A Nemzeti Színház nagyszínpadának nézőtere zsúfolásig megtelt. Később kiderült, a közönség harmadát lengyel nézők tették ki, de honfitársaink is szép számmal voltak kíváncsiak egyik nagy irodalmi büszkeségünk újabb adaptációjára. Bevallom, én nem tértem még magamhoz a sokkból, amit a néhány évvel ezelőtti új filmváltozat okozott. (Aki látta, biztosan emlékszik: Nemecsek úrifiú, az anyja szajha, Molnár Ferenc pedig joviális zsurnalisztaként faggatta ki a grund elvesztésén szomorkodó fiúkat, hogy később megírhassa a történetet.) Konzervatív nem vagyok, de tartottam ettől az estétől is, hiszen ismerjük el: művészi szabadság és modern értelmezés ide vagy oda, amit az ember szeret, azt legalább nagy vonalakban viszont kívánná látni minden – mégoly merész felfogású – változatban.

A díszlet jelzésértékű: deszkakerítés, a földön néhány palló, a Pál utcai fiúk műanyag székéken ülnek a színpad elején, mellettük két tolmács. Az előadás ugyanis lengyel nyelvű és elvileg feliratos (a feliratot a kerítésre vetítik), de a technika néha csődöt mond, ilyenkor a tolmácsok azonnal közbelépnek. Nem csupán ez a szerepük, aktívan részt vesznek a színpadi munkában is, az elnökválasztásnál szavazatot számlálnak, fordítják Geréb apjának dühös kifakadását, hordják a kellékeket, a díszletelemeket. Azt a mintegy húszperces anekdotacsokrot is ők teszik érthetővé, amivel a színészek elindítják az előadást;. Történetek hangzanak el a lengyel-magyar barátságról, például, hogy a háború idején annyi volt a lengyel seftes Magyarországon, hogy az a vicc járta: történjék Budapesttel bármi, a Keleti pályaudvar épségben marad – védik a lengyelek. Az egymásba érő sztorik annyira fesztelenek és mulatságosak, hogy az ember egy darabig azt sem tudja, elkezdődött-e már a darab, ám egyszer csak Nemecsek lép a többiek elé (csupán az őt alakító Wojciech Solarz fiatal a színészek közül), hogy elpanaszolja a Pásztorok einstandját.



Innentől kezdve az előadás a következő szisztéma szerint zajlik: megelevenednek A Pál utcai fiúk főbb jelenetei, a történet gócpontjai, az aktualizálást pedig dalbetétekkel, olykor tánccal, kiszólásokkal teremtik meg a művészek. Nemecsek például Brahms egyik Magyar táncára kezd vérpezsdítő csárdásba, amikor a többiek azzal cukkolják, hogy egyetlen közlegényként „úgy táncol, ahogy ők fütyülnek”.

A színészek a díszletet is az igényeik szerint alakítják, a pallókat ledöntik, megritkítják, egyes jelenetekben vannak kellékek, máskor a képzeletünkre hagyatkozva, mondjuk, láthatatlan lándzsákkal harcolnak. A színpadkép mégsem kaotikus, csupán felszabadult: talán a fiúk tökéletes függetlenségét, a grund igazi értelmét hivatott ábrázolni. A fapallók közül a füvészkerti jelenetben apró vizesárok tűnik elő, ebben fürdik meg mind a négy alkalommal szegény Nemecsek, ez a tó és az üvegházi medence egyaránt.

A színpadot gyakorlatilag a szöveg formálja: ugyanabban a díszletben (a grundon) játszódnak az iskolai, a füvészkerti, a Nemecsek halála körüli jelenetek is; mintha függetlenül attól, hogy máshol kell lenniük éppen, a fiúk mindig a grundon lennének. Olyan is előfordul, hogy egy-egy szereplő hirtelen narrálni kezdi a saját cselekedeteit, mintha csak a gondolataiba akarna bepillantást engedni; néhol gitárral kísért, gyönyörű dalok szakítják meg a történet folyását; ezek az elmúlásról, a barátságról, az összetartozásról szólnak, arról, hogy mennyire keserédes dolog az emlékezés.



A sorsdöntő csatát a palánkok zajos leverése illusztrálja vörös, villódzó fényekkel kiegészítve, a bátor Nemecsek pedig (szép áthallással a Kincskereső kisködmön világa felé) egy körtemuzsika hangjaira leheli ki a lelkét, ami fehér papírrepülő formájában tűnik el a palánkok mögött. Az előadásban egyetlen magyar mondat hangzik el a lengyel színészek, egész pontosan Geréb szájából, amikor a fiúk a győzelem ellenére mégis elveszítik a grundot: „nincsen számunkra hely”. Oda a grund, oda az ifjúság – a dupla veszteség felnőtté tette a Pál utcai fiúkat. „Az élet egy bál” – zengi a búcsúdal, közben a kerítésre gyerek- és kamaszkori képek vetülnek... minden harc ellenére csupán ez az, ami megmaradt.

Mint más külföldi előadások alkalmával, itt is a bátor fesztelenséget üdvözöltem, azt a színpadi viselkedést és színházi felfogást, amiről jócskán van még mit tanulnunk. Azt a nézőpontot, amely Nemecsek és a többiek történetéből nem elsősorban a drámai végkifejlethez vezető utat, hanem a gondtalanságot, a tisztaságot emeli ki; ennek az óhatatlan elvesztése legalább akkora tragédia, mint az emberhalál. A kis közlegény papírrepülő-lelkével az élet talán legszebb korszaka tűnik el a palánk mögött – visszahozhatatlanul.

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Marek Barbasiewitz
Andrzej Blumenfeld
Emilian Kamiński
Waldemar Kownacki
Maciej Kozłowski
Wojciech Solarz
Henryk Talar
Krysztof Wakuliński

Rendezte: Michał Zadara

Budapesti Tavaszi Fesztivál
A Teatr Nadorowy előadása
2009. április 4.
Nemzeti Színház

Fotók: Hajdú D. András