Tim Burton Alice sequelje már ott kudarcra volt ítélve, hogy a CGI oltárán áldozva egy kétpólusú mesevilágra redukálta Caroll abszurd vízióját, Sam Raimi Óz prequelje pedig ugyanezen okból kifolyólag fulladt üres érdektelenségbe. De van ezeknél rosszabb is: amikor a fölös CGI kapacitást az Alkonyat filmek karakterisztikájával ötvözik: ebből született eddig egy Piroska- (A lány és a farkas) és egy Hófehérke-átirat (Hófehér és a vadász). Van továbbá egy ugyancsak látványos, de felejthető Babszem Jankónk (Az óriásölő), és egy Jancsi és Juliska meséjét kizsákmányoló Boszorkányvadászunk. Üde kivételt egyedül Tarsem Singh Hófehérke parafrázisa, a Tükröm, tükröm jelentett, amely hasonlóan a Demónához, az antagonista szemszögéből láttatja az eseményeket, ugyanakkor sokkal inkább vígjátékként pozicionálta magát, semmint látványos fantasy eposzként.A Demónát az különbözteti meg a fent említett társaitól, hogy miközben eleget tesz a CGI trendnek (tehát rengeteg benne a nem feltétlenül szükséges, de annál látványosabb nagytotál és varázslény), nem csak egy vaktában összeollózott sablontörténetben gondolkodik, hanem a címszereplő karakterében. A Demóna a Csipkerózsikát alakító Elle Fanning feltűnéséig szinte hibátlan mese egy naiv, becsapott és kihasznált tündérről, akinek fájdalmas megkeseredettségét végül az anyaszerep oldja fel fokozatosan. Angelina Jolie minimalista játéka, démoni arccsontja és ördögi tekintete végig a székbe szögez, ahonnan James Newton Howard filmzenéje sem enged minket feltápászkodni. Nélkülük valószínűleg fele ennyit sem érne a Demóna, de nem véletlenül építették ezt a filmet Hollywood ma élő legnagyobb dívájára, és egy olyan zeneszerzőre, akinek az aláfestése alatt tényleg érdekesnek tud tűnni egy újabb fantasy világ. A film bőven hagy időt az expozícióra, csaknem a játékidő fele eltelik, mire végre elérjük a klasszikus mese kiindulópontját.A film nincs annyira elegáns, hogy a továbbiakban a jól ismert cselekmény tükrében árnyalja Demóna karakterét, de parafrázis lévén ezzel nincs is gond, sőt, néhány elemében kifejezetten üdítő (pl.: a holló és a sárkány, csókjelenet, stb.). A film azokból a szereplőkből farag antagonsitát , akikkel szemben az eredeti mesében ez a vád fel sem merült, így lesz Lipótból szívtelen és hataloméhes király (bár csak a végén gurul el igazán a gyógyszere), a tündérekből pedig továbbra is jóindulatú, de idegesítően életképtelen talpnyaló.

A félidő környékén aztán színre lép a 16 éves Csipkerózsika, akinek a kidolgozására közel sem fordítottak annyi időt és energiát az alkotók, mint Demónára vagy Lipótra, így végül megmarad egy kedves és szép, de üres Disney-hercegnőnek. Szegény lánynak például nincs egy épkézláb mondata, a herceggel való találkozása semmitmondó (pedig a film első felében már láttuk, hogy az alkotók mesterkélt dialógusok nélkül is képesek ábrázolni a szerelmet), a Demónával közös jelenetei is csak Jolie miatt élvezhetőek, és úgy összességében végig megmarad passzív karakternek, aki nem több a cselekmény mozgatórugójánál, saját jellemre viszont már nem futotta neki. A herceg is ugyanezzel a problémával küszködik, és ha sikerül is túltennünk magunkat a herceg Disney matinéműsoraiból ismerős kinézetén (egyébként nem sikerül, de írjuk ezt a divat számlájára), a színészi játék hiányán már aligha tudjuk.A legzavaróbb butaságot azonban a fináléra tartogatja a forgatókönyv: a szárnyak elvesztése tulajdonképpen egy ügyes allegóriája az ártatlanság elvesztésének, azt is mondhatnánk, hogy Demónát lelkileg-testileg megerőszakolták. Ez az a pont, ahol a hatalom is más megvilágításba kerül, hiszen a korábban békés Demóna védőfalakat emel birodalma köré, és védelmezője helyett uralkodójának nevezi ki magát. Az alkotóknak azonban nem volt elég a Csipkerózsika megmentésében rejlő happy end, és ezért olyat hazudnak a nézőnek, ami túl azon, hogy nem igaz (miszerint minden rossz helyrehozható) és fölösleges is, még talán károsnak is nevezhető, mert feloldja az egyetlen traumát, ami a film alatt érheti a nézőt.

Mindezek ellenére a Demóna a játékidő második felére sem süllyed afféle érdektelenségbe, mint társai. Azért ugyan nem izgulunk, hogy Csipkerózsika felébred-e, de megfordítva a dolgot, azért már igen, hogy Demónának sikerül-e felébresztenie? Meglepő, de a film annyira épít a címszereplőjére, hogy még a fölösleges csatáknak sincs nagyon helye, azokból is épp csak annyit raktak a filmbe, hogy az előzetesekben jól mutasson. Ugyanakkor ezekkel sincs baj, hiszen (mint ahogy már említettem) James Newton Howard zenéjével kiegészülve egészen hatásos tud lenni a CGI-csinnadratta. Nem kérdés, hogy a film után kicsit szerelmesek leszünk Angelina Jolie-ba!