A király beszéde a brit monarchia történetének egy újabb fejezetét dolgozza ki a mozgóképes krónikában: György herceg, azaz a leendő VI. György király és a ’30-as évek Angliájának portréját adja. A személyes és a királyi életet egyaránt megkeserítő beszédhiba leküzdésére tett kísérletek hátterében monarchia és modernizáció ellentmondásai, az angol felsőosztály és az „alattvalók” közti viszony visszásságai látszanak megfogalmazódni. A film mégis elsősorban csupaszon George, azaz Bertie privát háborújának története saját személyes sértései és frusztrációi, valamint az átérzett felelősség nyomása miatti szorongás ellen. 

Tom Hooper filmjében egy pajzzsal védett, maszkkal álcázott történelmi karakter és intézmény (a monarchia) álarca mögé furakodik, a királyi család magánéletébe bepillantva, nyilvános és személyes énjük közti vergődésüket figyelve árnyaltabb képet kaphatunk a történelem folyásáról, és kielégíthetjük a kulisszák mögé pillantás iránti vágyunkat.

A királyi trón körüli, második világháborút megelőző felfordulás, az értékrendek és az információs technológia modern megújulása a birodalmi elöljáróktól is új erényeket követel. „Eddig elég volt, ha egy királyon jó mutatott az egyenruha és nem esett le a lováról, most már ennyi nem elég” – mondja az idős király. Halálával – az idősebb örökös alkalmatlansága esetén – Nagy-Britannia és egész Európa tekintetének kereszttüzébe, a királyi trónra a legérettebb, ám dadogó utód kerülhet...

A beszédhiba megoldására természetesen az ország legjobb terapeutái sorakoznak fel, ám mind tehetetlenek. A pszichológiai eredetű akadály leküzdésére csupán egy olyan szemtelen, a hierarchiával nem törődő beszédterapeuta alkalmas, csupán egy olyan cseppet sem hétköznapi hétköznapi flótás tudja megnyitni Pandora szelencéjét, mint Lionel Logue (Geoffrey Rush; Szerelmes Shakespeare, A Karib-tenger kalózai). A film kritikai hangnemet bújtató, éles ám szeretetteli angol humorral dolgozza ki két főszereplője kapcsolatát. A herceg és az ausztrál, kontár terapeuta speciális, társadalmi normákat és „kasztokat” ledöntő és felülíró kapcsolata reményeink szerint előbb hoz gyógyulást a makacs, hirtelen-természetű hercegnek, mint bármely golyót-szopogató, kegyetlen kínzás. Az élvezetes párbeszédek és a könnyed humorú jelenetek mögött Európa és Anglia egyik legsötétebb időszaka érlelődik. A királyváltást nyilvánosságot megrendítő botrány követi: az elsőszülött fiú, Edward (Guy Pearce) méltatlan a trónra, örökölt kötelességei és a szerelemi szenvedély az életében összeegyeztethetetlen. „A történelem ismétli önmagát”, a mondás értelmében kísérteties előképe ez Károly herceg és Camilla „szökésének”. A hirtelen trónelhagyás Györgyre irányítja a rivaldafényt, ami csak fokozza a személyes problémáját körülfonó frusztrációt.
 
Tom Hooper tipikus brit rendező, akinek filmjei a brit társadalom jelenségei körül forognak, nagyon erősen körvonalazott karaktereken keresztül ábrázolva a helyzeteket. Bár A király beszéde már sokadig filmje, a nemzetközi vizeken kevésbé ismert rendezőt ezúttal sem a tökéletesen működő drámai elbeszélésért éri az elismerés, sokkal inkább a karakterábrázolás, és színészvezetés miatt. A klasszikus alakításokon és brit honban iskolázott Colin Firth (Büszkeség és balítélet, Igazából szerelem) a Golden Globe után most az Oscar-gálán várja szép reményekkel az elismerést, és nem hiába.

A király beszéde vitatott történelmi hitelességével, tradicionális problémamegoldó dramaturgiájával nem lenne több egy újabb humoros-patetikus brit monarchia-filmnél a karakterek és a színészi játék aprólékos és érzékletes kidolgozása nélkül. A humor legfőbb forrása a beszéd fizikai és társadalmi akadozása, amelynek köszönhetően az arc, a mimika válik az elsődleges csatornává, közvetítővé. A beszélgetés alternatív verzióiból abszurd szituációk kerekednek, és a király-alattvaló barátság, valamint a gyógyulás folyamata is ezekből építkezik. A paletta további neves angol színészekkel bővül: Helena Bonham Carter (Harcosok klubja, Sweeney Todd) a támogató feleséget, a hercegnőből későbbi II Erzsébet királynővé érő határozott nőt, Guy Pearce (Memento, A bombák földjén) pedig az elsőszülött öccsöt, a hedonista trónörököst alakítja. De Timothy Pall, a pocakos Churchill is említést érdemel, ha másért nem, hát groteszk mimikájáért.

A brit filmgyártás és a társadalom mindig is lelkes és kritikus érdeklődést szentelt a hatalmát tekintve szinte kiüresedett, ám szimbolikus képviseleti szerepében annál meghatározóbb monarchiának. A film hátterében – hol kimondva, hol kevésbé explicit módon – mindvégig ott feszül ez a kérdés, míg a történelmi fordulópont, a világháború kitörése eltörpül a személyes dráma mögött. A monarchia intézményét, annak prominens személyeit ábrázoló filmek vagy a dicsőség pátosszal teli hangján beszélnek,  vagy finom kritikai éllel az intézmény modernizációs szükségleteit célozzák meg. Stephen Frears A királynő című filmje (a Diana halála utáni krízis személyes drámája) ebben a tekintetben A király beszédével azonos tónust használ. Mindkét film a királyi személy megerősödésével, drámai belső küzdelmei utáni győzedelmes publikum elé állásával, a monarchiába vetett töretlen brit hit újradefiniálásával zárul: egy „kegyetlen csatában” szerzett dicsőséges győzelemmel, a korábbi századok ihlette hősies monarchia-filmek pátoszával. Az ellenség ez esetben nem külső, nem idegen országok lakói támadnak, hanem a pajzs mögött, a tiszteletben álló, feddhetetlen monarchák gátlásaiban rejlenek azok az akadályok és gátak, amiket – ha teljesen nem is tudnak levetkőzni –, ám a modernizációra, nyitásra való képességükkel megtanulnak uralni.