A főszereplő, Spirit egy igazi film noir-os, kabátos, kalapos hős, aki mutat pár hamisítatlan szuperhősös személyiségvonást is. Arcán maszk, ökle acél, és egészségi állapota egészen kivételes paramétereket mutat. Kikezd minden nővel, ugyanakkor hatásosan pofoz gazfickókat. Van persze főellensége is, a sokoldalú Octopus doki. Ez nagyjából az, amit a Sin City képregénnyel/filmmel egyértelműen a géniusz kategóriába sorolt  Frank Miller gyurmázott kissé esetlenül egy nagy klasszikusból.



Ugyanis a vizuális parádé alapjául Will Eisner a képregényrajongók körében kultikusnak számító sorozata szolgált. Már maga a képregény is erős stíluskeresztezés eredménye volt, a régi sulis poénok és karikírozott, groteszk alakok békességben eléldegéltek a homályos film noiros környezetben. Eisnert a mai napig a képregényműfaj egyik mestereként tartják számon, aki többek között képregény-elméleti írásokkal örvendeztette meg a kultúrát, és ezzel új alapokra helyezte a képregényről alkotott addigi felfogást.

Az Eisner-féle képregényvilág tehát úgy volt furcsa, hogy közben egy nagyon erős, belülről megtámogatott egységgel rendelkezett, kreatív pezsgés hatotta át. Frank Millert is ez ejt(h)ette csapdába, így első önálló filmrendezői munkájában túl sokat akart markolni, bele akarta szőni a képregény jellegzetes komikumát és a képregényfigurák abszurd természetét. Ez, hála a jó színészi munkának, egészen elfogadhatóan és szórakoztatóan valósult meg. Olyan mintha a Dick Tracy-filmet érlelték volna még pár évig. Vicces, hogy az így vászonra vitt karakter, az Octopus egy olyan univerzális főgonosz, aki egyszerre akarja magába tömöríteni a történelem összes diktátorát.



Mindezek mellett a történetvezetésnek van egy olyan szála, amely erőteljesen magában hordozza az amerikai filmes kliséket. Pedig a Spiritnek természetéből fakadóan sokkal inkább játszania kéne a klisékkel, nem pedig benyelnie azokat. De itt halálkomolyan előjönnek a rejtett motivációk, a kiskori útkeresések, a béna szimbolikus tárgyak és emlékek. Ez a vonulat persze aztán semmivel nem illik össze, sem az abszurditással, sem a noirral, és akkor még a „bűnök súlyáról” nem is beszéltünk.

Aki olvasta a Sin City képregényt, az nyilván tudja, hogy a milleri megközelítésben az egyes szavaknak súlya van, a mondatok ólomból vannak. Abban a világban még a sablonos közhelyek is akkorát csapnak a halántékra, mint egy légkalapács. Azonban ezt a súlyosságot megpróbálni egybemosni a fent említett, moziverzióban megalkotott, egyébként is túlszínezett masszával elég reménytelen hiábavalóság. Sajnos a rendező úr ezt nemcsak a történetvezetésben, a dialógusok sötétre hangolásában próbálta ki, hanem vizuálisan is belecsempészett a filmbe "egy kis Sin City"-t. Egy kis pirosat, fehéret és feketét. És ezzel önmagában semmi gond nem lenne, meg lehetne csinálni a Spiritet Sin City-s atmoszférával, érdekes lenne, talán még élvezhető is. Vagy össze lehet dobni enélkül is. Azonban ezt a kettő, eltérő világot mindenféle felelősség nélkül egymásmellé helyezni veszélyes dolog. A legót sem akarja senki összetákolni a puzzle készletével. 

Ám  ez a film egy olyan kisgömbőc, ami végigmászott egy kreatív erdőn, és bármit, amit talált, gyorsan magába gyömöszölt. Hiába ígéretesek az első percek, amikor még minden néző szájtátva bámul és hitetlenkedve suttog (ugyanis a kezdés nagyon erősre sikerült), hamar leül a 108 perces mozidarab, és végül kissé belefáradva távozunk a nézőtérről.

Spirit - A sikító város (The Spirit)
Színes, fekete-fehér feliratos amerikai akciófilm, 108 perc, 2009.
16 éven aluliak számára nem ajánlott. Dolby Digital.
Rendezte: Frank Miller
Forgatókönyv: Frank Miller, Will Eisner
Szereplők: Gabriel Macht, Samuel L. Jackson, Scarlett Johansson, Eva Mendes
Forgalmazza: Budapest Film