bezár
 

irodalom

2009. 06. 22.
Fülledt erotika és obszcenitás
JAK Műfordító Tábor 2009. június 20-29, 2. nap
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fülledt erotika és obszcenitás A második napon udvariatlankodtak a táborlakók: lerántották a leplet több ízben is, először a könyvet vetkőztették le, hogy meglássák, mi is van a ruha alatt, másodszor egy huncutságot lepleztek le, és beszéltek arról is, milyen, amikor egy fordító olyannyira a szerző bőrébe bújik, hogy maga is ír egy Wolkenstein vagy Coton verset. És így tovább...
Némi fejfájással indult a nap, no nem, nem bonyodalmak léptek fel, inkább csak hatások; a szem alatti karikák mellett azok a tarkónál beszúrt és homlokon keresztül előbukkanó vaskos kötőtűk okozták, melyeket alighanem a bor döfött az éj leple alatt alattomosan a lágy részekbe a koponyacsonton át. A kiadós reggeli és a gyermekkorunkat idéző napközis tea, no meg a kávé helyrehozta aztán, ami az éjjel elromlott.

Rácz Péter is velünk költötte el a reggelit, aztán másfajta költészet került előtérbe, jelesül Szabó Marcellé. Mielőtt a fordítók megkapták az első feladatot, Rácz Péter jövőképet festett és múltat idézett, egyetlen pontba sűrítve nagyon helyesen mindent, a múlt tapasztalatait és a jövő lehetőségeit.
Rácz Péter
„Emberöltő óta működik a műfordító tábor” − mondta, és mesélt, régen, a ’80-as években Mihályiban a kastélyban volt a tábor, ott vastagok voltak a falak, és a hangulatot elsősorban az olaszok biztosították, meg a 90%-os rum. Eszünkbe véstük.
 
A kezdetekkor még rosszul dokumentált táborba ­− ahol referenciamunka sem volt a jelentkezés feltétele − bárki jöhetett, jött is; található azonban a régi tábori fotókon egy fiú, aki azóta a legtermékenyebb, legelismertebb holland fordítójává vált a magyar irodalomnak, és Buda Gyuri is évről évre megjelenik, mondta Rácz Péter, és mintha a próféta szólna belőle, vagy egyszerűen csak mágikus ereje volna a szavainak és valóra válna minden, amit kimond, szerdára várjuk Paolo Driussit (hogy legyen egy olaszunk, aki biztosítja a hangulatot, addig is Paolo és a rum helyett a Jägermeister hatására bíztuk a hangulatot este), dél körül feltűnt, a semmiből érkezett, így aztán nyilvánvalóan Rácz Péter szavai által megidézett Cora-Lisa, aki történetesen holland fordító, és – bár ezt előre tudtuk, ebben talán nincs mágia – hétfőre várjuk Buda Gyuri bácsit, meleg szeretettel és forró szaunával. Minden napra jut egy csoda, úgy látszik.

No de fordítsuk vissza szavunkat a lineáris idő azon pontjára, ahol elhagytuk az összesűrűsödött pillanatot: Rácz Péter felvázolta a szeminárium első négy napjának munkamenetét. A négy napra négy szöveget hozott, két verset és két prózát. Közülük három újdonság: Darvasi László Virágzabálók és Spiró György Feleségverseny című regényéből egy-egy részlet, egy vers a Telep antológiából (Szabó Marcellé), és egy Tandoritól.
 
Szabó Marcell A langyos szív, de ne mondjuk újra című verse az első, aminek nekifeszülnek a fordítók, mindenekelőtt azonban a Telep csoportról beszél Rácz, hogy a fordítók tudják mihez kötni, könnyebben el tudják helyezni a verset. Az antológia utószavát hívja segítségül, melyet Borbély Szilárd írt ­− ő ma még előkerül, kevésbé hálás kontextusban. Hatásos a kiáltvány jellegű részlet felolvasása, persze némi magyarázatot kíván, de Rácz Péter válaszol, magyaráz, sokat segít a fordítóknak. El is kezdik a tulajdonképpeni munkát, de hol van még a vége, másnapra készen kell lennie a félig nyers változatnak, ezért aztán a programok közötti szünetekben el-eltünedeznek a táborozók, laptoppal és szótárakkal, a szöveggel többet foglalkoznak ma már, mint egymással, arra persze ott az este.

A szemináriumot ebéd követte, az ebédet ugye munka, majd fél négy körül megérkezett Győrei Zsolt, hogy az Udvariatlan szerelemről beszélgessünk. A cím egy antológiát jelöl, melyet a PRAE.HU olvasóinak talán nem kell részletesen bemutatnom, hiszen éppen a PRAE.HU kiadó jelentette meg 2006-ban. A kötet a középkori obszcén költészetről ad átfogó képet, francia, provanszál, olasz, galego-portugál, német, angol és latin nyelven írt versek mai magyar fordításai által. Benne − egy kivétellel − csupa friss fordítás szerepel, a versek mai magyar nyelven szólalnak meg, archaizmus akad ugyan, de ez nem nehezíti meg a szövegértést. Zsolt elmesélte, hogyan készültek a fordítások, és hogyan készült a kötet, hiszen ő maga szerkesztőként jegyzi a német fejezetet. A megszületett magyarítások némelyike igazi csapatmunka volt, a fordítók konzultáltak egymással, időről időre összegyűltek és megbeszélték addig elkészült szövegeiket, közösen kerestek megoldást a felmerült problémákra.
Rácz I. Péter bemutatja Győrei Zsoltot
A beszélgetést felolvasásokkal színesítettük, természetesen főleg Zsolt fordításait megszólaltatva. Lerántottuk a leplet több ízben is; először Balogh Endrétől kölcsönzöt fordulattal és gesztussal élve a könyvet vetkőztettük le, hogy meglássuk, mi is van a ruha alatt, másodszor egy huncutságot lepleztünk le, és beszéltünk arról is, milyen, amikor egy fordító olyannyira a szerző bőrébe bújik, hogy maga is ír egy Wolkenstein vagy Coton verset. Utóbbit a név kötelezi, és − tegyük hozzá − a származás is, ibér szerzőről lévén szó, hogy obszcén verset írjon, előbbi azonban a maga nemében, vagy inkább nemzetében ritka kincs − német nyelvterületen ugyanis a finoman fogalmazó, az obszcenitást vagy erotikát egy metafora ruhájába bújtató költészet jellemző inkább, Oswald von Wolkenstein azonban azon kevesek közé tartozik, akik nevén nevezik a gyereket, és azt is, ami a gyereket csinálja − ahogy Zsolt fogalmazott. Az új Oswald-versek írása mellett a korábban le nem fordított Oswald-versek is foglalkoztatják Győreit, van is már belőlük egy kötetnyi.
 
A beszélgetés lázba hozta a hallgatóságot; nem kevés kérdést intéztek vendégünkhöz. Zsolt lelkesen és részletesen mesélt a fordítás közben őt ért élményekről, felmerült problémákról, azok lehetséges megoldásairól, vagyis betekintést engedett műhelyébe. Arról is beszélt, hogy mindig a fordító döntése, hogy mennyire marad hű az eredetihez; feláldoz-e a hűségből egy részt a szépség, vagy egy-egy nyelvi lelemény kedvéért, vagy akár feláldozza-e a vers egységességét egy kikiabáló, nagyon-nagyon szép vagy szépen csengő megoldás megtartásával. Elárulta, ő gyakran enged a szépség vonzerejének − olvassunk sok Győrei fordítást, leljünk rá magunk ezekre, és gyanakodjunk: ebben a versben ez vagy az a megoldás bizony a fordító kézjegye.
 
A hallgatóság rendkívül elégedett volt az előadással, többen is külön megdicsérték Zsolt orgánumát és azt, hogy kellemesen zengő hangjával bebeszélte a termet, s tette mindezt érthetően, artikuláltan. Magam mesélőkedvét és együttműködőkészségét köszönöm neki ezúton − jó alannyal nem nehéz jót beszélgetni.
 
Esti vendégünk Lator László volt, akit Szabó T. Anna kérdezett. A Ráczok, avagy a Péterek természetfeletti képességeinek újabb megnyilvánulása volt, hogy Lator tanár úr is ujjai közé csippentette a délután felvett obszcén fonalat. Az is lehet persze, hogy Maya közreműködése játszott szerepet ebben, aki in medias res elindította a beszélgetést azzal a kérdéssel, hogy vajon mennyire számít durvának a kurva élet kifejezés. Lator erre természetesen mindjárt anekdotával válaszolt, egy Apor Péter által lejegyzett történettel, miszerint Marosvásárhelyen egy asszony megállított egy barátot a következő kérdéssel: Barát, van-e gatyád? Mire a felháborodott barát a következőképpen replikázott: Nékem van gatyám, de néked, mint az híres bestye kurvának, nincs bőr a képeden. A gatyára vonatkozó kérdés ez esetben durvább volt tehát, mint a kurva. A nyelv változásával változik tehát egy-egy szó trágársági foka. „Én akkor szoktam ilyesmit mondani, ha valamit nagyon ráejtek a kislábujjamra” − vallotta be Anna.
Az egymásra hangoltság szemmel látható
Akik ismerik Lator tanár urat, tudják, milyen problémával szembesül jelen sorok írója, mikor össze kellene foglalni a beszélgetésben elhangzottakat. Hatalmas műveltségét csak ő maga tudja átadni, és ahhoz is kell nem kevés alapismeret, hogy az ember követni tudja őt, ahogy az a hatalmas műveltségű embereknél lenni szokott, rálátása folytán rendkívül komplexen gondolkodik, és egészen más összefüggések szervezik gondolatait, mint másokét. Az sem volt segítségünkre, hogy a Lator-tanítvány Szabó T. Anna már gyakorlottan ment a tanár úrral az irodalomtörténet ösvényein, és nem annyira közvetítőként, mint inkább beavatottként beszélgetett vele.
 
Szó volt Lator László költőről, Lator László irodalomtudósról, Lator László fordítóról, Lator Lászlóról, amint saját verseit elemzi egy felkérésnek eleget téve, az Eötvös Kollégiumról, Weöresről, Weöres verseiről és azok fordíthatóságáról, a kőbékáról, a mélyen szunnyadó kollektív emlékezetről, a költészet egzisztenciális jelentőségéről, a „nagy versekről”, a szerző kiiktathatatlanságáról, határátlépésekről, teátrális gesztusokról, dalokról, hangaszálról és hangszálról, kikericsről és Apollinaire-ről, arról, hogy vannak versek, amiket nem szabad lefordítani és arról, hogy Anna egyszer Lator verseiből is csinált egy montázst, különböző versek sorait összefésülve, melynek eredménye egy összetéveszthetetlen Lator László vers lett; „mintha egész életében azt az egy verset írná, ami az összes vers középpontjában sűrűsödik” − mondta ismét Anna.
 
Este bor és Jäger, ahogy arra történt már utalás. Ma többen voltunk, Elena, LVP és kötelességtudattól fűtötten nyilván jómagam nyitottuk a sort, hozzánk Liza érkezett elsőnek, akinek meglepően pozitív véleménye van a magyarokról, sőt, a tömegközlekedés során sem szerzett negatív élményeket. Én elmeséltem az enyémeket, nekem egész sok van: táskával verekedő nénitől kezdve villamoson praktizáló szatírok hosszú során át egészen a kilencvenéves csókra éhes bácsiig. Talán hiba volt elmesélnem, mert mire Siiri és Reet megérkezett, Liza inkább a szobába való visszavonulás mellett döntött.
 
Megtudtuk viszont, hogy gögös-mögös a magyar nyelv – ilyennek hallják az észtek. Ez a jelző rá, és ez olyannyira beépült a köztudatba, hogy néhány észt egyenesen azt hiszi, hogy ez magyarul van.
 
A nyelvről való eszmecsere a közmondások erdejébe vezetett bennünket, sőt, Siiri magyarázta el nekünk, honnan is jön a „kosarat ad” kifejezés. Állítólagosan a középkorba kell visszamennünk érte, egy várkisasszony ablaka alá, ahol is a lovag szerelmesen énekelget szíve hölgyének. Szíve hölgye, ha a lovag vagy legalább annak éneke kedvére való, kötélen leeresztett egy kosarat, melyben felhúzta a szerencsés lovagot. Ha nem nyerte el tetszését az előadás, akkor is kosarat küldött, de olyat ám, aminek az alja hanyagul volt egybeszerkesztve az oldalával – így a lovag félútról hatalmas puffanással huppant páncélos tomporára.
 
Hogy hány garnitúra rossz és jó kosara volt a hölgynek, azok hány kilóig voltak hitelesítve és milyen bicepsszel rendelkeztek a hölgyek, arról nem szól a fáma.
 
Ha már megint itt tartunk, Petri György Apokrif című verse is előkerült valahogy, melynek hallatán Elena fülig érő mosollyal így kiáltott fel: „Ez isteni!” Majd, amikor a bordélyházakra terelődött a szó, szintén Elena asszociált mosolyogva: „Á, Borbély Szilárd!” ( – előre szóltam).
 
Terviseks – koccintottunk aztán. Tervi sulle, sex mulle – mondta Siiri, majd a kedvünkért magyarul is elismételte: egészség neked, szex nekem. Nem volt megállás, az obszcenitás fonalával a kezünkben (…) megtudtuk azt is, hogy a magyar persze szó hangalakja azonos egy észt szóval, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy „picsába”, valamint azt is, hogy a legdurvábbnak számító észt káromkodás lefordítva mindössze annyit tesz: bújj a fa mögé. Ha ez így megy tovább, LVP tényleg megtanul észtül.

Más nyelveken viszont aligha fogunk ékesen vagy éktelenül szólani, mert a többi nemzet képviselői nem jeleskednek az ismeretek átadásában. Anna és Natalia ugyan sokáig velünk maradtak, de jobbára csak hallgattak bennünket, kiváltképp a Siiri és Reet gyönyörű hangján megszólaló észt népdalokat.
 

Majdnem a pirkadat vettet véget a nótás kedvnek. Inkább mi tettük.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dúll Kata --


További írások a rovatból

irodalom

Az identitástörténet válsága Az identitástörténet válsága
Grecsó Krisztián: Magamról többet, Magvető Kiadó, 2020
irodalom

Zárt perspektívák Zárt perspektívák
Magvető Kiadó, 2020

Más művészeti ágakról

Interjú Vámosi Katalin operaénekessel, aki számára fontos az énektechnika, a magyar-, német- és franciaországi szakmai tapasztalatok és a családja
színház

Csak ültek és meséltek Csak ültek és meséltek
Büfészínész/Színészbüfé 1. – Az Örkény Színház szilveszteri műsoráról
A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertjéről
építészet

Kincset érő kerámia Kincset érő kerámia
A Zsolnayak építészeti öröksége Budapesten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés