A veszteség egyetemes emberi tapasztalat, aminek ezer arca van, és életünk bármelyik szakaszában utolérhet bennünket. Jóllehet, a legelső veszteségélményekre sokszor nem is emlékszünk, az viszont minden esetben meghatározó, hogy a környezetünk hogyan reagál erre. Gyakori az a szülői attitűd, amely megpróbálja megóvni, megkímélni a gyermeket a fájdalomtól, a veszteséggel járó negatív érzésektől. Egy ilyen érzelmileg terhelt élethelyzetben sokkal fontosabb azonban megérteni a szituációt és megélni azt, minden nehéz, fájdalmas érzéssel együttvéve – már csak azért is, mivel kora- és kisgyerekkorban rendkívül fogékonyak vagyunk a minket körülvevő érzelmi közegre, változásra. Márpedig érzékelni, de nem érteni a változást, a veszteséget egy sokkal nehezebb, lassabb tanulási folyamatot eredményez az érzelmi fejlődésünket illetően.

Szerencsés az a gyermek, aki egy plüssmackó elveszítésével tanulja meg először, hogy mit is jelent az örök búcsú, azonban a plüss ebben az esetben is csak egy szimbólum: a valódi veszteség nem a fizikai tárgy, hanem az általa nyújtott biztonságérzet elveszítése. Hasonló veszteségélmény társulhat egy költözéshez, amikor a megváltozó környezet felborít bennünk egy jóesetben már meglévő komfortérzetet és a tárgyakban, a fizikai közegben őrzött emlékek is ki vannak téve az elévülésnek.

A veszteség legfájdalmasabb formája a gyerekkorban is értelemszerűen az emberi kapcsolatainkat érinti: egy barátság megszakadása, egy válás, egy családtag – távoli rokon, nagyszülő, vagy legrosszabb esetben a szülő – elveszítése betölthetetlen érzelmi űrt hagyhat maga után. Egy ilyen élethelyzetben a veszteséget elsősorban a szüleink és a közvetlen környezetünk által elénk tárt mintákon és egyéb tapasztalatainkon keresztül tanuljuk meg megélni, feldolgozni. Ezekbe a személyes tapasztalatokba jó esetben beletartoznak a mesék is, amelyek a saját narratívájukkal kiváló absztrakciós terepet biztosítanak ahhoz, hogy közvetett módon a sajátunkhoz hasonló történeteket, fejlődéseket, érzelemszabályozási folyamatokat éljünk át.

A Móra Kiadó egyik legújabb antológiája – az Árnyak kertje – éppen ezt tűzi ki célul: az a biztonságos absztrakciós terep kíván lenni, amely egy-egy valós élethelyzetből származó nehéz érzést, tapasztalást adaptál a mesék és a gyerekversek nyelvére. Olyan hiánypótló válogatás ez, amely sokrétűen próbál meg reflektálni azon veszteségtípusokra, amelyek elkerülhetetlenül a gyerekkor részét képzik. Az Árnyak kertje – Szinger Veronika és Galuska László Pál főiskolai pedagógusok válogatásában – öt különböző cikluson át, a gyerekkori veszteségek öt különböző típusát tárja az olvasó elé. A szerkesztők az előszóban azonban óva intik a szülőket, pedagógusokat: az antológia célja nem egy házi meseterápia! A szabad értelmezést és az egyéni interpretációt elősegítve azzal teszünk igazán jót, hogyha a kötet céljáról mélyen hallgatunk, hiszen a mesék gyógyító, segítő ereje az egyéni értelmezés során spontán megy végbe.

Az első ciklus, az Egyszervoltak a hétköznapok apró veszteségeire fókuszál, míg a Levelek hullása az idő múlását veszi górcső alá. Az első két ciklus ebből kifolyólag jól korrelál egymással, hiszen a gyerekek apró veszteségélményei gyakran megnőnek az idő relativitása, elvont és megfoghatatlan mivolta révén, hiszen gyerekként teljesen másképp érzékeljük az idő múlását, a jelent, az átmenetet, az örökkévalóságot. Az évszakok múlásának szimbolikája, az emberi élet szakaszatinak metaforikája kézzelfoghatóbbá teszi az idő múlásának természetes rendjét. E két ciklusban olyan nagy klasszikusok sietnek segítségünkre művészetükkel, mint József Attila, Weöres Sándor vagy Tandori Dezső, ugyanakkor Lackfi János, Szabó T. Anna és Kiss Ottó személyében a kortárs gyerekirodalom hírességei is helyet kapnak a kötetben.

A következő három ciklus az Állatmennyország, A szívemben visszafelé hull a hó és a Sehol – soha az előzőkkel ellentétben a kapcsolati veszteségeket mutatja be a gyerekek nyelvén. A kiskedvencek elveszítésére, a válás szörnyű tapasztalatára és az elvesztett hozzátartozók hiányára reflektáló történetek megpróbálják a szép emlékeket kidomborítva, kalandos cselekményvezetéssel, helyenként humoros csattanókkal, nyelvi játékokkal és jól célzott képekkel, metaforákkal közelebb hozni a befogadóhoz ezeket az általános veszteségélményeket, amelyek minden olvasattal egyéni értelmezést nyernek.

A kötet szépirodalmi igényességgel megírt versei és meséi mellé Szabó Imola Julianna találó illusztrációi társulnak, melyek elsősorban nem narratív leképződései a történeteknek, hanem egy újabb absztrakciós lehetőség a saját történetünkhöz való kapcsolódásra, vizuális interpretációra. A címben megjelenő kert heterotópiája az illusztrációk visszatérő és központi elemévé válik, ugyanakkor kiváló veszteségmetafora is. A kert ősi motívumában egyszerre fedezhetünk fel egy éltető, otthont adó, biztonságos közeget, amely mégis folyamatosan ki van téve az időnek, a változásnak, a természetnek, vagy ha úgy tetszik, a körülmények árnyainak. A címbeli érzelmi biztonság és az ijesztő ismeretlen kibékíthetetlen ellentétének feloldására törekszik maga a kötet: nem kínál végső válaszokat, de nyelvet ad az olvasóban rejlő kérdéseknek, lehetőséget nyújtva arra, hogy a veszteség elkerülhetetlen tapasztalata mellett is élni tanuljunk.

Képek forrása: a Móra Kiadó weboldala