bezár
 

art&design

2013. 12. 13.
Bérmunka és önkifejezés
Interjú Bayer Antallal, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége volt elnökével
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bérmunka és önkifejezés Egyre többen kapnak hidegrázást az olyan mondatoktól, amelyek a képregény magyarországi haldoklásáról szólnak, hiszen nemrég elindult az Epicline magazin, egyre több képregényes börze szerveződik, nemsokára pedig a Tiszatáj Online-on is képregényes rovat indul. Most jelent meg Bayer Antal új tanulmánykötete is, Az adaptáció kísértése, őt kérdeztük többek közt arról, hogyan lesz valaki képregényőrült nálunk, és mit tehet, ha már a sorsa így alakult...
PRAE.HU: Műfordítóként is számon tartanak, de közben képregény-szakértővé avanzsáltál. ’80-ban írtad szakdolgozatodat a francia képregény jelrendszeréből. Mennyire volt ez átütő akkoriban?
 
Ötéves korom óta olvasok képregényeket, jóval hamarabb voltam tehát "szakértője" a képregényeknek, mint fordító. (A műfordító megtisztelő, de nem teljesen igaz, bő harmincéves pályafutásom során többnyire nem irodalmat fordítottam, hanem szakszövegeket. Eddig hét regényfordításnál járok, a legnehezebb, valóban műfordítói feladatokat azonban az olyan, nyelvi leleményekben gazdag képregények magyarítása jelentette, mint az Asterix vagy Gotlibnak a Kreténben megjelent munkái.) Amikor az egyetemen szakdolgozati témát kellett választani, arra gondoltam, hogy minek írjak én is egy százhuszonötödik tanulmányt Boris Vianról vagy Rimbaud-ról, úgysem tudnék eredetit mondani. A képregényről viszont tudtommal senki sem írt előttem szakdolgozatot Magyarországon, az ELTE-n biztosan nem. Szerencsére találtam egy olyan tanárt Vajda András személyében, aki hajlandó volt foglalkozni ezzel a témával, csak annyit kért, hogy adjak neki kölcsön jó képregényeket. A szakdolgozat elkészült, nemrég újraolvastam, és még mindig vállalhatónak tartom, több előadásomhoz is alapul szolgál. Átütésről nem beszélhetünk, talán hárman olvasták a bíráló tanáromon kívül, gondolom, már csak azért is, mert franciául készült.
 
PRAE.HU: Mi az, ami a magyar olvasókat visszatartja attól, hogy jó képregényolvasóvá és -nézővé váljanak?
 
Képregényt olvasni nehéz. Nézegetni nem elegendő, a szövegnek és a képeknek egységbe kell összeállniuk a befogadó számára. Ez majdnem olyan, mint egy idegen nyelv elsajátítása, gyerekkorban úgy tanulja meg az ember, hogy észre sem veszi, később azonban már megszenved vele. Nyelvtudás nélkül nehéz boldogulni, a képregényolvasás azonban nem tartozik az elengedhetetlenül szükséges készségek közé. Azok a magyar olvasók, akiknek volt szerencséjük képregényeket forgatni gyerekkorukban, minden további nélkül kiváló képregényolvasók lehetnének, ha eljutnának hozzájuk a nekik megfelelő kiadványok.
AsterixPRAE.HU: Mik voltak számodra az első átütő darabok, és merrefele változott az ízlésed az elmúlt évtizedekben?

Először persze a színes, vicces dolgokat szerettem, aztán a kalandosabbakat, és akkor már nem annyira számított, hogy "csak" fekete-fehér, ha izgalmas. Tinédzserként a különlegesebb képregényeket kerestem, az elgondolkodató témákat, az eredeti mondanivalót. Abban az óriási szerencsében volt részem, hogy szinte együtt nőttem fel a francia képregényekkel, akkor voltam 18-20 éves, amikor útjára indult a képregényről kialakult felfogásokat forradalmasító Echo des Savanes, a Métal Hurlant és a Fluide Glacial, majd pár évvel később a korábbi terjedelmi korlátokat megsemmisítő A Suivre. Nyilván azóta is változott, fejlődött az ízlésem, de amiket akkoriban szerettem, most is nagy örömmel olvasom újra, és még mindig találok bennük újabb rétegeket. A nagy kedvenceim René Goscinny (Asterix, Lucky Luke), Garry Trudeau (Doonesbury), Jean Giraud (Blueberry, illetve a Moebius művésznevén készült alkotásai), Hugo Pratt (Corto Maltese), Will Eisner (Spirit), Charles M. Schulz (Peanuts), Gotlib, Guido Crepax, Jean-Claude Forest, Don Martin, Neal Adams, Tacumi Josihiro, Pierre Christin és Enki Bilal, Munoz és Sampayo (Alack Sinner), valamint Jean Van Hamme. De persze sok mait is kedvelek, például Joann Sfart, Christophe Blaint, Manu Larcenet-t, Garth Ennist, Neil Gaimant, most ismerkedem Etienne Davodeau munkásságával, és minden Batmant elolvasok, akárki írta, akárki rajzolta.
 
PRAE.HU: Miket csinálnak a különféle vállalkozások és egyesületek, amelyeknek tagja vagy?
 

2004-ben öt másik fordítóval hoztuk létre a Míves Céh Kiadót, azzal a szándékkal, hogy olyan könyveket adjunk ki, amelyeket mi szeretünk, nem pedig azok a kiadók, akiknek amúgy dolgozni szoktunk. Sajnos, kicsit másképp alakult ennek a vállalkozásnak a sorsa, mint terveztük, aminek a legfőbb okát abban látom, hogy mindannyian ugyanahhoz értettünk a legjobban, vagyis a fordításhoz, más területeken járatlanok voltunk, és nem volt időnk, illetve késztetésünk beletanulni. Paradox módon az egyetlen komoly sikerünket a képregények kiadásában értük el, ez 2005-ben teljesen szűz területnek számított, és a Fekete-Fehér Képregényantológia első számai szépen fogytak. Ehhez mindenképpen kellett, hogy a kiadónak legyenek már más jellegű könyvei is, ennek köszönhetően sikerült bejuttatnunk a képregényeket a könyvesboltokba. Ugyanekkor hoztuk létre négy másik kiadóval együtt a Magyar Képregénykiadók Szövetségét. Számos közös tervünk közül a legjobban a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál létrehozása vált be, idén már kilencedik alkalommal valósult meg. Az akkoriban gyors egymásutánban alakult új képregénykiadókkal példás módon segítettük, támogattuk egymást. Időközben kiderült, hogy a feladat nagyobb, mint amilyennek eredetileg láttuk, többen kiszálltak, amikor belátták, hogy a vártnál lassabban térül meg az első befektetésük, vagy további, nagyobb összegeket is be kellene vonni. A 2008 végén elkezdődött gazdasági válság pedig keményen sújtotta ezt az éppen csak beinduló ágazatot, a gyors felfutást – nulláról évi száz kötetig jutottunk el három év alatt – hirtelen visszaesés követte, mostanra évi negyven kötet körül látszódik stabilizálódni a piac. Ez a fordulat is hozzájárult ahhoz, hogy 2010-ben megváltoztattuk az MKSZ súlypontjait, megnyitottuk az egyesületet alkotók, gyűjtők és érdeklődők számára is. A szövetség a rendezvényszervezésen, a nemzetközi kapcsolatok ápolásán, a hazai és külföldi kiállítások szervezésén kívül oktatási programot is tervez, illetve tavasszal már be is indítottuk az első tanfolyamunkat a Corvin Rajziskolával közösen, ezt az MKSZ-be betagozódott Magyar Képregény Akadémia csoport viszi, amelybe én is felvételt nyertem pár éve. Saját kiskiadóm, a Nero Blanco Comix évi 56 kiadványt jelentet meg alacsony példányszámban, többnyire fiatal magyar alkotók munkáit. Hozzáteszem, hogy mindezt a szabadidőmben teszem, a képregényes tevékenységem jó esetben is legfeljebb nullszaldós.
Ágoston, a nukleáris baromfiPRAE.HU: Milyen irányokba tartanak a mai magyar képregényes alkotók, és mennyiben alakul ki párbeszéd (értem ezalatt a művészi párbeszédet, a külföldhöz való igazodást vagy éppen nem igazodást) a határainkon túli jelenségekkel, trendekkel?

Alapvetően két irány lehetséges: a bérmunka és az önkifejezés. Aki képregénykészítésből szeretne megélni, kénytelen vagy külföldre dolgozni, vagy pedig itthon keresni olyan bérmunkát, ahol kamatoztatni tudja a képregényrajzolói készségeit, legyen az reklám, storyboard, illusztráció, animáció vagy videojáték, de például többen tetoválásból élnek. Aki azonban erre nem hajlandó, vagy egyszerűen nem érdekli ez az irány, az más jellegű munka mellett, hobbiból készít képregényt. Ebben az esetben teljesen szabad a pálya, mindenki ahhoz igazodik, amihez akar. Ezen a téren nagyon különböző attitűdöket látunk, sokan a mainstream amerikai képregényeket vagy a mangákat szeretik, és valamilyen zsánerben gondolkodnak, legyen az szuperhősös, horror vagy fantasy. Ezek a rajzolók követik a saját területük legfrissebb trendjeit, sokan ügyesek is, de a történetírásban, a karakterteremtésben még nem érik el a nemzetközi színvonalat, illetve nem találják a saját hangjukat. Vannak olyanok is, akik inkább az alternatív képregényekre nyitottak, azokból merítenek ihletet.
 
PRAE.HU: Mit tud egy gyerek/felnőtt tenni, ha szereti a képregényeket? Mit talál, és hol találja meg azt, amit keres?
 
Bár elégedettségre semmi ok, ma sokkal szélesebb a képregényválaszték, mint korábban, amikor csak egy-egy irányzat volt előtérben. Minden korosztály talál itthon képregényeket, de persze annak, aki nagyban szeretné fogyasztani, nincs könnyű dolga. Nekik azt szoktam javasolni, hogy tanuljanak nyelveket, és akkor eredetiben tudják majd olvasni az amerikai vagy francia képregényeket. De vannak gyerekeknek szóló képregények az újságárusnál és a könyvesboltokban is (ahogy ifjúságnak szólók és felnőtteknek szólók is, mert a képregény nemcsak egy korosztálynak szól), a Marvel-szuperhősös vonal, amely a tizen- és egyre inkább a huszonéveseket érdekli, a közelmúltban stabilizálódott, és minden évben megjelenik néhány meglepetés is azoknak, akik az elgondolkodtatóbb műveket keresik. Sajnos, a terjesztés messze nem tökéletes, de a képregényfesztiválokon és -börzéken elérhető az elmúlt évek teljes hazai választéka, ráadásul sokszor kedvezményes áron.
 
PRAE.HU: Még mindig csak párszáz főt jelent a képregényolvasói réteg Magyarországon?
 
Ezt nem így látom. Szerintem a pár száz fő egyes kiadványokra, kiadványtípusokra igaz, másokat viszont pár ezren vásárolnak meg, és száz alatt van azoknak a száma, akik mindenevők. Hivatalos statisztikák, felmérések persze nincsenek, de én úgy gondolom, hogy néhány tízezer ember olvas viszonylag rendszeresen képregényt Magyarországon – természetesen ebbe beleértem azokat is, akik évente csak egyet-kettőt, ami neki tetszik a kínálatból. Persze ez is nagyon kevés, még a lakosság egy százalékát sem éri el...
A rabbi macskájaPRAE.HU: Ami kint nagyon működik (Sfar, Persepolis és még sorolhatnánk), az nálunk miért nem?
 
Alapvetően minden országban a saját képregények működnek a legjobban, Amerikában az amerikaiak, Japánban a japánok, a francia nyelvterületeken a francia-belga iskola, kevés az átjárás ezek között. Persze, léteznek nagy nemzetközi hullámok, a 2000-es évek elején például nagyon felfutott világszerte a manga, de valójában ez is többnyire csak néhány konkrét, roppant népszerű címet jelent, amely húzza magával az adott zsánert egy ideig. Ami világszerte népszerű, nálunk is jól megy, igaz ez a Pókemberre, a Garfieldra, a Narutóra, az Asterixre, a Watchmenre, legújabban a Walking Deadre. Azonban hiába sztár Franciaországban Joann Sfar, a francia nyelvterületeken kívül alig ismerik, de említhetnénk a jelenlegi legsikeresebb francia sorozatot, a Titeuföt is, amely nem csak nálunk bukott meg. A Persepolis kicsit kivétel azért, a film díjának a hatására tudtommal egész jól ment. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy a legjobban a kiemelkedően sikeres hazai képregény hiányzik.

PRAE.HU: Mi az, ami itthon kelendő a magyar és a külföldi alkotásokból?
 
A magyarok közül a Rejtő-Korcsmáros sorozat darabjait veszik a legtöbben, rendszeresen újra is nyomja a kiadó a köteteket. Igaz, hogy ez a népszerűség részben Rejtő nevének szól, és erős a nosztalgiafaktor is, hiszen sokan fiatalkorukban olvasták ezeket a képregényeket a Fülesben, de úgy tűnik, hogy ennek a sorozatnak tartós a sikere, folyamatosan jönnek új olvasók. Sajnos, több hazai példát nem tudok mondani, a Napirajz első kötetének a megjelenésekor reménykedtem abban, hogy az lehetne az úttörő, de úgy tűnik, nem tud kitörni a kultikus státuszból. A külföldi képregények közül jelenleg az újságárusoknál a Pókember, a könyvesboltokban az Asterix, a Geronimo Stilton, a Kázmér és Huba, továbbá a Walking Dead sorozatok részei a legkelendőbbek, no meg a Vampire Knight, Naruto és Nana mangák.
 
PRAE.HU: Miért épp az adaptációról jelentetted meg legújabb könyvedet, és milyen szempontok szerint vizsgálod ezt a magyar képregények esetén sem megkerülhető témát?
 
Az év elején megjelent egy felhívás az NNCORE (Nordic Network of Comic Research) részéről, amelyben előadókat kerestek az észak-európai országok által támogatott hároméves projekt helsinkii zárókonferenciájára, nem csak az érintett országokból. Láttam, hogy itt komoly kutatókkal lehet találkozni, és mindenképpen szerettem volna részt venni rajta. Az előre megjelölt tematika alapján két ötletet javasoltam a szervezőknek, ők kérték, hogy ezt dolgozzam ki, az "Ihlet és intertextualitás" témához illeszkedve. Helsinkiben mindössze 20 perc jutott a téma bemutatására, így hát a gyűjtött anyagnak csak egy kis része került bele a prezentációba. Utána kaptam pár érdekes kérdést, illetve a szekció következő előadója egy konkrét adaptációt elemzett, ezek is segítettek a továbbgondolásban. Írtam a témában jó néhány blogbejegyzést, amelyeket szintén beledolgoztam a kötetembe.
 
A magyar képregénynek az 1957 és 1992 közötti korszaka igazi hungarikumnak tekinthető, amennyiben sehol a világon nem intézményesült ilyen módon az irodalmi adaptációk közlése képregényes formában. Ez olyan erős nyomot hagyott a képregények általános hazai érzékelésén, hogy sokan még mindig nem tudják, máshol a kiadott képregények alig egy százalékát jelentik az adaptációk, a többi mind eredeti mű. A magyar adaptációk tanulmányozása közben pedig azt fedeztem fel, hogy bár ezeknek az eredeti szándékuk az ismeretterjesztés volt, a forrásművekre akarták felhívni a figyelmet, a megvalósítás módja sokszor teljesen más irányba vitte el a funkciójukat.
 
Az 50 oldalas tanulmányom egyrészt áttekinti az irodalmi adaptációk nemzetközi és hazai történetét, másrészt rámutat az irodalom és a képregény közötti szerkezeti, tipikus terjedelmi, elbeszéléstechnikai és általános érzékelési különbségekre, végül pedig példákkal illusztrálva mutatja be az irodalmi adaptációk lehetséges szándékait és funkcióit.
Rocksztár leszek, mama!PRAE.HU: Lett-e 2013-ra "humoros, idevalósi" képregényük a magyaroknak?

Vannak ilyenek, csak kevesen ismerik őket. Tavaly jelent meg kötetben a Rocksztár leszek, mama!, ami webcomicként indult, de hiába népszerű a neten, a megvásárlására már kevesen szánják rá magukat. Csordás Dániel remek képregényblogja is kiadásra vár, ahogy a magyar témájú kalandsorozat, a Kittenberger első epizódja is. A legszomorúbbnak azt tartom, hogy még Marabu kiváló és szépen kivitelezett Dodóskönyveit is inkább csak nézegetik a standokon, beleolvasnak, jókat nevetnek rajta, aztán mégsem veszik meg – pedig hát ebben az esetben valóban közismert szerzőről van szó. Bevallom, kissé tanácstalan vagyok, hogy mit tudnánk még tenni a magyar képregények népszerűsítéséért, mert bár az elszántságunk töretlen, az anyagi lehetőségeink nagyon csekélyek, és nem következett be az sem, amit pár évvel ezelőtt reméltem, miszerint a képregény eljut arra a szintre, hogy sajtótermékek és blogok tömegesen írjanak egy-egy új megjelenésről, felkapjanak szerzőket, sorozatokat, illetve szájról szájra terjedjen a hírük.
nyomtat

További írások a rovatból

art&design

A portéka portréja A portéka portréja
Vachter János: Market – Reloaded
art&design

Mi ez a tömeg? Mi ez a tömeg?
Interjú Horváth Éva Mónika festőművésszel
art&design

A valóság művei - terápiára szorulnak! A valóság művei - terápiára szorulnak!
A Terápia című csoportos kiállításról a Centrális Galériában

Más művészeti ágakról

A múltban gyökerező társadalmi krízisek a Verzió dokumentumfilmjeiben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés