A Biksady Galériában kiállított vásznakon organikus gesztusok elevenednek meg: szertelenül kavargó, fröccsentett festékcsóvák kapaszkodnak egymásba vagy épp válnak szét. A fekete, piros és kék színben játszó foltok tépett, zaklatott struktúrákká állnak össze. Hencze most is gesztusokat fest: a festő spontán belső érzékenysége, indulatai indítják el a formákat a maguk útján és így olyan kompozíciók keletkeznek, amik erős drámai töltéssel bírnak: az egymásba csavarodó motívumok szenzuális egységekké állnak össze.

Azonban itt mégsem pontosan az történik, amit többek között Pollock is művelt, hiszen Hencze mindvégig kontroll alatt tartja a gesztust és csak vázlatnak, kiindulópontnak használja fel: a kivágásos, hengereléses festőtechnika következtében pontosan meghatározza a tépett szélű, roncsolt vonalú fröccsentések formáját és irányát, így a motívumok eltávolodnak önmaguktól és megdermednek. Ezek a kimerevített gesztusok így megőrzik organikus jellegüket, de közben sablonná alakulnak át.

Hencze tehát folyamatos játékot űz a formákkal: a racionális motívumokat elbizonytalanítja, miközben a szabadon kószáló festékfolyásokat megregulázza, így munkái egyszerre lesznek esetlegesek, mégis kiszámítottak, végtelenül szenzuálisak és személytelenek. A vásznakon tehát kontrasztokkal terhelt felületek jelennek meg, ahol a gesztus olyan klasszikus ellentétpárok újragondolására szólít fel, mint a fény és az árnyék, az üresség és a telítettség, a nem-festmény és a festmény, illetve a geometrikus és az organikus felületeké.



Hegyi Lóránd radikális elbizonytalanításként értelmezi ezt a művészetet: “Hencze ráérez arra, ami kultúránk alapérzése: a relativitás. Semmilyen struktúra sem működik mint önmagában megálló elv, nincs a kezünkben egyetlen meghatározott, homogén irányvonal sem, minden relativizálódik, minden átértelmezi a másikat."

Ugyanakkor Hegyi jól látja azt is, hogy Hencze művészete nemcsak az elbizonytalanításról, relativizálásról szól, hiszen e vásznak főszereplői nemcsak a kalandozó, bátor és nyitott vonalak, hanem maga az üresség is. Sok esetben ezek a kusza struktúrák csak arra szolgálnak, hogy felhívják a figyelmet a fehér vászonra, az üres térre. A malevicsi szuprematizmus köszön itt vissza: a fehér valami olyannak a szimbóluma, amiben minden szín feloldódik, elveszik a kozmikus térben, ezért Hencze festményei az életünk túloldalán levő világot is elénk tárják. E gondolat felől közelítve festményei ikonok, melyeken a festészet ideája tükröződik vissza. Fehér Dávid ezt úgy látja, hogy a művész új vásznai “mintha az üresség telítettségét, a redukció gazdagságát demonstrálnák. (...) A gesztusok mintha a szubjektum és az univerzum, a pillanat és a folyamat, a létezés és az elmúlás viszonyának legvégső kérdésére utalnának."



A most bemutatott munkákban Mondrian művészetének hatását is felismerni vélhetjük: Hencze is alapszínekkel dolgozik, főként feketével és pirossal, de fel-felbukkannak a kékes, zöldes árnyalatok is. Ezen túl a Négyzet felett, a Színtörés és a Vörös felett, valamint a Sötét felett sorozatainak geometrikus részei nemcsak Mondrianhoz állnak közel, hanem saját, 60-as, 70-es évekbeli munkáira is reflektálnak. Ezekben a különös atmoszférájú művekben a szigorú geometria és a kalligrafikus formákat idéző pacák, a szabályos és a szabálytalan elemek egymás mellé kerülnek, ami különös vibrálást ad a képeknek.

A Biksady Galéria kiállításán a túlnyomórészt nagyméretű Hencze-festmények az ellentétek egymás mellett éléséről mesélnek; a világos és a sötét, az üres és a telített, az egyenes és a görbe játékáról, miközben eljátszanak az Űr pozitív lehetőségeivel is: a fehéren ordító vásznak színes alakjai mögött a Semmi, a Végtelen húzódik – Hencze így teszi élővé az élettelent.

Hencze Tamás Organikus gesztusok című kiállítása a Biksady Galériában szeptember 22-ig tekinthető meg.