A játékosok megérkeznek a játék színhelyére, felveszik számmal ellátott mezüket. A selejtező megkezdése előtt az „edzők” megteszik tétjeiket. A játékosok körbe állnak, a közönség hátralép. A játékvezető utasításainak megfelelően lezajlik az első kör. A továbbjutó játékosok ekkor visszavonulnak, felkészülnek a következő menetre, míg a kieső játékosokhoz tartozó edzők a továbbjutók edzőinek engedélyével fogadhatnak az előbbiek játékosaira. Amikor már csak négy játékos marad versenyben, megkezdődik a párbaj. A győztes felveszi nyereményét, véget ér a játék.

A fiatal, grúz származású rendező első nagyjátékfilmjében nincsenek mellékszálak. Hőse, a 22 éves, szegény, bevándorló családból származó Sebastian szinte a film minden percében jelen van. A fiú naiv, mondhatni ostoba bizakodással, egy nem neki szánt vonatjeggyel a zsebében veti bele magát az ismeretlenbe, és indul neki a küzdelemnek 13-as rajtszámmal.

Innentől kezdve a külvilág megszűnik létezni, nincs más, csak a játék. A fiú átalakul, nevét számra cseréli, eddigi élete, viszonyrendszere, kapcsolatai, vágyai egy csapásra jelentéktelenné válnak, mindent a játéktéren kívül hagy. Egyetlen érzés marad benne: a halálfélelem.

Géla Babluani a saját maga által írt történetet lecsupaszítva, verbális drámától mentesen, végtelen egyszerűséggel tárja elénk. Többek között ebből a dokumentatív, szófukar jellegből adódóan váltja ki és tartja fent ez az – amúgy a klasszikus thriller-fogásokat ismerő néző számára könnyen kiszámítható – történet a folyamatos feszültséget. Az első ijedelem után nincsenek meglepetések, ahogy nincsenek váratlan fordulatok sem. Szépen lassan az állandó veszély következtében kialakul egy klausztrofób, tompa feszültség, a visszatérő parancsszavak és mozdulatok groteszk biztonságérzettel vértezik fel a játékosokat. A kezdeti esetlen kapkodás helyét vissza-visszatérő, rutinos, de mégsem mellékes mozdulatok veszik át, a koreográfia néhol ősi rítus szerinti táncra emlékeztet.

Amellett, hogy a játékosok, akár a frontvonalban harcoló katonák, folyamatosan kénytelenek az életüket kockáztatni, bizonyos védelmet is élveznek. A „benti” szabályok életbelépésével a külvilág szabályai és ezzel együtt a külvilág fenyegetései is felfüggesztésre kerülnek. Amikor a játék véget ér, újra életbe lépnek a „kinti” szabályok.

A játék maga beavatásként is értelmezhető. Az ifjú hős belépőt kap egy olyan világba, ahová soha nem vágyott, az agonizáló narkósok, az emberi roncsok közé. Nem kétséges, hogy ezzel maga mögött hagyja eddigi életét: az áldozathozatal itt azonban nem férfivá avatja a fiút, hanem negatív megváltástörténetet épít.

Sebastian egy végét járó drogos házának tetőjén dolgozva hall először a sok pénzzel kecsegtető, ámde – a nem túl sok vesztenivalóval rendelkező, kiégett morfinista által is – igen veszélyesnek minősített kalandról. Ez az első olyan pontja a filmnek, ahol kicsit megdöccen a nézői képzelet, mert nehezen érthető, hogy egy aránylag nehéz sorsú, de mindenesetre életerős, életvidám fiatalember miért szánja rá magát egy ilyen duplán kockázatos útra, hiszen azon a veszélyen kívül, ami ott az agonizáló drogfüggőre leselkedett volna, nyilván problémát okozhat, hogy nem őt várják. Kicsit csodálkozhatunk hősünk riadt pillantásán, amikor felfedez egy pisztolyt a fogadására érkezett férfiak egyikénél, nem értve, hogy mégis mire számított?

Innentől kezdve, vagyis a játék indulásával egyszerre beszippant a film. A gondosan szerkesztett, fekete-fehér képsorok, a bravúros játék a feszültséggel, a jól eltalált zenei aláfestés a thriller nagymestereit idézik. Ami pedig egészen különlegessé teszi ezt az alkotást, az a mellékszereplők tökéletes kidolgozottsága. Sokan közülük látványosan túlszárnyalják a főszereplő George Babluani (egyébként egyáltalán nem gyenge) színészi teljesítményét, a játékmestert alakító Pascal Bongard hiteles karaktere például egyenként koronázza meg a játék minden menetét, de több, akár csak pár másodpercre megjelenő alak is emlékezetes marad. A 13-as is csak egy szám a többi között, jelentősége csupán annyi, hogy „szüzességével” támasztja alá a nézői rácsodálkozást. Talán épp motivációmentessége miatt szorulhat – mintegy megfigyelőként – a többi játékos közé.

A mezét ismét civil ruhára cserélő Sebastian a pincén át szökve távozik a házból, visszatér a külvilágba, változik a viszonyítási rendszer. Itt azonban mintha már – az öccse által alakított főhőshöz hasonlóan – a rendező Géla Babluani sem mozogna olyan egyértelmű biztonsággal. Kicsit olcsó a vége, kicsit didaktikus, és nem túl merész. Az indítás és a befejezés is sántít, nem méltó a keret a felejthetetlen közbülső részhez.