A kiállítás középpontjába Bécs városa került, rajta keresztül láthatjuk az országban végbemenő változásokat. A tárlat 21 témája átfogó társadalmi, művészeti és kulturális látképet ad erről a korról, egy intenzív vizuális utazásra invitálja a nézőt. A magyar történelemből jól tudjuk, hogy I. Ferenc József halálával megkezdődött az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása. Ausztriának is szembe kellett néznie a hatalmas munkanélküliséggel és az élelmiszerhiánnyal. Bécset az 1921-es decemberi törvény önálló tartománnyá nyilvánította. Ezt követően a városi tanácsban a szociáldemokrata párt került abszolút többségbe, így megkezdődhetett az az építési- és szociálpolitikai reform, ami marxista irányelvek nyomán bontakozott ki.

Korszerű tanácsi lakásokat építettek, ami új színt vitt a városképbe. A szociálpolitika központi kérdésévé a fiatal nemzedék megfelelő szellemi és testi nevelése vált. A „vörös Bécs”-nek elnevezett főváros szembe került a „konzervatív” vidékkel, ami feszültségekhez vezetett. A válság spirálja egészen a parlament 1933-as feloszlásáig tartott. 1934-ben pedig Bécsben kitört a polgárháború. A szárnyait próbálgató fiatal Osztrák Köztársaság bizonytalan helyzetbe került. Az erősödő nemzetszocialista és fasiszta eszmék egyre jobban begyűrűztek a közéletbe és közgondolkodásba. A világnézetek pluralizálódtak. A demokrácia és diktatúra, fellendülés és világgazdasági-válság, utópisztikus gondolatok és a rezignáció kettőssége jellemezte ezt a korszakot.



Az alkotók ebben az ideológia légkörben keresték az építészet, a művészet, a design új útjait, szem előtt tartva a tradíció és a modernitás irányelveit. A ’20-as években az ausztriai művészeti életben stagnálás következett be. 1918 után pl. Kokoschka és Oppenheimer külföldön nagyobb elismertségre tettek szert, mint hazájukban. A radikális jobboldal térnyerése keresztülhúzta a művészeti próbálkozásokat. A kor fontosabb művészeti irányzatai többek között a következő művészek munkáin kerül bemutatásra: Rudolf Schatz, Franz Sedlacek, Rudolf Wacker, Erika Giovanna Klien, Matthias Boeckl, Franz Lerch. A kiállításon 1934-es bélyeggyűjteményt, 1928-as a nők egyenjogúságát hirdető röplapokat („a mi demokráciánk: a szabadságért, a nemzetközi szolidalításért, a házasság megreformálásáért küzd”), reklámfigurák szobrait, régi fényképeket, plakátokat és archív filmfelvételeket is találhattunk.



A politikai pártok vizuális beidegződéseket, státuszszimbólumokat és ideológiai kódokat emeltek be a propaganda-hadjáratukba. A műalkotásokban, de a propagandaképekben is a társadalom érzületének visszatükröződéseit érhetjük tetten. Ezek az alkotások a mindennapok küzdelmeiről és kríziseiről adnak tanúbizonyságot. De ugyanúgy a csillogás és modernitás is jelen volt a Bécs metropoliszában. A fényreklámok, az autók és a frivol slágerek pezsgő kulturális életet sejtettek, és a Café Elektricet nézte a fél város a mozikban.



Hódított a jazz, a bubifrizura és a szexualitás szabadsága. A nagyvárosban minden gyorsabbnak és világosabbnak tűnt. Az amerikai városi élethez hasonlóan Bécsben is megjelentek a tömegkultúra (mozi, filmgyártás, tömegtermelés) termékei, amely egyben az emberek fogyasztási szokásaira és életérzésére is rányomta bélyegét. Az új értékrendek egyre nagyobb szakadékot teremtettek a városi és vidéki élet között. Herbert Ploberger Kirakatablak előtt című alkotása a világgazdasági válság évéből való. Kritikus erővel mutatja be azt, hogy a felső tízezer ilyen körülmények között is a luxuscikkek vásárlója. Másnak viszont a gyöngysorok, és parfümös üvegek látványa jut csupán.



Karl Hauk 1928-as Szerelmespár című képén nem egy önfeledt szerelmespárt láthatunk (jusson eszünkbe pl. Klimt Csók című festménye). A nő tekintetéből rezignáltságot és félelmet olvashatunk. Itt nyoma sincs a boldogságnak.vSchatz Léggömbárus című képen senki sem vesz léggömböt, valami elvonja a vásárlók figyelmét. A színek harmóniája akár nyugalmat is áraszthatna, mégis érezni, hogy valami van a „levegőben”.

A szekciók felépítésénél a szervezők a színek szimbolikáját is figyelembe vették. Erős asszociációs párhuzam figyelhető meg a termek színei és a kiállítás alkotásai között. Például a „hétvége és napsütés” tengerkék színű szobájában a fürdőző családok képeit, eredeti úszódresszeket, és régi medencés reklámplakátokat láthatunk. A vörös szobában Bécs marxista szellemű újjáépítését. A fekete színű teremben a politikai bizonytalanság történeti hátterét mutatják be, a szürke szekcióban pedig a fellendülő médiaiparról szerezhetünk ismereteket. De találunk még pulzáló narancssárgában, zöldben, kávébarnában pompázó termeket is.



A falak felületét a kiállítás bizonyos egységeiben „megbolondították”. Hol kiemelve, hol besüllyesztve láthatjuk a remekműveket. Minden alkotásnak megvan a maga fal-részlete, ami eltér a többitől. Minden képnek megvan a maga kis autonóm területe. A kiállítóterek játékossága nemcsak esztétikai élményt nyújt, de a mondanivalók sokszínűségére is felhívja a figyelmet.

Végül pedig néhány beszédes elnevezésű szekciócím: a szexualitás konfliktuskörei, női-férfiképek, „harc a lélekért”, az egyház versus a szociáldemokraták, kultúrpolitika és kultúrüzem,  divat és életstílus, plakátművészet és új propagandaformák, testképek a táncban és a fotográfiában, az amerikai tömegkultúra termékei (revü, tánc, film)...

A kiállítás 2010. március 28-ig látható
Bécsben, a Művészetek Házában.