Rögtön a nulladik napon bekövetkezett az a kommunikációs katasztrófa, amely aztán az egész 2026-os Berlinale-t meghatározta. A fesztivál nyitó sajtótájékoztatóján az idei zsűrielnököt, Wim Wenderst a gázai helyzetről kérdezték, és a rendezőóriás amellett érvelt, hogy alkotóként ki kell maradnia a politikából. A látszólag „megúszós” válasz nagy felháborodást keltett, néhány nap alatt pedig több száz művész – köztük Mike Leigh, Ken Loach, Nan Goldin, Tilda Swinton, Javier Bardem és még sorolhatnánk – írta alá a politika és filmkészítés különválaszthatatlanságáról szóló nyílt levelet. A levél aláírói a palesztinok elleni népirtással kapcsolatban vártak volna egyértelmű elhatárolódást a szervezőktől, és egyúttal Wenderstől. Érveik között szerepel, hogy a Berlinale korábban képes volt ilyen állásfoglalást közölni például Ukrajna és Irán esetében.

Mindehhez olajat jelentett a tűzre a díjátadó ünnepség. A Perspectives szekcióban vetített Chronicles From The Siege című palesztin film rendezője, Abdallah Al-Khatib a legjobb első film díjának átvételekor a német kormányt Izrael cinkosának nevezte, de számos más alkotó is felhasználta a színpadi lehetőséget, hogy a szokásos köszönőbeszéd helyett a világban jelenleg zajló eseményekre reflektáljon. Bár a díjátadón többször elhangzott, hogy egy ilyen esemény a szabad véleménynyilvánítást szorgalmazza – beleértve akár annak a szabadságát, hogy nem mondunk véleményt –, mégis a fesztiváligazgató Tricia Tuttle az, akire a Berlinale körüli események teljes súlya nehezedett. Mikor felröppent annak a híre, hogy a történtek után Tuttle-t annak ellenére meneszthetik, hogy még három fesztiválév hátra van a szerződéséből, újabb nyílt levelezés kezdődött, amiben a szólásszabadság védelme mellett áll ki többek között a cannes-i, Sundance és a torontói filmfesztiválok igazgatói. Egy hónappal a 2026-os Berlinale vége után sikerült odáig eljutni, hogy most már biztos: Tuttle maradhat, és szeretne is maradnia a fesztivál élén.

İlker Çatak: Sárga levelek / © Ali Ghandtschi / Berlinale 2026

Azért szomorú mindez, mert teljesen eltereli a fókuszt a filmekről, pedig az idei program számok tekintetében határozottan sikeresnek mondható: 80 ország 278 filmjét tekinthette meg a közönség, a 343.200 eladott jegy pedig több ezerrel múlja felül az egy évvel korábbi eredményeket.

És bár a fesztivál fel tudott mutatni néhány címlapsztárt, az a fajta dömping, amely a többi nagy fesztiválra jellemző, egyáltalán nem mondható el Berlinről.

Azaz a berliniek a kulturális élményt, és nem a felhajtást keresik.

A versenyszekció díjazottjaira pedig összességében valóban nem lehet panasz – egyetlen kivételtől eltekintve.

A fesztivál fődíját, az Arany Medvét Ilker Çatak nyerte a Sárga levelek című filmjéért. Çatak néhány évvel ezelőtt robbant be a köztudatba A tanári szobával, amely akkor még a Panorama szekcióban érdemelte ki a közönségdíjat, végül nemzetközi viszonylatban az egyik legismertebb berlini filmmé érett abban az évben: egészen az Oscar-jelölésig jutott.

Új rendezésében Çatak saját török gyökereihez nyúl vissza, és egy házaspár szemén keresztül mutatja be, hogy milyen, amikor emberi sorsokat tönkretéve a hatalom módszeresen beleszól a kulturális életbe.

Az ankarai művészházaspár, a drámaíró Aziz és a színésznő Derya új darabjuk premierje után elveszítik állásukat. Mivel képtelenek valódi hivatásukból megélni, Isztambulba költöznek a férfi édesanyjához, és a férfi többek között taxisofőrként keresi a kenyerét. A megváltozott életszínvonal próbára teszi a házasságukat, és a helyzettel nehezen megbirkózó, saját határait próbálgató kamaszlányukat. A férfi és a nő különféle döntéseik és kompromisszumképességük miatt egyre inkább eltávolodnak egymástól. Çatak kellően intelligens ahhoz, hogy ne ítélkezzen szereplői felett, a Sárga levelek átélhetőségéhez ráadásul egyáltalán nem szükséges a törökországi viszonyok ismerete, mivel itthonról nézve is fájóan aktuálisnak hat.

Emin Alper: Kurtuluş / © Liman Film

A Zsűri Nagydíját ugyancsak törökországi kötődésű film nyerte.

Emin Alper drámája, a Kurtuluş (A Salvation) nagyvárosok helyett hegyvidéki falvakba kalauzol, és azt vizsgálja, két klán között régóta felszín alatt lappangó konfliktus hogyan vezethet véres viszályhoz.

A környezet, a különféle babonákba vetett hit és az emberek könnyű megvezethetősége alapján a film akár évszázadokkal ezelőtt is játszódhatna, ha be-befurakodó technológia nem tenné egyértelművé: a közelmúltban járunk. Alper fokozatosan adagolja a feszültséget, miközben autentikusnak ható színészeivel az erőszak pszichológiáját igyekszik feltárni. Bár a történet fikciós, a rendezőt egy 2009-ben történt tragédia ihlette, amikor az egyik faluban álarcosok automata fegyverekkel és kézigránátokkal 44 embert végeztek ki. Ahogy a Sárga levelek esetében, úgy a Kurtuluşnál is meglehetősen nehéz nem egy tágabb világképet nézni – nem véletlen, hogy most készülhetett el ez a film.

A magyar mozikban nemrégiben mutatták be a Pipás című, megtörtént eseményeken alapuló filmet az életét férfiként élő nőről, aki sorra segített asszonyoknak megszabadulni az erőszakos férjeiktől. Tettéért az 1930-as években még halálbüntetés járt, de a XVII. század elején, Németországban ennél jóval kevesebb is elég volt ehhez. Protestáns faluban járunk, egy sebekkel torzított arcú férfi követeli vissza a földjét. Kemény munka eredményeként a közösség tagjává válik, még felesége is lesz, de elég egyetlen óvatlan pillanat, hogy lángra kapjon a vesztét okozó pletyka. Markus Schleinzer rendező nyers stílusa egyáltalán nem lehet szokatlan azok számára, akik látták például a pedofil emberrablóról szóló Michael című bemutatkozó rendezését. Legújabb drámája,

a fekete-fehérben forgatott a Rose jelentős mértékben címszereplőnőjére épít, Sandra Hüller pedig annak ellenére tud remekelni a szerepben, hogy ezúttal a maszkmesterekre is komoly feladat hárult.

Már-már magától értetődő volt, hogy ő nyerje a legjobb női főszereplő díját, de a Rose az alakításán túllépve is említést érdemlő mozi, amely végig fenntartja a feszültséget.

Markus Schleinzer: Rose / © 2026_Schubert, ROW Pictures, Walker+Worm Film, Gerald Kerkletz

Ugyancsak színészdíjjal jutalmazták Lance Hammer Queen at Sea című drámáját: Anna Calder-Marshall és Tom Courtenay közösen nyerték el a legjobb mellékszereplő elismerését, maga a film pedig a Zsűri díját (Ezüst Medve) is megkapta. A fesztivál egyik legkiemelkedőbbjének főszereplője, Amanda (Juliette Binoche) szexuális együttléten kapja saját édesanyját (Anna Calder-Marshall) és mostohaapját (Tom Courtenay). Az esetet az teszi rendkívül kellemetlenné, hogy az idős nő demens, így nem teljesen egyértelmű, mennyire van tisztában azzal, mi történik vele vagy körülötte. Mivel nem először fordul elő ilyesmi, Amanda a lehető legjobb szándékkal kihívja a rendőrséget, olyan láncreakciót elindítva, amely hatalmas terhet rak az összes családtagra.

A rendezéshez közel két évtizednyi kihagyás után visszatérő Hammer rendkívül ügyesen építi fel a filmjét, amely nem szégyelli az időskori gondozás legkellemetlenebb és leglehetetlenebb pillanatait is megmutatni, miközben egyértelművé teszi, hogy semmilyen helyzet sem kizárólag fekete vagy fehér.

A Queen at Sea nem éppen könnyű néznivaló, ugyanakkor kellőképp nyitott és kitartó közönségét az év egyik legerősebb európai filmjével hálálja meg.

A díjazottak között a legnagyobb meglepetést minden bizonnyal az angol Grant Gee okozta, aki a legjobb rendezés díját vehette át az Everybody Digs Bill Evans című életrajzi filmért. A korábban zenés dokumentumfilmeket készítő alkotó ezúttal a legendás dzsesszzongorista, Bill Evans életét elevenítette fel, akinek mesés karrierjét beárnyékolta drogokkal folytatott küzdelme és zavaros szerelmi élete. Evans 1980-ban hunyt el, és egészen meglepő, hogy készülhetett el bő 45 évvel később egy olyan életrajzi film, ami azon kívül, hogy felmondja a Wikipedia oldalt, a művészről valójában semmit sem állít. Pedig az eddigi életművéből azt hihetnénk, Gee-nek fontos volt Evans története, de az életút teljesen reflektálatlan marad. Egy újabb szokványos karriertörténet a meg nem értett zenészzseniről, vagy egy újabb drogfilm vajmi keveset ad a világnak egy olyan időszakban, amikor még élénken élhet bennünk egy másik biopic, az egészen remek Sehol se otthon emléke.

Geneviève Dulude-de Celles: Nina Roza / © Alexandre Nour Desjardins

A legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett Nina Rozában az évtizedekkel ezelőtt Kanadába emigrált művészeti kurátor, Mihail hazatér Bulgáriába. Célja, hogy találkozzon egy online szenzációvá vált gyerekművésszel, meggyőződjön a műtárgyak valódiságáról, nem utolsó sorban pedig meggyőzze a kislány szüleit, hogy érdemes nemzetközi szinten is bemutatni a festményeket. Amikor Mihail megismerkedik a falubéliekkel, nem csak azt látja, mi változott – vagy éppenséggel nem változott – a hazájában az elmúlt évtizedekben, de előbb-utóbb kénytelen szembenézni saját gyökereivel és mélyen eltemetett traumáival.

A Nina Roza az a fajta karcos, belső road movie, amit pusztán nagyváros-vidék vonatkozásban is nagyon könnyű átérezni – de a kanadai rendezőnő, Geneviève Dulude-de Celles azért szerencsére mélyebbre megy ennél.

A jövő évi Berlinalét 2027. február 10. és 21. között rendezik meg, és az egy nappal hosszabb időtartam talán elengedő lesz, hogy valóban a filmeken maradjon a hangsúly – akár politikával, akár anélkül.