PRAE.HU: Izgalmas, hogy a debütkötet a Fejlődés című verssel kezdődik. Hogy érzed, sikerült a megérkezés?

Számomra az úton levés inkább jelent állandó tapasztalatot. Az ember azt hiszi, hogy megérkezik valahová, mondjuk egy első könyvvel, aztán rögtön más utakat akar járni. Azt a taktikát választottam, hogy az elmúlt két FISZ-táborban, amin részt vettem, már egy másik kéziraton dolgoztam, így szöktem el a megérkezés elől.

PRAE.HU: „Saját hangunkat kutatjuk. / Oda tartunk, ahol jobban hallanak.” – olvashatjuk az Úton című versben. Érdekes, hogy a versírás mellett a versolvasás is része lehet a kutatásnak, amikor az ember a saját hangját keresi. Hogy érzed, hogyan teremtődött meg ez a fajta kettősség; mi volt ennek a saját hangnak, beszélt nyelvnek az útja?

Alapvetően minden írásnak az a tétje, hogy az ember saját hangot keres, mindenféle hangfekvéseket kipróbál, és közben úton van, esetleg köröz valami körül. Azt gondolom, ezek a próbálkozások inkább spirál alakúak, amiken újra és újra végigmehetünk, ez nem egy lineáris történet. Imperatívusz volt önmagam számára, hogy a saját hangot érdemes kutatni, finomítani az újra és újra kimondással, írással, kibeszéléssel. Ugyanez érvényes a versolvasásra is: a világlírától a magyar költészetig terjedően kellene felfedezni az életműveket, és vissza-visszatérni eredeti hangokhoz. Ebben voltak segítségemre a Versum vagy a Lelkigyakorlatok felületei.

PRAE.HU: Mennyire képződhet meg egy álomvilágban a saját hang? Mi az a szorzó, különbség amit az álomvilág hozzátesz? 

Szerettem volna annak utánamenni, hogy mit tudnak az álmok hozzáadni, hogyan tudják hatványra emelni azt, ami nappal még fantáziánk, éber gondolatunk. Hogyan tudjuk előhozni az álombeli képzeteinket vagy a megvilágító erejű meglepetéseket, asszociációkat az írásban? Hogyan tudjuk az alkotómunkába beleforgatni az álmokat úgy, hogy ez ne csak egy álomnapló vagy pláne ne egy megfejtéses álmoskönyv legyen? Ez utóbbi nem igazán érdekel: szerintem annak van tétje mindenki számára, ha kifejezetten a saját álmaival dolgozik. És ebben pont ez az érdekes, hogy ezt mi magunk tudjuk csak jól érteni, tehát ez egy privát nyelv, kollektív érintettséggel. Mindenki a saját álmainak tud a legjobb megfejtője lenni. És hogy miért „félálom”: azért, mert másfelől meg ezt a határterületet, a megszakítottságot, ezt az ébrenlét és álomvilág közötti folytonos, megfoghatatlan átmenetet kerestem. A tudatosnak és  a tudattalannak a kölcsönhatása, peremvidéke érdekelt.

PRAE.HU: A Félálom című kötet átgondolt koncepció, a grafikától a struktúráig, és izgalmas megfigyelni, hogy mind a filozófia- mind a filmszakos múltad nagyon erősen visszaköszön. Megszokott, hogy egy költő képekben gondolkodik, de hogy lássa ezeknek a megvilágítottságát, hogy súrlófény van-e rajtuk épp vagy élfény, hogy mennyire kontrasztos a kép, ez már más viszonyt feltételez. 

Az adott, hogy a költő képekben gondolkodik, és talán annyi a filmes vagy fotós hatás, hogy fontos számomra a komponálás, a dramaturgia minősége is. A vizuális kultúrából jól el lehet lesni a komponálás mesterségét, ezért is van többször mediális referencia a verseimben, pl. a fotózásra. Az írásban az érdekel, ami a fogalmin túl van, az a pillanat – vagy eszmélet –, ami még a fogalmi és az érzelmi régió peremvidékén van. A költő jó esetben eleve jól tud láttatni, tehát nem szentenciákat vagy szillogizmusokat mond, hanem például ütköztet két váratlan elemet, így megszületik egy harmadik hatás. Ahogy a régi montázsiskola is mondja, egy plusz egy az három. Különösen a REM:szakaszokban próbáltam kísérletezni azzal, hogy mi az a plusz hatás, amit két kép egymás mellé helyezve el tud érni, hogyan jön létre az álomlogika.  

PRAE.HU: Ritkán találkozni ennyire tudatosan szerkesztett kötettel: olyan, mint egy triptichon, egy szárnyas oltár. Az 1:1 ciklussal kezdünk, ami ébrenlétet kever álomképekkel, de már van benne abból az álomvilágból, ami a REM:szakaszokat meghatározza. Végül a záró, harmadik ciklusban, a Hidden:trackben újra az ébredezés, valóság, közéletiség jelenik meg. Mintha egy teljes éjszaka lenne a kötetben reprezentálva. Vagy ezek csak saját eszmefuttatások?

Igen, hasonlók voltak a szándékaink Gondos Mária Magdolna és Sirokai Mátyás szerkesztőkkel. Az 1:1 önismereti ciklus, viszonylag sok természeti képpel, az útnak, az arcnak mindenféle metaforájával. Az 1:1 az, amikor az ember elalvás előtt még magában meccsezik, pingpongozik önmagával. A REM:szakaszok a mélyalvásos, szürrealistább versek helye, végül a Hidden:track a felébredés, ráébredés, a kétség, hogy tulajdonképpen mi marad vissza a gazdag REM-fázisból. Sokszor semmi, sajnos, vagy csak nagyon kicsi foszlányok. Godard mondta, hogy a filmjeinek lehet, hogy van eleje, közepe és vége, de nem biztos, hogy ebben a sorrendben. Így én is szerettem volna azzal játszani, hogy beszüremkednek fantázia- vagy szürreális elemek oda is, amit kvázi ébren látunk – vagy ahogy te mondtad, az éberversekbe.

A kötet tízéves munka lenyomata. Az első, Fejlődés című vers 2015-2016 környékéről való, a záróvers, a Nem lóverseny már a szerkesztés végén született. A szerkesztőkkel közös munka is voltaképpen ennyire régi: a FISZ-es szárnybontogatásommal, líraműhelyekben való részvétellel kezdődött. Mátyás vezette a műhelyt a FISZ-táborban, ahova Tücsökkel együtt érkeztünk stoppal Csíkszeredából 2013-ban. Később a Kömény, majd a Köménymag műhelyeken is ott voltunk. Szóval ez egy szép kerek sztori, hogy most már velük szerkesztettük a könyvet. A fülszöveget pedig régi műhelytársam, Ferencz Mónika írta.

2023-ban nyertem NKA-ösztöndíjat, aminek a keretében összeállítottam a kötetet: a pályázatra leadott kötetkoncepciót 2023-24 során valósítottam meg. A középső ciklushoz a szerkesztők nagyrészt szabad kezet adtak, mondván, hogy ezek így alkotnak egészet. Az első és a harmadik ciklussal viszonylag sokat molyoltunk, finomhangolás, csiszolásjellegű munkák zajlottak. 

Saját koncepció volt, hogy a címeket kettőspontos formában használjuk, illetve a kötet hármas íve is, átszőve azzal, hogy nem lineárisan, alvás-mélyalvás-felébredés vonalon haladunk. Ennek eredményeként a természeti és az álomversek tematikusan egymáshoz közel vannak, a harmadik ciklus pedig inkább kapitalocén vonulatú.

PRAE.HU: A grafikai vonal is izgalmas; a munka legelejétől volt bennetek egy külön odafigyelés a külalakra, egyáltalán ki hozta be a design ötletét?

Mindenképp olyan könyvet szerettem volna, aminek van saját arca, arculata, és azt is tudtam, hogy egy kedves régi kolléganőmmel, Görcz Andival szeretnék dolgozni, aki intermediális műfajokban és a tipográfiában is otthon van. Egyedi betűtípus született a borítóhoz, amellyel az éjjel vergődő, az órát néha-néha megnéző, féltudatos állapotot szerettük volna megidézni. A ciklusokat elválasztó grafikákat, illusztrációkat Andi alkotta meg 19. századi francia proto-sci-fi illusztrációk alapján. Én azt szerettem bennük, hogy az álombeli labirintusélményt jól vissza tudják adni, a szürrealitást jelenítik meg. Úgy adnak plusz grafikai élményt, hogy nem pusztán leképeznek egyes álmokat, verseket, hanem önálló vizuális világot alkotnak.

PRAE.HU: Nemcsak ciklusszinten, hanem a szövegterjedelmet nézve is tudatosan felépített kötet. Rövid versekkel kezdünk, ezeket hosszú versek követik; a harmadik ciklusban pedig megint visszatalálunk a rövidebb megszólalásmódhoz. Hogyan alakult a viszonyod a terjedelemhez a kötet megírása során?

Nem volt egyértelmű, hogy mikor “merjek” hosszú verset írni. A kortárs magyar lírából Szabó Marcell volt számomra a példa a maga irgalmatlan hosszú verseivel, illetve Terék Anna, aki szintén bátran használja a hosszú formát. A rövid versekhez Tor Ulvent tudom mondani példaként. Úgy gondoltam, az első önálló kötetemben már én is szeretném kipróbálni, hogy nem csak mobilképernyőnyi versekkel jövök. 

PRAE.HU: Más a fogalmazásmódja, sűrűsége, stratégiája egy hosszú szövegnek. A második ciklusban már tényleg álomvilágban járunk: a Logikus lépésekkel kezdünk, ami terjedelemben hosszú, és tartalmában egyáltalán nem logikus.

Pontosan. Azt kerestem, hogyan jön létre a logikátlanság keltette feszültség, mert a versen belül érvényes világban igenis logikusak azok a lépések. Az is érdekes tapasztalat, hogy a verseknek muszáj volt részben narratívnak is lenniük, hogy a hosszuk valahogy elbírja a káoszt. Ezért egyfajta rend, keretrendszer közepén próbáltam megteremteni, életre hívni a szürreális tapasztalatot.

PRAE.HU: Izgalmas, hogy nagyon sok szöveg úgy tud álomvers lenni, hogy közben közéleti vers is, és konkrét helyhez is könnyű kötni őket. Közben pedig a radikális intimitás is jelen van bennük: „Megtanulok úgy beszélni, / mintha erdő előtt állnék.” Változnak meg a jelentések az álom tere miatt; más lesz a kontextus?

A természeti tér számomra lehetővé teszi, hogy elengedjem az énhatárokat abban a meditatív állapotban, amikor megyek, gyaloglok, sétálok (lásd még: „Legszebb alkotás a séta”, Weöres Sándor). Ebben szép lehetőség van a feloldódásra – ahogy például a filozófiában a test- és tudattapasztalat kapcsán már sokan megírták. Ezenfelül a természet a látható és a láthatatlan köztes tere is: a kapcsolódások sokszor láthatatlanok. Gondoljunk itt a gombákra vagy fákra, a gyökerekre vagy léggyökerekre. A biopoétika ezért is volt sokáig érdekes és fontos számomra.

PRAE.HU: Amikor viszont azt olvasom, hogy „éjjel házhoz jön az erdő”, és elképzelem, hogy hirtelen betolul a személyes terembe, azt érzem, hogy a természet kellemetlen, ellenséges tér, a mindennapi elidegenedett létezésből zökkent ki.

Ez nyilván már a rémálom fázisa, amikor az ember disztópikus terekben találja magát, vagy amikor felriad, és hirtelen a „nem tudom, hol vagyok” érzése keríti hatalmába. Ilyenkor ami nappal egyébként szép és otthonos, az éjjel már ijesztő és ellenséges, mert az álom megváltoztat minőségeket, más előjellel jöhet elő ugyanaz a tapasztalat.

PRAE.HU: Mesélj kérlek a munkafolyamatról. Az alkotónak lesznek tapasztalatai, és ezekből előbb-utóbb vers lesz. De ez álmoknál is hasonlóan működik? Először sajátok voltak, aztán pedig beépültek a versbe? Hogy vagy most ezekkel az álmaiddal – el tudod engedni őket?

Az én fejemben ez már mind munkaanyag. A Covid környékén gondoltam először arra, hogy az álmaim rendszeres lejegyzése jó írásgyakorlat, és a terápiás folyamatnak is része lehet. Régebben irigyeltem azt, aki sokat és színesen álmodik: úgy éreztem, nekem nincs belőlük elég. Ezért megpróbáltam gyűjteni őket, egyúttal aktív írásrutint kialakítani. De a kötetnek nem is az a tétje, hogy az én álmaim pontosan hogyan szerepelnek benne. Nem érzem, hogy másnál nagyobb kitettséget vállalnék, mivel mindannyiunknak vannak nagyon hasonló álmai. Az írásfolyamatban inkább az volt az érdekes, hogy képeket, helyzeteket hogyan lehet fölfűzni, hogy szürreális szövegként működjenek. A tétje pedig az volt, hogy újra tudom-e teremteni azt az álomlogikát, el tudom-e érni azt a váratlanságot, azt a meglepetést, amit egy álom okozhat. Nem egy bizonyos álmot akartam újraalkotni, hanem inkább olyan álomvilágot próbáltam meg létrehozni, ami saját, önálló egységként működik.

PRAE.HU: Próbáltál bevonni a munkafolyamatba olyan technikát, mint például az automatikus írás, ami az álomban átélt agyi működésünket idézhetné meg?

Azt hiszem, én ennél kicsit földhözragadtabb vagyok. Egyszer-kétszer próbáltam automata-írni. Számomra fontos volt, hogy „valódi”, azaz saját leírások kerüljenek bele a második ciklus szövegeibe – azt már viszont én döntöm el, hogy mit hova mozaikozok be, vagy hogyan építek fel egy ívet. Mert lehet, hogy 5-6-7 egy ívvé áll majd össze, de az is lehet, hogy átíródik, mert az írás azt követeli meg, hogy bizonyos személyes perspektívákat más személyeknek a sztorijába fűzzek bele. Ez így már konkrétabb írásmunka.

PRAE.HU: Abban is érződik ez a megalkotottság, hogy visszautalsz a szövegből a versírás aspektusára. Ezekben a reflexív részekben olyan nézőpontokat hozol be, amelyek hatására a kötet (kritikailag is) többféleképpen szemlélhető. Ilyen például a Tengerbelső egyik sora: „Ez a / versírás is olyan, / mint egy vizespohár, / engem tölt fel, és tőlem lesz üres”.

A beszélgetés elején megkérdezted, milyen most a megérkezés. Írás közben feltettem magamnak a kérdést, hogy mi is a tétje annak, hogy írok, illetve hogy mennyire írjam bele magam, mennyire legyen ez énlíra. Számomra gyakran kiüresedik egy szöveg, ha nagyon autofiktív, vagy csak és kizárólag rólunk szól, és kevésbé a világról, a világhoz való viszonyunkról. Én vállalom az univerzálisabb – hogy nagy szavakat használjak – megközelítéssel járó pátoszt: azt, hogy a szövegnek legyen tétje, legyen befogadható más számára is. Hogy ne monomániaként, privát gegként működjön csak, hanem mások is csatlakozni tudjanak hozzá.

PRAE.HU: Más szóval: felvállalom annak a kockázatát, hogy lehet, hogy rossz a vers; lehet, hogy tőlem rossz a vers. Nekem üdítő volt, hogy miközben álomvilágokban járunk, arra is ráláthatunk, hogy Ferencz Orsolya könyvet ír, és reflektál arra, hogy a szöveg nem biztos, hogy jó.

Őszinteségi gesztust akartam ezzel tenni, ami szerint igen, most valóban benézünk a fejembe vagy a tudatalattimba – vagy legalábbis olyan, mintha belenéznénk. Közben meg nyilván ott van az is, amit Kertész Imre írt: „Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” Sosem írhatjuk ki magunkat teljesen, főleg nem a tudatalattit. 

PRAE.HU: A Résenben ez szépen tematizálódik, hogy „Egy ideig ébren akarok lenni, / hallani, ha valaki tényleg betör, / hogy elmondja: // Nem voltál elég résen, / te vagy a szűk keresztmetszet, / te vagy a rés a pajzson”. Amíg álmodunk, addig talán megmenekülhetünk a mindennapok szorongásaitól?

Részben megmenekülhetünk, de van, amikor a szorongások felfokozva jönnek szembe velünk. Azért érdemes az álommal bíbelődni, mert olyan sűrítő ereje, akkora érzelmi intenzitása van, amit ébren biológiai értelemben sem tapasztalhatunk meg. Ha valamire jó a költészet, akkor erre: újra tudja teremteni ezt az állapotot, és hasonlóan kiélezett, téttel bíró, intenzív helyzetet teremt az éber tudat számára. Nemrég együtt láttuk a Sátántangót, úgyhogy mindketten tapasztaltuk azt az intenzitást, amit a film el tud érni hét órában. A költészet szintén ennyire be tud vonni egy szubjektív világba, és ennyire fel tudja erősíteni egy kép vagy egy érzés hatását, zsigerileg hat.

PRAE.HU: Álom közben talán az igazán megéltet fogalmazza tovább az agyunk, méghozzá egy nem-narratív struktúrában. Régóta elköltöztél otthonról, lettek azóta Magyarországon játszódó álmaid? 

Biztos, hogy voltak, de nem ezek az izgalmasak. Több álomversem is szól az átmeneti állapotról, az áttelepülésről, az utazás nehézségeiről – például hogy lövétei kötényben üldöznek a Tordai-hasadékban. Ezek az országváltás, áttelepülés lelki folyamatát dolgozzák fel, azt, hogy állandóan tranzitban vagyok. Átszállok Kocsárdon, várok, lemaradok, innen oda, onnan amoda megyek. Az ember tizenéve él egy másik országban, de közben magában hordozza még mindig ezeket az idegenségélményeket, plusz ugye eleve hátborzongató otthontalanságban élünk.

PRAE.HU: A REM:szakaszok ciklusban már tényleg teljesen elengedtük a realitást, mégis abból táplálkozunk. A kedvencem talán az Advent zárlata: „Most megint egy bibliai álom / a betlehemi csecsemőgyilkosságról, / aranysujtásos fekete bársonyba takarják őket. // Lemegyek a faluba, / végigjárom a házakat. / Nem vagyok védőnő, osztozom a gyászban.” Nekem nem ez a foglalkozásom, tehát jut időm az empátiára; ez a pár sor azóta működik bennem.

Szerettem volna olyan típusú közösségi tapasztalatot vagy akár közösségi mítoszokat beemelni, mint ez a bibliai idézet, de van például boszorkányüldözéses referenciám is. Egyfajta kollektív archetípust próbáltam felvillantani. Az álmodás során nagyon régi, ősi történetekben van lehetőségünk részt venni. Szerintem az álom arra is emlékeztet, hogy ez a közös történet, múlt, ez a civilizációs emlékezet bennünk van, és máig elérhető számunkra – hiába tűnik ebben a mobiltelefonos világban annyira távolinak.

Úgy gondolom, költői eszközökkel ennek is be lehet és be is érdemes járni legalább egy részét – akár saját álomnapló segítségével. Ez felszabadító erejű is: az álom emancipatorikus ereje végül is abban rejlik, hogy távlatot ad. Ha komolyan vesszük, hogy Betlehemről álmodtunk, a nagy történetnek is részévé válunk. Az álommunkának kognitív, képzelőerőt fejlesztő ereje van – hogy az érzelmi intelligenciáról ne is beszéljünk. Egyrészt mindenféle forgatókönyveket, döntési helyzeteket játszunk le a fejünkben, másrészt olyan archetipikus helyekre juthatunk el, amelyek gazdagítanak. Így az énhatárokat több irányban is ki tudjuk nyitni.

PRAE.HU: A Memóriaszivárgás zárlata: „Elmentünk mindent, / hogy az éjszaka összefüggő palásként / boruljon fölénk. Az alvás maradjon tanulás.” Azért tartom erős zárlatnak, mert nagyon máshova helyezi át a fókuszt. Mintha kissé rámutatnál, hogy az alvás létszükségletünk, mégsem foglalkozunk vele.

Annyit akartam ezzel felidézni – és talán magamat is emlékeztetni rá –, hogy az életünk egyharmadát így töltjük, ezért az alvást kiemelt hely illeti meg. Az ébrenlétünk nagy része is asszociatív vagy „csak” ábrándozó gondolat. Az alvást érdemes komolyan venni: az agyunk számára kognitív tanulást, pihenést, újratöltődést jelent, illetve ahogy már mondtam: döntési helyzeteket játszunk le, más perspektívából nézünk helyzeteket. Egyszóval az alvás és az álmodás nagyon sok mindent ad nekünk.

PRAE.HU: A végén megemlíted, hogy két valódi idézet van a kötetben, a többi fiktív. Ez egyfelől az olvasó becsapása, másfelől hatásos eszköz: vendégszövegnek hazudni valamit, amit ugyanúgy a szerző ír.

Az idézetek között van Weöres Sándortól származó („Legszebb alkotás a séta”), vannak sorok Korpa Tamástól (A Holdgázlónál című versben, ami afféle négykezes), és van még egy angol nyelvű blues-dalszövegszerűség. A történet helyszíne a Karolina út, ezért gondoltam, hogy csinálnék egy ilyen Karolina-bluest, afféle USA-déli-állam hangulatú, gitárpengetős jellegűt. Megemlíthetjük még a Vendégszöveg című verset is, ami szintén ezzel az idézettechnikával és a „jöttment”-érzéssel dolgozik.

PRAE.HU: Legömbölyítettek a zárlatok – mintha különösen figyelnél ezekre. Egy kedves ismerősöm szerint a versírásban van valamiféle kényszer, hogy legyen a végén egy „mic drop”, oda kell mondani; mit gondolsz? 

Szerkesztés közben is vitatkoztunk arról, hogy kerekítsek-e le egyes szövegeket, legyen-e a lezárásban valami váratlan. Szerintem két iskola létezik: az egyik a „mic drop”, ahol megmondtam mindent, odamondtam. Talán nálam is előfordul ilyesmi, például: „Az alvás maradjon tanulás”. A másik iskola egy nyitott mű létrehozását célozza, valami plusz titokkal vagy feszültséggel, amit az ember magával visz.

PRAE.HU: Úgy érzem, hogy a te nézőpontod nem válik sem ellenségessé, sem kisajátítóvá.

…mint egy rapperé? Ennek örülök, mert azt a fajta költészetet szeretem, amit szeretnék is csinálni, ami inkább mutat, mint megmagyaráz. (Nem mintha a rapzenét nem szeretném, sőt.)

A lektorálásban nyújtott segítségéért köszönet Evellei Katának.

Fotók: Molnár Dávid és Hecker Sára