„Vihar gyülekezik a halott Mr. Christie körül. Egy japán nagyiparos, Mr. Yakamoto biztos benne, hogy Mr. Christie tudta az örök élet titkát, ezért eltökélte, hogy visszahozza őt az életbe. Eközben sokan azt állítják, hogy ők Mr. Christie rokonai, és igényt tartanak a halott TESCO matrica gyűjteményére.”

Az Anilogue fesztivál idei programjából nekem többségében olyan filmekhez volt szerencsém, amelyek világképét két szóval lehet a legtömörebben jellemezni: depresszió és paranoia. Ennek egyik szélsőértéke a Temetésre várva, a kedves kivétel pedig Fimfárum volt.

A Temetésre várva alkotója, Phil Mulloy már régi kisiparos a paranoiaszintetizáló intézetben, most szokásához híven csak rátett egy lapáttal. Legismertebb műveiben (Cowboys-sorozat, Intoleranc-sorozat) „műfaji” keretek között egyszerűsítette le a posztmodern életmód apró problémáit, a kiüresedettséget, az elszigetelődést és a többi alapélményt. Ezzel, mint volt alkalmam most is megtapasztalni egyáltalán nincs egyedül, bár külön érdekes megfigyelni azt a tendenciát, ahogyan a (legalább félig) budapesti rövidfilm-versenyek mezőnye az évek során egy kiadós paranoia partivá sűrűsödött.
Az A versenyblokk para-adagjához képest a Temetésre várva egy viszonylag visszafogott és kiegyensúlyozott nyolcvan perces moziélmény. Ez már az új idők új szele. Phil Mulloy-t annak idején a tintapaca szerű, gonoszfogú, össze-vissza hadováló szörnyeteg-emberei miatt, pontosabban azok sziluettjeiért tartotta számon a szakma. A Christies-trilógia (a Temetésre várva a második rész) még egyszerűbb, szintetikusabb számítógép-animáció. A műsoridő nagy részét a tátogó fejek látványa tölti ki. Filmnézés közben már megfogalmazódnak bizonyos elvárások a nézőben, erre válaszul a lámpát is lekapcsolják, egy körülbelül tíz perc hosszú rész főleg egy sötét alagútban játszódik.

A feszültség folyamatos fenntartása teszi, hogy a film a felsoroltak ellenére mégsem unalmas. A legfontosabb eszköz erre a hangsáv, amiben valami halk nyomasztó zaj(zene) vonul végig a filmen. A szereplők hangja is robotszerű, de ugyanakkor gyors, pattogó. A szereplők érzelmi defektusainak kidolgozása, ezek tükröződése a párbeszédekben tökélyre fejlesztett. A film fekete humora jól működik, a cselekmény szürreális, váratlan fordulatai és összefüggései mindig újabb meglepetéseket okoznak. A humoros elemek is ugyanabban az érzelmileg sérült közegben kerülnek kifejezésre, ezért azon túl, hogy pillanatnyilag szórakoztatnak, mégis nyomasztóan hatnak. A szereplők nagy részéről újabb és újabb dolgok derülnek ki, Yakamoto származása és szerepe is folyamatosan változik. A változások ellenére mindenki egy helyben topog, szükségszerűen halad a film egyre kellemetlenebb helyzetek felé. Ugyanakkor a szereplők szűklátókörűsége és életidegensége miatt a nézőt sem érintik túl mélyen a velük történt változások. Csak az a groteszk nyomasztó hangulat marad meg végig és erősen, ami már az első másodperccel kezdetét vette. Underground ez a hangulat, lenn van - az biztos - a mélyben, önző mindenki, az emocionális gesztusok is gesztustalanok vagy gusztustalanok.


Anélkülis le lehet húzni mindent, hogy túl explicitté válna, egyszerűségében még roncsoltabb ez a világ. A sokat díjazott Phil Mulloy tehát régi lovasa annak a minimális-nyomasztó valóságlényegítő tendenciának, ami mostanában divattá vált (gondoljunk például Don Hertzfeldre). Egyre nagyobb mestere a technikának, ez kétségtelen, és következetes az alkotói pályafutás íve is. A következő felvetésnek nem is lehet ő a címzettje, de: ha tényleg ekkora baj van, akkor elő kellene állni valami üdvperspektívával is lassacskán!

Dead But Not Buried
Egyesült Királyság, 2011, 80’
Rendezte: Phil Mulloy
Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál, 2011. Budapest-Bécs