A 2005-ben publikált A tetovált lányt (az eredeti, svéd nyelvet követő szó szerint fordításban: Férfiak, akik gyűlölik a nőket) egy évvel később követte a folytatás, A lány, aki a tűzzel játszik, míg a befejező rész, A kártyavár összedől 2007-ben lepte el a könyvesboltokat. A regények és a filmek is egyaránt a svéd társadalmi fertő egy-egy szegmensébe kalauzolják az olvasót, illetve a nézőt. A második regényben-filmváltozatban egy lánykereskedő horda nyomaira bukkanó fiatal újságírót és a szintén a témából disszertáló barátnőjét teszik el láb alól a lelepleződéstől rettegő gyalázók, a záró kötet pedig már a gyermekpornográfia iszonyatával teszteli az olvasó-filmnéző idegeit.
 

Blomkvist figurája a társadalmi vetületben gyakorlatilag nem más, mint a szerző alteregója: a vállalati hiéna Wennerströmmel szembeni alulmaradása rögvest megadja a film alaphangját, és egy összeférhetetlenség-ábrát tételez. Oknyomozó újságírók közötti viaskodást ír le a film, valamint az elbeszélés a pénzember ármányait is sejteti: Wennerström talán saját pozíciója, saját becsületes álarca megőrzéséért vetemedik Blomkvist lejáratására. Ilyen rangban az újságíró-karakter szakmai gonoszság áldozata, így a szereplő pozíciója a veretes új-hollywoodi politikai thrillerek (Az elnök emberei, A Parallax-terv) újságíró kontra vállalati vagy politikai csalás oppozíciójára épít. Főalakunk helyzetét ezen felül a képi világ is demonstrálja, a hideg és szürke Vanger-birtokra vezető útja a bűnügyi sztorik előírásainak megfelelően további fordulatokat ígér, nem mellesleg pedig a kortárs svéd revizionista műfaji gyakorlatok atmoszferikus nyelvezetét (például az Engedj be! havas lakótelepének, áporodott szagú kocsmájának hangulatát) is továbbgördíti.
 

Lisbeth, akárcsak az újságíró, szintén a hatalmasok jótékony maszkja alatt lappangó undorral találkozik: pszichotikus tüneteinek se szeri, se száma, halmozott hátrányosságát a rengeteg nevelőszülő, egy elmegyógyintézetben ülő anya, egy meggyilkolt édesapa, illetve punk-külseje, testékszerekkel lyuggatott arca húzzák alá. Noomi Rapace alakítása révén maximálisan ránk is zúdul a hétköznapi terror minden nyomasztó komponense. Rapace androgün testfelépítése, nemtelen tekintete és tetőtől talpig fekete öltözete máris exponálják a karakter lelkiállapotát, ám a leghitelesebb, és egyúttal legelviselhetetlenebb szereplőanalízist a szado-mazochista hajlamú nevelőapánál játszódó szcénák hajtják végre. Többnyire némaság uralja ezeket a jeleneteket, amiket hátborzongatóan jó érzékkel megtör egy-egy fülsértő dallam, örökké Lisbeth fizikai és szellemi kiszolgáltatottságának, illetve a konszolidáció mögé rejtőző gyám elfajzottságának érzékeltetéséért. Oplev és Larsson a lány oldaláról immár a kisközösség dekomponálásáról, valamint az egyén holtpontjáról készítenek tanulmányt, rész-konklúziójuk pedig nem hagyja hidegen a szemlélőt.
 

Az ígéretes (és nagyjából 1 órát felölelő) főszereplő-bemutatás után viszont A tetovált lány lassan, de biztosan darabjaira hullik. Krimihez mérten a cselekmény andalítóan lassú tempóra vált, és úgy tűnik, mintha a film gárdája szolgaian ragaszkodna a regény minden apró részletéhez. Pejoratív értelemben tárul fel mindaz, ami egy regényadaptáció hátrányára válhat: míg egy regény engedi a karakterek belső világának fejtegetését és a környezet egyes pontjain való időzést, addig a filmnek tömörítenie kell ezen benyomásokat, persze a forrásmunka atmoszférájához hűen. A tetovált lány bűnügyi szálát, a „Mi történt Harriet Vangerrel?” kérdésre adható feleletet a kamaszlány naplójában lévő passzusok felolvasása, valamint a mennyei fehérbe öltöztetett visszarévedések szájbarágóssá degradálják, és megfosztják a cselekményt a hideglelős, inkább benyomásokra gyúró erényektől.
 

Henrik Vanger és dinasztiája mögül sem lépnek ki az igazán falrengető impulzusok. A „megbecsült emberek viselt dolgai” tematika csupán felmerül, ám bővebb, drámai feszültségben tobzódó erejét leértékeli Blomkvist és Lisbeth nyomozása. Ez a nyomozás ősrégi klisék nyomdokain halad: rituális gyilkosságok a Mózes könyvében olvasható passzusok szerint, az áldozatok nevei csak ideig-óráig rejtélyes monogramokként borzolják a kedélyeket, a monoton egyik gyilkosságról a másikra ugrálás pedig végképp redukálja a thriller és drámai feszültség összhangját. Nem igazán érezhető a nyomozás tétje, sem a nőgyűlöletből fakadó tragikum hatása, ráadásul a szubsztancia nélküli vizsgálódásnak jókora kegyelemdöfést visz be a vallásos sorozatgyilkos-thrillerek paneljeinek felmondása, amiket az alkotók mintha nem is próbálnának felülírni. Ütemtelenséget okoz a rébusznak szánt bejegyzések állandó citálása is, ezzel pedig Larsson bestseller-feldolgozása a négy évvel ezelőtti A Da Vinci-kód ritmushiányával kerül egy súlycsoportba. És a legszomorúbb éppen az, hogy az eleinte profin árnyalt Blomkvist- és Salander-identitásrajzok idővel feloldódnak az izgalommentes nyomozásban: a játékidő zömét uraló vázlatosságuk miatt a karakterek szinte nem is többek egy sokadik bestseller sematikus detektívpárosánál. A tetovált lány az utolsó, nagyjából fél órában egy utolsó próbát tesz a sanyarú helyzetű nőalakok közötti viszony felállítására, ám a zárszavakat az immár egyértelműen a Nyugatnak hódoló giccses megoldás újfent hitelteleníti.

Időközben szárnyra kaptak a hírek a készülő amerikai remake-ről, amely 2012-ben mutatkozna be a filmszínházakban. Az újrázás rendezői székében David Fincher ül majd, akinek a pokoli nagyvárosban kaszaboló inkvizítor (He7edik), a fogyasztói társadalom ellen terrorral lázadó yuppie-generáció (Harcosok Klubja) és a San Francisco-i rém, a Zodiákus miatt van tapasztalata a sötét világnézet felszabadításában, ugyanakkor a Benjamin Button különös életének relatív kézjegymentessége a jellegtelen indigózás ördögét is falra festheti.