Mivel azt nem merjük leírni, hogy az író által írt irodalomtörténet mindig hitelesebb, mint az irodalomtörténész által írt irodalomtörténet, csak annyit állítunk: a kritikus, az irodalomtörténész, az esztéta vagy bárki, aki a szövegekkel, a szövegek egymáshoz való viszonyával, netán a szövegek kanonizációjával foglalkozik, még ha zseniálisan végzi is a dolgát, nem író. Mindent tudhat a kész szövegről, a kész szövegek bonyolult viszonyáról, de két dolgot nem tudhat: hogy miként alakul, formálódik a szöveg az író keze alatt (ez most kevéssé lényeges), valamint hogy egy irodalmon belül melyek azok az életművek, szövegek, szövegrészek, sorok, búvópatakként fel- és eltűnő ízlésáramlatok, felfedezések, szimpátiák és antipátiák, amelyek egy-egy írói életmű, tágabban véve egy korszak irodalmában éppen létrejövő szövegekre hatással vannak. Másképp fogalmazva: kívülről nézi, és kívülről írja le az épp íródó, vagy már megíródott irodalomszakaszt, míg az író, a szöveg alkotója mintegy belülről nézi ugyanazt. Épp ezért különösen fontos minden olyan irodalomtörténeti mű, amelyet író hozott létre – és épp ezért valószínű az is, hogy egy író által írt irodalomtörténetben néha máshol lesznek a súlypontok, mint azt a jelenlegi kánon ismeretében gondolnánk.

Nyugatosok, avantgárdok, népiek

Grendel Lajos modern magyar irodalomtörténete ilyen értelemben az utóbbi idők legnagyobb vállalkozása – bár alkalmazhatóságát behatárolja, hogy kizárólag a 20. századi epika és líra tartozik vizsgálata körébe. Hogy A modern magyar irodalom története – Magyar líra és epika a 20. században voltaképp egyáltalán irodalomtörténet-e a szó eredeti értelmében, arra maga a szerző azt mondja: „nem tiszte válaszolni” a kérdésre, mindenesetre a magyar irodalom olyan műveit helyezte fókuszba, amelyek megítélése szerint nem veszítettek érdekességükből, párbeszédképességükből; hangsúlyozza azonban, hogy álláspontja csupán egy a lehetséges álláspontok közül. Grendel alaptézise az, hogy a 20. századi magyar irodalom beszédmódját három paradigma formálta: a nyugatosoké, az avantgárdé és a harmincas évektől a népi íróké. Kimondva-kimondatlanul már a bevezetőből kitűnik, hogy a szerző a jelenlegi konszenzusnak megfelelően, nem meglepő módon – sőt a voltaképpen egyetlen lehetséges módon – a Nyugathoz vezető utat és a Nyugat irodalmát, majd a Nyugat utóhatására létrejött irodalmat helyezi fókuszba. Ennek nem mond ellent, hogy maximális tisztességgel, körültekintéssel igyekszik az avantgárd és a népi írók mozgalmának forrásvidékét, értékeit és hatását vizsgálni, de – mint azt elöljáróban közli – nem ért egyet Bori Imrével, aki az avantgárdot tette volna meg egy új időszámítás kezdetének.

Ha a létről szól, biztos korszerű

A már oly annyira unalmas népi-urbánus vitában – vagyis inkább helyett – pedig a következőt szögezi le: „Ha az irodalmat a létről szóló egyik lehetséges beszédnek tekintjük, már pedig én annak tekintem, akkor minden olyan nyelvet, írói beszédet, amely képes a banálison túlit (…), az emberi egzisztencia mélyebb struktúráit láttatni, korszerű beszédmódnak tartok, függetlenül, hogy a mű szerzője milyen stílusirányzatnak, filozófiai, netán lélektani iskolának, netán ideológiának a híve”. A modernizmus kezdeteiről szólva Grendel nem mond újat, amikor azt állítja, valójában nem Ady Új versek című kötetével, a Nyugattal vagy a Holnappal kezdődött el ez a kor, hiszen többen már jóval korábban szembefordultak a Gyulai Pál-féle kánonnal, a Nyugat árnyéka azonban úgy vetül a Nyugat előtti korszakra, hogy annak nagyobb teljesítményei homályban maradnak.

A nagy hiányzó: Asbóth János

Épp ezért várhatnánk, hogy végre megtörténik, aminek évek óta, vagy legalábbis a politikai alapú, szocialista rendszerbeli irodalmi kánon eltűntével meg kellett volna történnie, és a szerző a kánonba emeli, megpróbálja a kánonba emeltetni az olyan elfeledett alkotók életművét, mint Ambrus Lajos vagy Asbóth János – ez azonban csak felemásan történik meg. Míg a líráról szólva Vajda János, Reviczky és Komjáthy líráját érzékenyen vizsgálja, helyezi kontextusba – mellékesen, tegyük hozzá, e három szerző koránt sincs annyira kiejtve a köztudatból, mint a Nyugat előtti próza mesterei –, a Petelei–Gozsdu–Bródy vonal mentén haladva, úgy érezzük, nem tudunk meg valóban újat a kor epikájáról, bár Grendel megállapítja, hogy az új prózai nyelv e novellisták műhelyeiben „készült”. Míg lándzsát tör a korszak valóban súlyos életműve és műve: Ambrus Zoltán Midas királya mellett, mondván, irodalomtörténeti jelentőségű munkáról van szó, meg sem említi Asbóth János nevét, holott az Álmok álmodója megkerülhetetlen szövegnek tűnik, ha a kort vizsgáljuk: az első magyar lélektani regény 1878-ban (!) született, 2009-es, nem első újrakiadása (Osiris diákkönyvtár) pedig arra utal, hogy annyira, mint sejtenénk, nem hullott ki még csak a köztudatból sem. A közelmúltban Asbóth közéleti írásai is újra megjelentek, bár ez nyilván nem lényeges az írói életmű szempontjából.

A Halálfiai

A Nyugat első nemzedékének lírájáról szólva Grendel nem annyira csúsztatja el a megszokott hangsúlyokat, mint majd a 20. század második felének költőiről szólva, bár az Ady-Babits-Kosztolányi szentháromság után számára Füst Milán a negyedik befutó, a kánonban régebben Babitscsal és Kosztolányival együtt, egy szinten említett Tóth Árpáddal és Juhász Gyulával szemben. A kötet koncepciója, hogy külön tárgyalja az adott kor líráját és prózáját – a Nyugatosok esetében ez egyedül Kosztolányinál jelenthet gondot, akinél a vers nemegyszer áthat a prózára, a próza meg a versre témaválasztásban, sőt a líra-próza irányban nyelvileg is. Azt viszont meg kell említeni, hogy Grendel jó érzékkel helyezi az egyik súlypontot a Kosztolányi-oeuvre-ből a Meztelenül című kötetre, amely alighanem a legforradalmibb versnyelvi változást hozta a korban. (Mármint a nem avatgárd körben.)

A modern magyar regény forrásvidékéről szólva Grendel jogosan állapítja meg, hogy olyan nagy, korszakhatáros mű, mint a lírában az Új versek, nincsen, valamint hogy ez a kor továbbra is a novellisták – Szini, a Cholnokyak, Csáth, Nagy Lajos – kora. Derekasan megküzd a Móricz-paradoxonnal, és megállapítja, hogy az életmű újraértelmezése zajlik; a Krúdy-műről – végre! – lefeszíti a „magyar Proust” mítoszát, azonban mintha nem tenné egyértelművé, hogy Krúdy az egyik leginkább lokális – a lokalitás ismerete nélkül valójában érthetetlen – író a magyar irodalomban. (Mondhattuk volna, az egyik „legmagyarabb”, de ez mára sajnos félreérthető, mindenesetre sokatmondó tény, hogy míg Márai vagy Kosztolányi, sőt Szerb Antal is képes volt nyugat-európai olvasótáborra szert tenni posztumusz, Krúdyt bizony csak magyarul olvassák és értik.)

A kor legnagyobb szabású vállalkozásáról, Babits Halálfiai című munkájáról Grendel mindössze annyit ír: Szabó Dezső túloz, amikor a szemétdombra kívánná hajítani a munkát, hiszen társadalom- és személyiségrajza, illetve prózanyelve már a modern felé mutat, bár a túlsó partra, „a modern regényére nem jutott el”. Nos: miért kellett volna eljutnia? Miért nem tekinthetjük a Halálfiait a magyar irodalom két korszakának határán álló, mai napig ismeretlen remekműnek, olyan társadalmi regénynek, amelyet nagyon is ideje lenne 21. századi szemmel újraolvasni, hiszen mindaz a Magyarország, amely minket ma körülvesz, onnan ered, abból érthető meg, ott vannak a gyökerei? Mint ahogy: miért nem tekinthetjük Hamvas Karneválját az egyik első magyar „létregénynek”, ahelyett, hogy megpróbálnánk mindenáron kontextusba helyezni?

Tormay Cécile a kánonban

Meglepő, hogy Grendel beemeli a kánonba a köztudottan antiszemita Tormay Cécile-t, mondván, írói teljesítménye független a politikai nézeteitől, és ezzel mintegy állást is foglal: számára egy írói életmű az író által létrehozott szövegek összessége, függetlenül az író személyétől, annak megítélésétől. Jegyezzük meg, a 2009-es Knut Hamsun-évfordulón ugyanettől a vitától volt hangos a skandináv irodalmi vidék: egyesek mindenáron ki akarták ejteni a nácibarát Hamsunt az irodalomból, mások védték, mondván, remekműveket alkotott. (Grendel egyébként utal is a párhuzamra.)

Az avantgárdról szólva egyik első megállapítása az: „a magyar avantgárd története nem sikertörténet”, „a magyar avantgárd művészeti újításai pedig nem épültek be számottevően a 20. századi magyar líra és epika formanyelvébe.” Ezzel meglehetősen nehéz lenne vitatkozni, épp ezért különösen tisztességes dolog, hogy Grendel ennek ellenére megpróbálja Kassákot és körét valahol elhelyezni a magyar irodalomban. Amikor azt állítja, Kassáknak azért nincs nagy olvasótábora, mert a magyar olvasói ízlés hagyományosan konzervatív, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést: biztosan az olvasó a hibás ebben, ha egyetlen költőnek sem vállalt mestere Kassák?

A két világháború közötti magyar irodalomban József Attila és Radnóti Miklós életműve felől mintha kicsit Szabó Lőrincé felé csúszna az a bizonyos súlypont – ami, Szabó Lőrinc létverseit ismerve, a 21. század felől nézve voltaképp érthető. A korszak írói közül Grendel olyan szerzőket fedeztet fel újra, helyez el újra az irodalomban, akik valóban kiestek vagy perifériára szorultak az utóbbi fél században: míg Kuncz Aladárt például a szocializmus kora ejtette, Gelléri Andor Endréről a rendszerváltás után sikerült megfeledkeznünk. Szerb Antalról szólva a szerző úgy fogalmaz: „zavarba ejtő” az életmű, amivel egyetértünk – csupán azt jegyezzük meg, hogy az Utas és holdvilág, a Mű túlnőtt a zavarba ejtő életművön (csakúgy mint az Iskola a határon az ottliki életművön): ezek az „egy könyvek” olyan súlyos teljesítményei irodalmunknak, hogy esetükben voltaképpen nem is az írójuk életművét kellene vizsgálni, ha már irodalomtörténetről van szó, hanem csupán a könyveik hatását.

Hamvas Béla nem egyenlő Karnevál

Véleményünk szerint a kötet leginkább kritizálható fejezete az Írók a "körön belül" kívül: ahogy a szerző fogalmaz, olyan írókról esik itt szó, akik „nem iskolateremtő alakjai irodalomtörténetünknek”, műveiket pedig „tanácstalansággal” fogadja kritikus és irodalomtörténész egyaránt.  Miután ennek a fejezetnek Karinthy Frigyes és Hamvas Béla a főszereplője, egyetlen kérdés marad: nem lehetséges-e, hogy ez az irodalomtörténészi „tanácstalanság” – beleértve Grendel tanácstalanságát is – meg nem értésből, a bevett formákhoz és sablonokhoz való kényszeres ragaszkodásból ered? Nem lehet, hogy Karinthy és Hamvas bedobozolhatatlansága és az, hogy nem teremtettek iskolát, egyáltalán nem az ő életművük felől vet fel kérdéseket, hanem sokkal inkább a kritikusok látásmódját minősíti?

Karinthy életművével – úgy tűnik – inkább a műfajtalanság miatt nehéz mit kezdeni: hát rajta, ne követeljük meg a „műfajszerűséget”, legalább a 21. századból visszanézve ne, hiszen a totális szövegszabadság korát éljük! Ami azt illeti: Grendel körvonalazza is a „karinthyfrigyes” mint új műfaj problematikáját, és végül egyértelműen leteszi a voksot, ahogy írja, „alkotott maradandó műveket. Csak épp távol a nyugatosok esztétista irodalomideáljától”.

Súlyosabb kérdés vetődik fel annak kapcsán, hogy miként kezeli Grendel Hamvas Béla életművét. Nos: sehogy. Lekezeli. Fél oldalban tárgyalja, megemlítve, hogy „a Karnevál (1986) című regényének posztumusz kiadása irodalmi esemény volt, fogadtatása azonban vegyes, utóélete pedig szinte semmilyen – eltekintve néhány kőszikla-kemény Hamvas-rajongóétól.” Végül megállapítja: a Karnevállal nem a mű megkésettsége a probléma, hanem azok a poétikai zavarok, amelyeket „Kulcsár-Szabó Ernő is szóvá tesz”. Ami a Karnevált illeti, egyáltalán nem értünk egyet sem Kulcsár-Szabóval, sem Grendellel – a magyar irodalom egyik legnagyobb létregényéről van szó –, de még azt is megengedve, hogy tévedünk: a Karnevállal azonosítani Hamvas életművét egyszerűen slendriánság. Megengedhetetlen felszínesség, hiszen ha a szigorú értelemben vett esszéket, a bölcseleti munkákat nem is vizsgálja az irodalomtörténet szerzője, Hamvast kitagadni a magyar irodalomból egyszerűen nem lehet. Tegyük még hozzá: egyelőre le sem zárult a Hamvas-kiadás, így egyébként sem tudhatjuk, voltaképpen miből áll ez az elmarasztalt életmű.

Szentkuthy volna az origó?

Hamvassal ellentétben – és ennek oka talán a személyes ízlés is – Szentkuthy Miklós életműve abszolút túlhangsúlyozott a kötetben. Ízlés kérdése, akár igaz is lehet, hogy a magyar nagyepika először Szentkuthyval haladta meg a nagy irodalmakkal szembeni másodlagosságát – amikor azonban Grendel azt írja, hogy az életmű befogadásának elhúzódása a magyar recepció ideológiai megfertőzöttségének köszönhető, illetve annak, hogy a kanonizáció során nem az esztétikai, hanem az irodalmon kívüli szempontok primátusa érvényesül, könnyen visszautalhatnánk a Hamvas-fejezetre, mondván: Hamvas kanonizációja pedig éppen az esztétikai szempontok primátusa miatt késik, hiszen az ő „bölcseleti” alapattitűdje nem a szöveg, a stílus vagy a (regény)szerkezet milyenségében hozott újat, hanem abban, hogy a magyar irodalomban szinte először tette nagyregény-témává az emberi lét kérdését, a maszk, az ideológia, a rögeszmék világába zárt Ember útkeresését – mellékesen Hamvas a legkevésbé „magyar” írónk abból a szempontból, hogy néhány hangsúlyosan magyar vonatkozású esszéjén kívül az életműnek semmilyen lokális vetülete nincs. Paradox, hogy az ezt követő, a líráról szóló fejezet épp Weöres Sándorral nyit, akire köztudottan hatalmas hatással volt a Hamvas-féle szellemiség. Grendel Lajos mindenesetre a Szentkuthy-Weöres „kétszögben” jelöli ki a magyar modernizmus fókuszát, mondván, az ő műveik tágítják a legszélesebbre a modernizmus horizontját.

Pilinszkytől Petriig

A Pilinszky-életmű mellett – végre! – Nemes Nagy Ágnesé is nagy hangsúlyt kap a kor lírikusai között. Grendel megkísérli, hogy a 21. században megtalálja a helyét Nagy László lezárt és Juhász Ferenc még formálódó életművének – itt annyit jegyeznénk meg, hogy a legfiatalabbak költészetén mintha nem látnánk semmiféle hatását ennek a két versnyelvnek. A késő modern kori költészetről szólva Grendel Orbán Ottón, Tőzsér Árpádon, Kormos Istvánon át jut el a magyar líra depoetizált korszakáig, és úgy tűnik, Tolnaién és Tandorién kívül a szerző számára Petri György életműve is megkerülhetetlen – ami, figyelembe véve, hogy mennyi támadás éri a mai napig a „politikus” költőt, legalábbis figyelemre méltó.

Mészöly Miklós mint biztos pont

Grendel irodalomtörténete Temesi Ferencig „tart” - a Por I-II. az a mű, amelyet utoljára tárgyal – a modern magyar próza történetének Mészöly Miklóstól Esterházyn és Nádason, Kertészen, Konrádon át Temesiig tartó szakaszában Grendel pedig nem Ottlik Gézát, hanem Mészöly Miklóst teszi meg alfának, Kulcsár-Szabóval egyetértve, aki szerint az Alakulások nyitotta meg a posztmodernség korát a magyar irodalomban – ami felveti a kérdést: ha a modern magyar irodalom a jelenleg is uralkodó (vagy legalábbis meghatározó) posztmodernbe fut, akkor mit kezdjünk azokkal az életművekkel, amelyek megfelelnek a „modernség” és irodalmi érvényesség kívánalmainak, ámde nem nevezhetők posztmodernnek? Mint például a „Grendel-féle kánonban” is szereplő Gion Nándor-művel, amely a szerző szerint egyértelműen elhatárolható a posztmoderntől is, a népi-realista naturalizmustól is, vagy a Gionéval néha oly rokon Lázár Ervin-i prózával, amelyet Grendel – érthetetlen módon – meg sem említ? Lázár Ervint vagy a szintén meg sem említett Szabó Magdát kifejezetten kizárni akkor sem kellene – és nem is lehet – a magyar irodalomból, ha nem felelnek meg a posztmodern kívánalomnak, főként ha a szerző elöljáróban leszögezi, hogy minden olyan nyelvet, írói beszédet, amely képes az emberi egzisztencia mélyebb struktúráit láttatni, korszerű beszédmódnak tart. A prózafordulat regényeiről szólva természetes módon Grendelnél is a Nádas- és az Esterházy-mű kerül „mérföldkő” szerepbe – a szerző az Emlékiratok könyvét nevezi meg mint egy korszakot lezáró, összegző művet.

Ami ezután van, az most van, most íródik, így irodalomtörténeti vizsgálat alapja természetesen nem lehet. Marad a sokszor feltett kérdés: mi van a posztmodern után a magyar irodalomban?