásolták. “Aczél nem intézményes változásokat, hanem a rendszer olajozottabb működtetését kívánta. A megoldásokat sohasem intézményi reformokban, hanem a kádári politikai kultúra „elmélyítésében” látta. Az intézményes alapszerkezetében totalitárius jellegű rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú politizálással puhította fel. A korszak kiemelkedő alkotóit igyekezett a rendszer szolgálatába állítani, vagy – ha ez nem sikerült – legalább a „békés egymás mellett élés” gyakorlatát megvalósítani” – írja Bozóki András Aczél politikája kapcsán. Tíz évvel később azonban ez a recept már nem működött, az ezzel kapcsolatos feszültség többek között éppen a Mozgó Világ szerkesztőségével kapcsolatos mozgásokban követhető nyomon.

Ugyancsak érdekes Ottlik szerepe, aki, ahogy korábban már említettem, nem tartozott a kultúrpolitika kegyeltjei közé. Az Iskola a határon 1957-ben jelenhetett meg, de hatástörténetét tekintve igazán a hetvenes években került bele a kánonba, amikor az akkoriban induló írók számára a mű is és Ottlik is hivatkozási ponttá vált.  

Mannheim nemzedéki elméletéhez visszakanyarodva tehát a folyamatosság és a tudásátadás nem teljesen, illetve nem csak a papírforma szerint működött. Az idősebb generáció a hatvanas-hetvenes években is ragaszkodott saját pozícióihoz, sőt egykori „új orientációjához”, s miközben a felszínen a folyamatosságot hirdette, nem akart teret adni az övével ellentétes, más irányzatoknak, felfogásoknak.

A hatvanas évek irodalmi szokásrendszere szerint a fiatal alkotót az idősebb nemzedék vezeti be az irodalomba. Ezt a koncepciót mutatja a Költők egymás közt című antológia, amelyet a Szépirodalmi Könyvkiadó adott ki 1969-ben. Ehhez képest a Mozgó Világban, a siklósi találkozót követően a fiatalabb nemzedék képviselőit egy-egy kortárs kritikus ismerteti, s többen éppen a szembenállást, illetve a korábbi korszak kritikáját hangsúlyozzák, ezzel is korszakhatárként jelölve a hetvenes évek közepi-végi időszakot. Az atyáskodást az idősebb nemzedék részéről, a tanítványszerepet mint epigonizmust a fiatalabbaknál egyértelműen elutasítják, láthatóvá téve a nyelvi, felfogásbeli irányváltást, s a két korszak közötti hasadékot. Míg a hatvanas évek végén a fiatal nemzedéket az idősebb tette láthatóvá, a hetvenes évek végére a nemzedékiség önlegitimációs gesztussá vált: az összetartozás a másfajta irodalomfelfogásból, vagy annak látszatából fakadt. A látszatszerűség azt jelenti ezesetben, hogy az esztétikailag másképp (is) értelmezhető írásokat az erős interpretációs-fogalmi keret tartja össze, s ez a keret megkívánja, hogy olyan értelmezői közösség is létrejöjjön (kritikusokból, hivatásos irodalmi értelmezői iskolákból), amely a kánon átalakítására is hatással lehet.

Az idősebb nemzedék viszont ragaszkodik ahhoz, ami az ő számára annak idején jelentette az új orientációt. Ehhez kapcsolódóan meg kell említeni Mérei Ferenc nyomán az idősebb generációt összekapcsoló traumatikus élményt, a háború valóságtapasztalatát. Vas nemzedéke ezt a tapasztalati hiányt okolja a fiatal irodalom témaválasztásában: a nagy hősök és nagy történetek hiányát kéri számon az írókon. Vas „valóságszegénységet”, Spiró a Siklóson elhangzott írásban élettapasztalati hiányt emleget, Nádas Péter „óriáscsecsemőként” írja le saját nemzedékét

– mindhárman láthatóan a hiány különféle metaforáit rajzolva ki a korszak jellemzésekor. Amennyiben egy nemzedékként jellemezhetők a különböző életkorú és hátterű feltorlódott generációk, ez a hiányérzet, a társadalomkritika, szociális és erkölcsi érzékenység adhatja számukra a közös nevezőt. Ez az attitűd azonban mintha nem lenne elfogadható a szocialista realizmust elvető, illetve a szociográfiát, mint szépirodalmon kívüli műfajt, nem akceptáló idősebb nemzedék számára. A valóságérzékelés, legalábbis ami a szegénység vagy a nélkülözés témává emelését jelenti, nem irodalmi téma. Egészen érdekes például Réz Pál itt is idézhető megállapítása a Bokáig pezsgőben szövegéből: „A paraszti nyomorirodalmat mindig untam, a naturalista dolgokat, hogy nincs mit enni este meg mit tudom én, ami nyilván igaz volt, meg rendben van, én ezt a szociográfiában szerettem, abban érdekelt, de szépirodalomban nem vonzott. Zolát sem szerettem, meg az olasz veristákat sem, Giovanni Vergát és a többieket.”

A nemzedékiség, illetve a „fiatal irodalom” ugyanakkor az épp csoporttá szerveződő fiatal írók, a  FIJAK-ből 1980-ban JAK-ká váló társaság számára sem elfogadható kategória. Szilágyi Ákos, a szentendrei JAK-találkozó egyik szervezője fejti ki legélesebben azt, miért nem tud azonosulni ezzel a felülről jövő, kényszerű bélyeggel. „«Fiatal» – ez ma, az irodalomra vonatkoztatva, merőben ideológiai meghatározás, s annál hatékonyabb, minél kevésbé látszik annak. Röviden: az új, kényszerűen egymásra torlódott irodalmi tendenciák és az új alkotók „kiskorúsításának”, „nivellálásának”, „eltömegesítésének” ideologémája. …Abban ugyanis aligha kételkedhetünk, hogy „fiatal író” és „fiatal irodalom” mint homogén és a nem fiataltól mint nem fiataltól elhatárolódó, sajátos irodalmi minőség – nem létezik.”

„Az új írókat meg kellett fosztani arcuktól, az új irodalmat közérzetként, tömegjelenségként, mennyiségként, pszichózisként, természeti csapásként, szociológiai mutatóként kellett elszemélyteleníteni és egységesíteni ahhoz, hogy föl ne borítsák a szépen megtervezett egyensúlyt, s ne vigyék újból a politikai züllés útjára az irodalmat.”

Viták és tanácskozások a fiatal irodalomról - önlegitimáció és bélyeg

A 70-es évek vége 80-as évek eleje a „fiatal irodalom” évtizedének is tekinthető. Hogy kinek mit jelent ez a fogalom, a „fiatal irodalmat” tematizáló tanácskozások és folyóiratokban közölt vitacikkek ismeretében körvonalazódik.

A „fiatal” mint kategória az irodalomban is a hatvanas évek végén jelentkezett először, többek között épp a jól ismert „ifjúsági problémát” is jegyző Bereményi Géza feltűnésekor. Az irodalmi generációváltásról szólt az 1969-es lillafüredi találkozó, amelyen megalakult a Fiatal Írók Munkaközössége az Írószövetségen belül. Ezt követően szinte évente akadtak olyan rendezvények, amelyek a kultúrpolitika szándékának megfelelően a fiatal irodalom mibenlétét tárgyalták, elemezték.

„1978–79-ben, azt hiszem, volt egy hangulati-érzületi változás a magyar kultúrában, amit úgy jellemeznék röviden, hogy felnőttek vagy alkotó helyzetbe kerültek generációk, olyan emberek, akik nem voltak hajlandók az előző másfél-két évtized művészete és politikája között létrejött hallgatólagos egyezségeket és cinkosságokat betartani. Nem azt akarom mondani, hogy ezáltal teljesen szabad, a hallgatólagos cenzúra és öncenzúra viszonyaiból kibontakozó műalkotások jöttek létre, de az talán elismerhető, hogy a korábbi egyezség felmondása jól kitapintható a hetvenes évek végi művészetben” - állítja Balassa Péter a 2003-as, Jelenkorban megjelent interjújában.

A fiatal irodalom címke az irodalmi köztudatban az intézményrendszeren belül vagy legalábbis egy intézmény égisze (pl. az Írószövetség) alatt szerveződő csoportokra utalt. Szilágyi Ákos ahhoz a hatvanas évek végétől felélénkülő diskurzushoz kapcsolódott, akik szerint a marxizmus felülvizsgálatra szorul és éppen „balról” támadják a fennálló intézményrendszert. A nyugati mozgalom, a 68-asok eszméi vagy a beat-irodalom, ahogy Havasréti József megjegyzi, a hetvenes években Magyarországon „kevésbé számít szenzációnak, a recepció beleolvad a magyar irodalmat érő legkülönfélébb világirodalmi hatások sorába.” Ahogy a beatköltészetet „zavarosnak”, „kamaszkori betegségnek” jellemezték az Üvöltés című antológiába fordító magyar költők, pl. Orbán Ottó, az már önmagában is jelzésértékű: az elitkultúra felől nézve nem emelhető be ez a nyelv és világszemlélet. Ehhez hasonlónak tűnik a magyar emigráció avantgarde törekvéseinek, illetve a neoavantgarde irodalmi megjelenésének kanonizálhatatlansága.

A siklósi tanácskozást követő időszakban a fiatal irodalom ügye a Mozgó Világ mellett, illetve egyre hangsúlyosabban a Fiatal Írók József Attila Köre legfontosabb önmeghatározó törekvésévé vált. A FIJAK 1979-es lakitelki, majd 1980-as szentendrei találkozóját a siklósival szemben dokumentumok sora örökíti meg. A Szentendrén októberben megrendezett vita, amelynek címe A fiatal irodalom helyzete volt, súlyos megtorlást vont maga után, a JAK-ot időszakosan felfüggesztették, az ott elhangzottak következtében számos résztvevő írót „elbeszélgetésre” hívtak.

A Fasírt címmel, 1982-ben, Dérczy Péter szerkesztésében megjelent tanulmánykötet többek között a szentendrei fórumon elhangzott és az azt követően íródott hozzászólások gyűjteménye.

A siklósi tanácskozás emlékét a lakitelki találkozóról közreadott dokumentumok megléte, illetve a radikálisabb, politikusabb JAK-os fellépés gyorsan felülírta. Az 1981. március 5-i főszerkesztői értekezlet jegyzőkönyvében látható, ahogy Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes a szentendrei tanácskozást egy 1956-tól Petri Györgyön és Csoóri Sándoron át a Beatricéig és a „csövesekig” tartó nagyobb mozgalom egyik eseményévé teszi. Annak ellenére, hogy például a Fasírt-ban újraközlik Spiró György cikkét, a siklósi tanácskozást nem említik sem a tanulmánykötet bevezetőjében, sem Spiró szövege kapcsán. Ennek következtében a „fiatal irodalom” kérdésköre is némiképp átalakul: a tágasabb, „népfrontosabb”, kísérletezőbb és kevésbé politikus összművészeti kontextusból, ami a Mozgó Világ közegét jellemezte, a JAK körül formálódó ellenzéki politikai térbe kerül. A felvállalt politikusság, illetve a népi-urbánus szembenállás felerősödése az Újhold-generáció és az újabb nemzedékek közötti lappangó ellenérzések felerősödéséhez vezet. A másik, „irodalomszakmai” oldalon, az új kritikusnemzedék révén a szövegekről szóló beszédmód professzionalizálódik és prózaközpontúbb lesz, és Balassa Péter, majd Kulcsár Szabó Ernő és mások fellépését követően a Péterek nemzedékeként íródik be az irodalomtörténetbe.

A találkozó eredeti programját Margócsy István bocsátotta a rendelkezésemre.

Felhasznált irodalom

Balassa Péterrel Kelevéz Ágnes beszélget. PIM Médiatár 1993. 02.26. Ltsz. K01409-11

Bozóki András: Aczél és Pozsgay. http://beszelo.c3.hu/cikkek/aczel-es-pozsgay#1998-f12-06_from_2

Csapody Miklós: Az „irányított nyilvánosság” és a „szerkezet megváltoztatása” Magyarországon. Médiatudományi Intézet, Budapest 2018

Fasírt, avagy viták a „fiatal irodalomról”. Magvető, Budapest 1982

Fiatal Írók Találkozója – Lakitelek, 1979–2009. Antológia Kiadó, Budapest, 2009. szerkesztette: Agócs Sándor és Tóth Erzsébet

György Péter. A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között. Magvető, Budapest 2014

Karl Mannheim: A nemzedéki probléma. In.: Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1969

Konrád György: Szeretek normális lenni. Kérdező: Eszéki Erzsébet. Kortárs 1989/12

Kulcsár-Szabó Zoltán: Fiatal költészeti antológiák  az 1960-as/1970-es években. Tiszatáj 2018. február

Margócsy Istvánnal Benedek Anna beszélget. PIM Médiatár 2022. 09.20. Ltsz. AF05506

Márton László: Katharzis helyett tudomásulvétel. Balassa Péterről, halála után két héttel. Jelenkor 2003/9. szám

Mészöly Miklós: Bevezető egy irodalmi esthez (Bécs,1979). In: Mozgó Világ 1980/1. Pp. 49-50

Németh György: A József Attila Kör története. FIJAK/JAK 1969 – 1973 – 1989 – 2009. JAK füzetek, 2012.

Petri György különbözése. Tasi József beszélget Petri Györggyel. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány - Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2023

Radnóti Sándor: Emlékeim Balassa Péterről. Jelenkor 2006/4

Réz Pál: Bokáig pezsgőben. Magvető, Budapest 2015

Szilágyi Ákos: A " fiatal irodalom" mint megtévesztés és hamis tudat, avagy a "fasírozott anatómiája". In.: Szilágyi Á.: Nem vagyok kritikus! Budapest, 1984. 382-404 oldal

Tandori Dezső: Ne mán, Mr. Dunkelstein!, Beszélő 2003. december

Veress Miklós: Egy nemzedék évtizede. Mozgó Világ 1979/6. Pp.3-4

Veress Miklós: Följegyzés. 2000 folyóirat 2022/2