A színpadi díszletül szolgáló asztalnál három alkotó, a mindig szerény klasszikus (majdan klasszikus) Borbély Szilárd, mellette a magas, egyenes vállú Lázár Bence András, majd a jobb sarokban a fiatal kritikusok Radnóti Sándora, Borsik Miklós helyezkedett el kényelmesen. A beszélgetés nyugodtan, visszafogott hangnemben kezdődött. Borsik Miklós a kezével erősen gesztikulálva, kimérten, megfontoltan beszélt, a sarokba nem ártott volna egy gépírónő, aki azonnal lepötyögi a szóban elhangzó kritikát, majd a szöveg tisztázása után eljuttatja az Élet és Irodalom kritikaszerkesztőjének asztalára. Nem tudom, Lázár Bence András szeret-e, tud-e több ember előtt zavartalanul beszélni, amennyiben nem, ez az ő napja volt. Borbély Szilárd és Borsik Miklós mintegy kritikai diskurzust folytatva hosszan beszélgetett, gondolkodott, elemzést adott elő a könyvről, a szerző békésen ülhetett, hallgathatta a róla, a könyvéről szóló értekezést. Majd az „egyperces” kritikák, észrevételek után szót kapott a szerző. Megkérdezték őt is, ha már ott van, mondjon valamit. Például egy verset. Olvasson fel. Felolvasott. Aztán következett a többi kérdés.

Az irónia jelen van-e a verseknél? Szerepet játszik-e nála? Jött a válasz: van irónia. Mint egy matematikai elméletre, rögtön hozott rá példát is: “cipőt húzott, nyárit, a lábára”. Borsik Miklós okos fejtegetésében az égről mint metaforáról, mint többjelentésű valamiről, eszközről etc. esett szó, ugyanis a Rendszeres bonctan szerzője gyakorta él ezzel a veszélyes fogalommal. Összegyűri, becsomagolja, használja.

Majd Borbély Szilárd értékelése az első és a második kötetről, mennyiben tér el, van-e hasonlóság; az újabb kötet, ha nem is nagyon, de elmozdulást jelent, azt nem tudja, mi következik az elkövetkező évtizedek magyar költészetében, de Lázár Bence András kötete fontos könyv.

Borsik egy-egy szentenciaszerű mondatot emelt ki, például (pontosan emlékszem): „pontatlan halál”, majd a közhelyről mint jelenségről folytatódott tovább a beszélgetés, honnantól közhely és honnantól nem az valami, Borbély Szilárd megállapítása szerint: minden közhely, példának Pilinszky költészetét hozta fel, aki folyamatosan közhelyeket írt, csak valahogy olyan kombinációval, amitől az túllépett a közhely határán és eredeti, nagy költészetté tudott válni. Pilinszky első kötetéről mondta még Borbély: rímkényszerek, hibák jellemzik, bár (ezt én tenném hozzá, szerényen), Jelenits István atya egy Pilinszky előadásán pont azt emelte ki, mennyire érett kötet volt az első, olyan fontos versekkel, mint például a Halak a hálóban.

Lázár Bence Andrást nézve és a kötetcímen gondolkodva nem álltam meg, hogy ne gondoljak bele, ez az ember, mint orvostanhallgató részt vett már boncoláson, látott egy halott emberi testet a maga teljes és védtelen valóságában, meztelenségében, és vajon ez a tudás hozzáad-e a versekhez, segített-e a testfogalom, a testmisztika alaposabb megismeréséhez, megértéséhez. A kötetet fellapozva egy ilyen fiatal szerzőnél egy-egy kép, hasonlat, kijelentés veszélyesnek, ideírom: ironikusnak tűnhet, ezzel szemben kinek lenne nyilvánvalóbb a test működése, mint egy orvosnak, egy olyan embernek, aki a testet tanulmányozza, test-eseteket vizsgál. Ez a háttértudás, ennek az ismeretnek a megléte, okos felhasználása valóban hozhat újat a magyar költészetben, az eddigi test-megfigyelőkhöz, Borbély Szilárdhoz, Németh Zoltánhoz, Nemes Z. Márióhoz képest máshonnét, máshogyan, másért nézhet rá.

Borbély Szilárd a hideg estét többször derűssé, vidámmá tette, finom humorral átszőtt gondolatmenete mögött egy érzékeny humorista mosolygott. Több percig gondolkodott azon, mit is jelent, honnan származhat a kötetben szereplő „lábhát” szó, megfejtéséhez a közönséget hívta segítségül, de mint kiderült, a latin szó magyar megfelelője Lázár Bence András érdeme. Sajnos jegyzetelés híján az emlékeimre támaszkodom, sok minden elhangzott és félek, a legfontosabbakat eddig nem sikerült leírnom, kihagytam valamit. A szerző visszafogott volt, a versek erővel, megdöbbentően, emlékezetesen hatottak, Borsik Miklós felkészülten, kritikusi-értelmezői nagyságában volt jelen, Borbély Szilárd jelenlététől (létjelenétől) pedig nyugalom futott végig a termen, az első sorban terpeszkedő Balogh Endre mindig-Ady kalapja is rá figyelt, nem mert szisszenni sem. Szóval szép, érdekesen izgalmas este volt, felolvasás, kötetbemutató és mini-kritikai előadás egyben. Aki teheti, siessen, szerezze be a Rendszeres bonctant, mielőtt még késő lenne. Komolyan.

Fotó: Bach Máté