Ahogy tegnap is említettem, az időjárás minden baljóslat és rémhír ellenére csodaszép, úgyhogy a cukrászdában a kávé mellé beszerzem Hartay Csabát is a strandoláshoz. A legendás Patak utca 11-ben lakik, ahol Bedecs László is, úgyhogy, ha már ott van, őt is visszük. A víz hőmérséklete elsőre nem a legideálisabb, de mire megpillantom Balajthy Ágit és Ureczky Esztert, hozzászokom. Úszkálunk, régi popzenei magazinok kínossá patinásodott rovatait idézzük fel; így telik a délelőtt. Délután Németh Zoltán ad elő a posztmodern magyar irodalom hármas stratégiájáról, ami szintén nagyon vonzó, de az ebédből lecsípett rövid szünetem még csábítóbbá teszi a cukrászdát – na jó, nem, az történik, hogy Tóth Kinga és Tolvaj Zoltán ott fognak. Kingával ekkor állapítjuk meg, hogy itt valami rejtélyes módon minden stressz, feszültség és nyűgösködés egy csapásra eloszlik, és éppen ekkor járná át a szívünket a béke, valamint az emberiség irányában érzett határtalan szeretet – amikor Tolvaj Zoltán kissé keresetlen hangnemben buzdít minket, lányokat, hogy minél hamarabb gondoskodjunk JAK-babákról. Próbálom lehűteni a gyerekvállalás várható költségeinek felbecslésével (persze ezt sem ilyen szépen mondtam akkor és ott), de Zoli hajthatatlan, azaz hajlandó volna finanszírozni partedlit-cumisüveget.

Jobb is, ha bemegyünk, Benedek Anna már faggatja Füle Ágnest (Petőfi Irodalmi Múzeum), Szabó Zsuzsát (Balassi Intézet), Rácz Pétert (Magyar Fordítóház), Katarzyna Sitkót (Lengyel Intézet) a magyar irodalom külföldi lehetőségeiről: fordításról és terjesztésről, recepcióról és pályázati kiírásokról. Rácz Péter kiemeli a Fordítóház szerepét, elsősorban az újra és újra visszatérő műfordítók miatt. Szabó Zsuzsa a Publishing Hungary programról beszél, ami 2012-ben indult, és kifejezetten a magyar irodalom külföldi terjesztését segíti elő, pályázatain indulhatnak kiadók és műfordítók is. Fontos, hogy mit fordítanak le idegen nyelvekre tőlünk, mondja Rácz Péter, egyébként pénz és szakember kérdése minden. A pénzzel kapcsolatban Füle Ágnes megjegyzi, hogy nem is feltétlenül a hiányával van a gond, hanem a kiszámíthatósággal: jó lenne előre látni és tervezni, csak ez nem mindig valósulhat meg.

Este héttől László Szabolcs vezet minket Tompa Andrea, György Péter és Boka László erdélyi útjaira. Nem az etnikai konfliktusokról akarnak beszélni, a magyar Erdélyről lesz szó, szögezik le az elején. Tompa Andrea a témaválasztással kapcsolatban elmondja, hogy a regénye megírásakor az idővel voltak problémái: 100 évig élő hősöket tervezett, de a második világháborúnál rájött, hogy ez megoldhatatlan. Szó esik még Trianon-fóbiáról, provincializmusról, traumáról, nyelvi akadályokról, majd Boka László elmondja: Erdélyt már a romantika felfedezte magának. György Péter is ezt emeli ki: azért volt fontos, mert másba nem lehetett kapaszkodni. Az Erdély-mítosz tovább gyűrűzik, fontos, hogy meglássunk mögötte mást is, mint például György Péter Szabédi László történetét.

Maradunk a határon túl, de már nemcsak Erdélyben barangolunk. Herczeg Ákos a határon túli folyóiratok szerkesztőit kérdezi posztszocializmusról és kultúraköziségről: Barlog Károly (Híd), Szalay Zoltán (Irodalmi Szemle), Balázs Imre József (Korunk), Szabó Róbert Csaba (Látó), Csordás László (Együtt) válaszolnak a felvetett kérdésekre. Szalay Zoltán egyből elveti a perifériával kapcsolatos beidegződéseinket, Szabó Róbert Csaba pedig közli, hogy a Látó ugyan marosvásárhelyi folyóirat, de a szerkesztők közül senki sem ott él. Kiemeli, hogy a Körkép antológia az utóbbi években 5-6 novellát a Látóból választ ki, amit szép elismerésként könyvel el. Balázs Imre József is a centrum-periféria kérdéskört boncolgatja: nem igazán regionális lapokról van szó, mert a székhelyük ugyan egy-egy városhoz kötődik, de hasonló arányban közölnek magyarországi szerzőket is, nemcsak kolozsváriakat. A recepció szerepéről is beszélnek, Barlog Károly ekkor mondja, hogy “már bocsánat, nem kell mindig kinyalni a vajdasági magyar írók seggét" – azaz fontos, hogy részrehajlás nélkül recipiáljunk, régiótól függetlenül.

A folyosó végén, a pingpongterem mellett kisebb csoportosulásba botlok. Hevesi Judit megkérdezi tőlem, hogy nyitva van-e még a cukrászda – zavarba jövök, mert a nyitvatartási időt még sosem néztem meg. Szerencsére Csuhai István kisegít a következő információval: biztosan bezárt már, mert Tolvaj Zoli itt van – ami közben nekem is leesik, mert ki más nyilatkoztathatná ki, hogy “Hiába olvasok Wittgensteint, én egy gorilla vagyok!"