Nem kívánom elvitatni a Herr Regisseurtől patriotista banalitása ellenére is roppant szórakoztató, megalomániás látványvilágával zsigerig ható mozijának, A függetlenség napjának „pop corn” értékeit, de Emmerich azóta is ugyanazt az érzést keresi – sikertelenül.

Közeledik a 2012-es év – egy ismételt világvége, de most aztán tényleg! Gyors tudományos kriksz-kraksz (maják, napkitörések, földmag) indoklásnak, s kezdődhet a vég. Hatmilliárd ember veszik oda, miközben mi azért vagyunk kénytelenek izgulni, hogy John Chusack rátalál-e újra a családi boldogságra, vagy hogy az USA elnöke népét prezentálva igaz szívű, jó ember-e. Szóval a tét nagy, de – és itt spoiler következik – a vége happy end: a hanyag apa bizonyít, visszanyeri gyermekei megbecsülését s exfelesége kegyét. És a világ? A világ tenger.

Golyóbisunk pusztulását mindig jó nézni a nagyvásznon, zsigerileg hat ránk, megrendít, átérezzük, s közben jól lakunk pop cornnal. Az elvárások nem nagyok, szórakoztassanak. Ám Emmerich filmje untat. A műfaj értéke nem azon áll vagy bukik, hogy mekkora a katasztrófa, ledőlnek-e soha le nem döntött világhírű épületek. A 2012 elavult alkotás, a begyöpösödött, megalomán hollywoodi gyártási szisztéma ékes példája. Nem olyan katasztrófaforrást választ alapul, mely a mai ember aktuális félelmeit ragadja meg, s nem is elég erős hozzá, hogy önmaga generáljon egy vadiúj félelmet.

Emmerich filmje mese, de nem mítosz. A katasztrófa okát nem teszi kellőképpen elemeltté – nem rejtőzik benne misztikum. Ám nem is hitelesíti a sztorit – nem rejtezik benne valódi aktualitás sem. A világ véget ér. Pont. Tartalmatlan pusztulás ez, nem megváltás, nem újjászületés. De nem is magának az ösztönös halálfélelemnek a kivetülése, ahhoz nem elég reális. Az érzések és a karakterek is skiccszerűek, vázak. Ám a legnagyobb baj az, hogy a hiányokért kárpótoló digitális effektek is túlságosan rajzoltak – ami egy állítólag 260 millióból legyártott filmnél szinte érthetetlen.

Ez az a pont, ahol méreteset hibázott a gyártó stúdió. 2009-et írunk, már csak három évünk van hátra, igazán megérdemeltük volna – többet mondok – kötelező lett volna ezt a filmet 3D-ben legyártani. 2004-ben a Holnapután még működött – gyenge film volt, de jó volt a pusztulás szcénákat pásztázni a szemünkkel. Csakhogy a mai ember már többre vágyik. A film karaktereit már sokszor láttuk, a világ sem első ízben pusztul el – az út már ki lett taposva az új 3D-s technikának. Az ilyen szimpla CGI orgiák úgy fognak elsikkadni a süllyesztőben, ahogyan a 2D-s rajzfilmek is elvéreztek a komputer generált mesehősökkel szemben – ma már a 2D-s firkák gyártását művészeti vagy anyagi okok indokolhatják, s csak az érdekesség vagy a minőség teheti őket sikeressé.

Nos, amennyiben Emmerich filmje látványorientált tömegfilmes alkotás, akkor elavult darab, nem abba az irányba fejlődik, amerre a filmkészítés technikai evolúciója tart. Persze aki szemfüles, érzékeli, hogy hogyan lehet eredeti, alacsony költségvetésű, mégis hatáscentrikus vizuális világot létrehozni, ennek ékes példája a hasonló műfajú Cloverfield, ami az áldokumentarizmus, a kézikamerás megoldások segítségével karnyújtásnyi közelségbe hozza a menekülés izgalmait, és a székhez szögezi nézőit. Követni kell a trendet, vagy meghaladni azt – s ha ez nincs, akkor a film hatásmechanizmusának olyan alapvető eszközeivel kell sáfárkodni, mint a suspens dramaturgia. Tudjuk, hogy jön a vég, izgulunk hőseinkért: észreveszik-e a jeleket, reagálnak-e időben? Ez működtette tökéletesen a Spilberg-féle Világok harca első harmadát is, amihez azonban egy jó iparosra, hovatovább tehetséges rendezőre volt szükség. Emmerich filmjében nincs feszültség, A függetleség napjában még a fejünk felett lebegett az árnyék, s a film után félve tekintettünk fel az égre, ha a napot hirtelen eltakarta egy felhő, de 2012-nek nincsenek meg a félelem felkeltésre, az izgalom gerjesztésére, a feszültség fenntartására a jelzései, eszközei.

Mindemellett a mű patetikussága is idegesítő (például  a félszegen elvarrt vége jelenet). Kulturális utalásai kisiskolásak (a Noé bárkája-toposz vagy az Atlantis áthallás), aktualitásai gúnnyal fűszerezettek ugyan (a kaliforniai kormányzó sajtótájékoztatója arról, hogy minden rendben van), de nem elég összetettek. A történetben benne rejlő morális problémákat pedig sablon kérdésekké degradálja a film. Észrevesz ugyan, de mégis kihagy olyan intellektuális ziccereket, mint a kulturális étrékek fenmaradásának és determinált evolúciójának problematikája - Picasso alkotásait megmentik, de a nem kanonizált művek pusztulásra ítéltetnek.

Emmerich még mindig tőr-zúz, de megfáradt. A 2012 gyenge iparosmunka, mely a legkevésbé sem fogja majd a végső elszámolásnál érdemi keresztmetszetét adni sem világunknak, sem a film vagy a műfaj történetének.

2012
Színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai filmdráma, 158 perc, 2009.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Roland Emmerich
Forgatókönyvíró: Roland Emmerich, Harald Kloser
Operatőr: Dean Semler
Vágó: David Brenner, Peter S. Elliot
Szereplők: John Cusack (Jackson Curtis), Thandie Newton (Laura Wilson), Amanda Peet (Kate), Oliver Platt (Carl Anheuser), Woody Harrelson, Danny Glover (Wilson elnök)
Bemutató dátuma: 2009. november 12.
Forgalmazó: Intercom