bezár
 

zene

2014. 07. 10.
Bécsi szeletek
Pearl Jam és Eric Clapton Bécsben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ahhoz, hogy az ember két ekkora koncertre jusson el két egymást követő napon, legalább Bécsig el kell utaznia. Ott azonban nincs megállás, ha még maradok pár napot, meghallgathattam volna Bob Dylant, Neil Young-ot, vagy kellő bátorság esetén akár a Backstreet Boyst is. A 16.000 fős teltház gyakorlatilag garantált, a minőség - mint Eric Clapton esetében kiderült - sajnos csak elméletileg.

No de maradjunk a kronológia diktálta szigorú szabályoknál.

A grunge élő istenei rögtön egy háromórásra sikerült koncerttel kezdték a hedonisztikus két napot. Ez talán nem is meglepő tőlük, aki ugyanis egy kicsit is tájékozott a Pearl Jam-mel kapcsolatban, az azt is tudhatja, hogy náluk tényleg nincs két ugyanolyan koncert, a harmincöt dalból álló setlist tehát garantált meglepetés mindenkinek. Ők pedig igyekeztek mindenkinek kedvezni, szóltak lágyabb, no meg keményebb és igazán kemény számok és remek sing-along az elmúlt 22 év majdnem mind a 10 albumáról, nem beszélve az isteni The Beatles, The Who, Neil Young és Public Image Ltd feldolgozásokról.

A telhetetlen kritikus persze nem bír magával, neki nem elég a Black-Why Go-Even Flow-Do the Evolution-Daughter-Porch-Alive-Indifference kombó, hiányolja minimum a Jeremy-t, a Given to Fly-t, a Thin Air-t, a Better Man-t, a Nothingman-t, a Yellow Ledbetter-t és az együttes eredetéig visszanyúló Mother Love Bones-feldolgozást, a Crown of Thorns-t.

Ezt leszámítva viszont tényleg elképesztő volt őket hallgatni: még a béna és szóvá is tett hangosítás ellenére is, még ha nem is lóbálják már hosszú hajukat, már ha nem is ugrál Eddie Vedder hatalmas állványzatokról, ha már nincsenek is elképesztő pogózások a színpadon, akkor is, olyan elemi erővel szólt minden, olyan elképesztő energikusság sugárzott mind a hat zenészből, mintha nem ötven körül járnának már (kivéve a 2002 óta a Pearl Jam billentyűseként működő Boom Gaspar, aki idén már 61 - az ő játékát azonban sajnos nem nagyon hallani) és mintha nem cseszték volna szét a szervezetüket különböző hullámokban különböző tudatmódosítókkal.

Úgy tűnik, valami konzerválja őket: nekem már rég zsibbad a lábam és fáj a hátam a sok nyújtozkodástól, reked a hangom és elfogy a szusszom a velük énekléstől, miközben Mat Cameron egyenes háttal, zömmel rezzenéstelen arccal veri a dobokat és (!) vokálozik, Jeff Ament megállás nélkül bólogat saját basszusfutamaira, Stone Gossard fáradhatatlanul, alkarból rázza az akkordokat Mike McCready fürge ujjú szólói alá. Nem hiába nevezi a két gitárost a Rolling Stone magazin The Top 20 New Guitar Gods 2007-es listája négykarú szörnynek.

És hát ott van még Eddie Vedder, az értelmiségi szakáll mögé bújtatott állat, akinek már 20 évesen is pont ugyanolyan érett hangja volt, mint most, amikor egyszerre bölcs és lázadó, politikus és filozófus, érzelmes és hideg. Fogalmam sincs, hol képzi a hangokat, amiket végül mi hallunk, de biztos, hogy egészen máshol, mint bármelyik másik rockénekes. Hangszíne, mélységei és ereje semmit sem kopott a 26 éves énekesi karrierje során. És még meg is próbált németül beszélni az egyébként anyanyelvét tekintve teljesen heterogén közönségéhez. Jófejségét csak tetézi, hogy személyiségéhez egyáltalán nem társulnak sztárallűrök, gőgök és arroganciák. Sőt. A frontember híres alázatáról, a jó ügyekért való kiállásáról, s ez a dalszövegekben is bőven megnyilvánul. A nyíltan politizáló Vedder továbbá kampányolt Bush ellen és Obama mellett és elég bátor volt ahhoz is, hogy szembemenjen a jegyeladást monopolizáló Ticketmaster-ral.

Talán csak az a baj van vele, de szegény arról aligha tehet, hogy 171 centiméteres magasságával nem kedvez a tömegben hátul állóknak, s ezen a helyzeten az sem segít, hogy a nagyjából 10.000 fős állóközönség fele számára még a lábujjhegyen állást is értelmetlenné tette egy VIP-szektoros, nyakban ülő lány plakátlóbálása. De szerencsére az alatta álló a harmadik számra (Black) elfáradt, így, ha csak homályosan is, de legalább időnként előbukkantak az együttes tagjai.

Sajnos a távolságot a két kivetítő sem segítette, a szinte kizárólag csak húrokat pengető ujjakat mutató vásznak nézése aligha járult hozzá a hangerőtől könnyező szemű nézők élményéhez, maradt hát a zenehallgatás, a hunyorgás és a fantázia, amely azért még mindig elég volt egy eléggé hibátlan koncertélményhez. 

Túl szép lett volna, ha a másnap is ilyen.

Már ott gyanús volt a dolog, hogy mindenféle előzetes tájékoztatás nélkül Eric Clapton helyett egy bizonyos Chris Emray kezdett el énekelni. Csak a lekapcsolt lámpákból lehetett arra következtetni, hogy ez már nem a háttérzene, hanem maga a nem kommunikált előzenekar. Ha a közönségnek feledhető élmény is lesz Emray erőtlen és ötlettelen 25 perce, az énekes és együttese számára minden bizonnyal egyszeri és megismételhetetlen marad a 16.000 fő előtti minimálprogram.

Nem úgy a világ második (bizonyos források szerint negyedik) legjobb gitárosának. Neki ugyanis mindegy volt az a röpke másfél óra, amit letolt a torkunkon. Nekünk is az lenne, ha nem fizettünk volna érte elég sokat. Persze egy élő legendáért bőven megérné, ha valódi koncertet láttunk volna, ahol nem csak gitártudását, de zenészbarátait is bemutatja.

De nem tette. Egyiket se. Pedig az egyik billentyűs még énekelt is két számot, köztük az egyetlen rájátszást, egy Joe Cocker-feldolgozást. Legalább őt bemutathatta volna. Na, mindegy, megteszem én. Íme hát Eric Clapton együttese:

Andy Fairweather Low - gitár

Dave Bronze - basszus

Henry Spinetti - dob

Chris Stainton - billentyű

Paul Carrack - billentyű és ének

Sharon White - vokál

Michelle John - vokál

Jól játszottak, igazán kijárt volna nekik annyi, hogy megtapsoltatja munkájukat a közönséggel. Egyébként a nevek talán nem ismerősek elsőre, de egyikük sem ma kezdte, mindannyian elég szép nevű sztárok mögött játszanak, játszottak már - köztük Claptonnal.

Aki annak ellenére, hogy a fekete blues európai meghonosítója, aki maga is számtalan színes bőrű zenésszel működött már együtt és dolgozta fel zenéiket, aki maga is élt együtt színes bőrű nővel, erősen rasszista kijelentésekre is vetemedett már 52 éves karrierje során. Sőt. Intoxikált és józan állapotában, fiatal és idősebb korában is többször kifejtette már bevándorló-ellenes politikai nézeteit. 1976-os ámokfutása keltette életre a Rock Against Racism koncertet, melyből mára sorozat lett, melynek egyik állomása éppen a 2009-es Sziget Fesztivál nulladik napjára esett. Mára szerencsére megtanulta megtartani a véleményét magának, így aztán néhány Thank you!-n kívül egy árva szót sem szólt hozzánk.

Azért persze tudja ő, mi kell a népnek: a 16 számból álló, koncertről koncertre komoly stabilitást mutató setlistjébe persze betette a három közönségkedvencet, a Layla-t (igaz, sajnos az akusztikus verziót), a fiát gyászoló Tears in Heaven-t és a giccses-unalmas Wonderful Tonight-ot. No meg néhány feldolgozást J.J Cale-től (Cocaine, Crazy Mama), Robert Johnson-tól (Cross Road Blues), Jimmy Cox-tól (Nobody Knows You When You’re Down And Out) és Muddy Waters-től (Hoochie Coochie Man), amik ismerősek is voltak, meg egész vállalhatóan is szóltak, de az egész koncert nagyon halk volt (oké, ez nyilván a hangtechnikust érintő probléma), Clapton szólói pedig egy-két kivételtől eltekintve középszerűek voltak.

Az viszont mindenképpen a 69 éves, rasszista gitáristen javára írható, hogy még mindig tiszta és olykor erőteljes hangja van, amit kiválóan egészített ki a két vokalista a háttérből. De azért ez a koncert inkább volt jó iparos munka, semmint örömzenélés az elmúlt bő öt évtized majdnem 60 (!) szóló-, vagy különböző együtteseivel, barátaival közösen megjelent lemezéről.

A továbbiakat illetően két dolog biztos: egyrészt Claptonra nem megyek többet (még az is kétséges, hogy hallgatni fogom-e), másrészt, ha eljutok még Pearl Jam koncertre, akkor az első sorok egyikéből fogom nézni.

 

Wiener Stadthalle

Pearl Jam (június 25.) 

Eric Clapton (június 26.) 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szél Dávid --


További írások a rovatból

Interjú Boldoczki Gáborral pályakezdésről, menedzsmentről, a művészi felelősségvállalásról
Interjú Tornyai Péterrel érvényesülésről, külföldi lehetőségekről, a zenei tevékenység sokszínűségéről, célokról
A zenei paródia esztétikai problémái a 18. századi vokális zenében
Our New Orleans: A Benefit Album for the Gulf Coast

Más művészeti ágakról

irodalom

Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő
Beszélgetés Kutasy Mercédesz műfordítóval
irodalom

Aranykapu Aranykapu
Gáspár-Singer Anna novellája a Prae spekulatív fikció témájú számából
John Krasinski: Hang nélkül 2.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés