A Könyvhétre jelent meg Barnás Ferenc negyedik regénye, a Másik halál, a Kalligram kiadó gondozásában. Bizonyára pszichológusok, pszichiáterek számára is érdekes gyakorlat lehet a tüneteket azonosítva vizsgálat alá vetni Barnás Ferenc regényében a főhős leépülési folyamatát.

Számomra úgy tűnik, hogy a figura mentálhigiénés állapotának, zavarának, és az ebből származó reakcióknak az elemzése kínálja a regény legizgalmasabb kérdését, melynek révén aztán további rétegek lesznek felfejthetőek.

Az eddigi recepció is tett már utalásokat egy ilyen típusú értelmezés lehetőségére: Piszár Ágnes (Bevezetés a halálról szóló beszédbe, Híd, 2012/9) túlérzékeny lelki alkatot, Jánossy Lajos (Másik élet, Népszabadság, 2012. 10. 06.) a rögeszmét és (Bernhardra is utalva) a megzavarodottságot említi.

Ez a – leggyakrabban mutató névmásokkal megnevezett – Valami ("ha nem kerülök olyan állapotba"; "ennél a lefolyásúnál"; "mi az, ami elér, amikor elér (…) amikor az a másik fajta egyszerre csak lesz" – kiemelések tőlem, F. R.) leginkább pánikbetegségre emlékeztet, de az önelemzés bizonyos fokain talán skizoid jelek is rögzíthetőek. Valójában azonban igazi diagnózishoz nem jutunk, az okok homályban maradnak.

Láng Zsolt ÉS-beli kritikájában (Egy hallgató könyv, 2012. 06. 08.) hallgató könyvnek nevezi a Másik halált, ehhez a megállapításhoz pedig kapcsolható a regény egyik sokat idézett mondata: "Azt hiszem, minél több csendet épít fel maga körül egy mű, annál inkább számíthatunk rá". Csakhogy mintha itt épp ezt a csendet beszélné körül a főhős, és sokkal inkább ELhallgatásról ("erről nem tudok beszélni"; "csakhogy az ember nehezen beszél arról, miért és milyen okok miatt nem beszél szívesen bizonyos dolgokról") lenne szó (nem a lassú némulás értelmében): tabukat gyárt, retteg a kerek közléstől (ez attól a fajta szómágiától sem áll távol, mely bizonyos szavak kimondásának ártó hatást tulajdonít). Ezt illusztrálják egyrészt a fentebb már idézett szemantikailag "üres" alanyú mondatok, másrészt az a különös szövegszervezés, amit a regény író-elbeszélője több helyütt működtet (például: "ha azt gondolod egy helyzetben, hogy valaki nem gondolja rólad azt, amit te gondolsz magadról, vagy ha legalábbis azt képzeled, hogy nem gondolhatja azt, amit szerinted inkább gondolhatna a gondolataidról, semmint nem gondolhatna gondolataidról, merthogy a jelek valamiképpen erre utalnának", és ez az aktuális részlet is még mániásan fut, tekeredik négyszer-ötször ilyen hosszan).

A főhős tehát maga nem kísérli meg a széthullás, összeomlás háttértényezőinek konkrét megfogalmazását (persze az elmondott életesemények némelyike már önmagában is indokolhat), és a meglátogatott pszichiáter előtt sem nyílik meg ("most sem mondtam el neki, miért is kerestem fel"). Gyanítható az is, hogy a – pár különlegesebb emberi kapcsolat ellenére is dominánsnak látszó – önként vállalt egyedüllét, bezárkózás legsúlyosabb tehertétele, az őrület felé kergető, fékezhetetlen önreflexió, szintén erősen hozzájárul e viselkedésforma meggyökeresedéséhez.

Az előbbiekkel szoros összefüggésben említhető az elodázás stratégiája is, mely szintén a félelemérzetet szemlélteti, és amely az elbeszélési technika módszereként is többször tetten érhető ("amiről később majd többet is elmondok"; "de erről többet csak később, úgyis szóba kerül majd"). Ezzel a minden könnyedséget nélkülöző, tragikus patópálisággal csak tovább csontosodik az a sajátos védekezési mechanizmus, amely kudarcot vall, majd egy olyan fokú önfelszámoláshoz vezet el, ami az egy évtizedes, galériabeli másik (művészetpszichológiai?) önterápiával lesz talán "helyrehozható".



Ez a galéria kezdetben börtönszerű, vagy sokkal inkább valami rehabilitáció, kényszergyógykezelés, zárt intézet, szanatórium jellemzőit hordozza. Vannak itt kintiek és bentiek; egy másik ápolt (valójában kollegina) esetében (gyógyszer)átállításról esik szó; a vignettázás monotonitása valamiféle kirendelt penzumfeladatra emlékeztet; valamint a fal melletti (kötelező) napi séta is csak továbbárnyalja azt a védtelenséget és fenyegetettséget, ami a fentebb emlegetett intézmények lakóinak életére jellemző. Ez esetben azonban nem valamilyen külső nyomás, erő, hanem belső krízis húzza fel a rémítő falakat. A regénynek ez a legerősebb tere (kiegészülve a Budapest-képpel és a "külső" sétákkal) is a betegség-faktorra irányítja a figyelmet.

Az a végletekig fokozott önvizsgálat, amivel mindvégig szembesülünk (nem elhanyagolható információ, hogy az elbeszélő jelene az általunk olvasott regény megírásával telik; a megírhatóság, a megszólaltatás nehézsége, az – itt is fontos szerephez jutó – fehér lap megtöltése még az alkatilag egyébként is rokon Hajnóczy-hősöket is mozgásba hozza az olvasói fantáziában) egyúttal, azt hiszem, egocentrizmusként is felfogható, noha nehéz ezt a szót úgy leírni, hogy ne ömöljön vele feltartóztathatatlanul negatív konnotáció. Mégis egyfajta (a saját létállapot elleni védekezésként kinevelt) egocentrizmus adja a főhős cselekedeteinek és emberi kapcsolatainak egyik fontos vonását. Noha Láng Zsolt nem ilyen típusú következtetésekre jut el, egy mondata mégis azt állítja, hogy "mindenki, aki ebben a könyvben szerepel, csak akkor létezik, ha én létezem". De idézhetném Szöllősi Barnabást is (Litera, 2012. 07. 27.), aki szerint "nincs mihez viszonyítanunk, mindvégig a narrátor fejében maradunk, akár egy zárt ketrecben".

Viszont rendszeresen tolakodnak mellékfigurák a főhős tekintete elé, vagy inkább ő maga az, aki kényszeresen vizslatni, profilozni kezdi őket. A Többiek esetleges életiszonyatának megfigyelés általi kihasználása a saját széthullóban lévő identitás újra és újra megpróbált körülírásának ("egyben maradni, egynek lenni") érdekében zajlik, saját, bezárkózott érzelmi és intellektuális territóriumának határait nem megnyitva, nem mozdítva, azokból nem engedve. E kíméletlen célon túl a Többiek sorsával való azonosulás talán nem merül fel, így az egész gesztus elsőre még önzőnek is tűnhet. Ám az a nem-szamaritánus, de mély figyelem, amit mindezeken túl a bűnözőknek, a GRoby-s szőke eladólánynak, Németh úrnak, Scheibnernének és a ház múltjának, továbbá Lonának, Boszniának és a Grófnőnek szentel, sokkal nyersebb, elemibb kötődésnek tűnik, mint akármilyen lesajnáló simogatás. Számomra ebbe a sorba illeszthető a főhős Budapest-képe is, ami nem tiszteleg a város előtt, nem megírja azt, hanem – az ismerősség erotikáján túl – arra használja a tereit, hogy képes legyen élni benne. Ez nem az első randik egyike. Ezek egy örökké nehézkes házasság mindennapjai.

Michael Landenberg alakja ebből a szempontból speciális, benne a főhős rokonlélekre, alteregóra (Horváth Györgyi: Pusztulásra ítélt, ami jó; Magyar Narancs, 2012/32.) talál, csak Michael éppen – az anyagi támogatás ellenére – még nála is egocentrikusabb figura ("elvégre az egésszel mégiscsak ő fogja a legtöbbet nyerni") és neki múltja, inszomniája és idegkimerülése révén esélye sem mutatkozik a megmenekülésre, de a túlélésre sem.

A főhős kiszolgáltatottsága olyan élessé tette az érzékeit, hogy a külvilág minden rezdülésében a kockázatot látja. Mint sebesült, magányos gazella a szavannában. Lelki alapalkatánál és helyzeténél fogva nincsenek látványos szolidáris, önzetlen, lojális gesztusai, de minden kívülállása ellenére kegyetlenül és pontosan (többnyire az ügyetlen együttérzés közhelyei nélkül) képes röntgenezni a szűkebb és tágabb környezetét.

A Másik halál főhőse kellemetlen, néhol ellenszenves beszélgetőtárs, de csak azért, mert nehéz szembenéznünk a ténnyel, hogy akármilyen roncsnak tűnik is, mégis élesebben látja a kisszerűségünket, gyengéinket és esendőségünket is önmagunknál.