bezár
 

art&design

2014. 12. 16.
A hiány körberajzolása
Arnulf Rainer: Retrospektive (Visszatekintés)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Arnulf Rainer 85. születésnapja alkalmából hazájában is átfogó retrospektív kiállítást rendeztek, mégpedig a bécsi Albertinában. Az átfestés technikájának radikális alkalmazásával és egyedi, egyik irányzat nevével sem lehatárolható képi világával lett napjaink egyik elismert festője. Az átfestés nála nem más, mint felfejteni a vásznat, mint egy régi szövet gubancait, és új színeket szőni bele.

A tárlat képei az életművet meghatározó metszéspontokat és irányvonalakat jelölik a raineri koordinátarendszeren, melynek origója a szándékos önellentmondás. A kiállításon főként a Faces farces, a Body poses, a Halotti maszkok és a Keresztek című sorozataiból láthatunk képeket. A különböző technikával készült munkák termek sokaságán át elemzik a nyugalom és a mozgás, a fekete és a fehér, a test és a gondolat viszonyrendszerét.

Rainer a húszas éveiben osztrák hippiként elutazott Párizsba, hogy megismerhesse az akkor már javában élő szürrealizmus neves képviselőjét, André Bretont, aki az automatizmus technikájával hatott leginkább a művészre. Rainer a korai próbálkozásairól úgy vall az egyik helyi rádióadásában, hogy automatikusan kezdett vonalakat rajzolni a papírra, ahogy a keze vezette. A kezdeti monokróm képeit néhány év alatt az átfestések váltották fel, melyek a későbbiekben a nagy mesterek átirataiban teljesedtek ki, kiállításunk azonban nem ezekre fókuszál.

Arnulf Rainer, Face Farces: Farbstreifen / Faces Farces: Színcsíkok, 1972 © Albertina, Wien, 2014

Az '50-es évektől Arnulf Rainer képei már radikálisan újnak számítottak, ekkor készült az első „átfestés” is, amely a '60-as évekre a nevével összefüggésben fogalommá vált művészkörökben. Az átfestésben a szertelen, meg-megszakadó vonalak, a hurkok, a lendületes vonalkötegek, az olajkréta nyomok jelentik a sokszínűség poetizálását az egységért, melynek centruma egy új morfológia megalkotása. Saját fizikumának vizsgálása monologikus és ismétlődő párbeszéd gesztusává alakul, a tökéletes vizuális kifejezés lázas megtalálása, amely a mindent magába foglaló feketeségben nyugszik meg. A jelentés kioltásának produktív folyamatával alkot, mellyel állandóan a hiányt kutatja, amelyet kitölthet. Rainer festészetében a produktív dekonstrukciót a határátlépések jelentik, vagyis minden formától és elképzeléstől megszabadulni. Mindez nem a lemondásban, hanem az önellentmondásban gyökerezik. „Festészet, ami elhagyja a festészetet.” (Hofmann, Werner: Konstruktive Dekonstruktion. Wien, 1997, 8.) Festés közben a testet patologikusan nyitja fel, arcokat torzít el és belső járatokat tár fel, ami a bécsi kiállításon leginkább a Faces farces, a Body Poses vagy a Halotti maszkok című sorozatok festményein figyelhető meg.

„A kép az én tükröm.” Rainer grimaszol a kamerába, majd ceruzát ragad és átsatírozza, hogy elcsúnyítsa és nevetségessé tegye a felületet. Az átfestéssel egy időben talál rá a fotó médiumára, melyet először a bécsi Westbahnhofon készít egy fotóautomatában, s ebből kiindulva alkotja meg Faces farces és Body Poses című sorozatait. Az arc mozgását művészetté alakítja, provokatív mimikai és gimnasztikai vonások egészítik ki az átfestés metódusát. Egy személyes színházat rendez, ahol színészként egy paradoxonokkal teli tragikomédiát játszik. Irányvonalait az autista színház tanulmányozása is befolyásolta, melyet saját eszköztárává tett. Eltáncolni a képzeletet. Megtalálni egy arc nyugvópontját és felfejteni. Megszépíteni a szürkét. A fényképezőgép előtt pózoló nonverbális jelekkel próbálja saját anyagiságát megragadni, míg át nem töri egy máshonnan érkező forma. Az átjárások kivétel nélkül erőszakosak és a felfeslett felszínek gyenge pontjait emelik ki. Kioltani és újra alkotni, mely a végeláthatatlanba tart.

Kiállításenteriőr © Albertina, Wien, 2014

A dekonstrukciót különböző „elpusztítási gyakorlatokkal” személyes létélménnyé tette, melyet leginkább a Halotti maszkok vagy a Keresztek című sorozattal éreztet. Rainer, mint haldokló, mint szenvedő szerepel a festményeken, s egy radikálisan új formát is magában hordoz. A maszkok a végtelen képzelet nyomai egy-egy agyongyötört arcon. A Keresztek című sorozatban a szenvedést és a halált tematizálja a kereszt szimbólumra alapozva, amely a vertikális és a horizontális síkot egyesíti magában. Rainer számára „a kereszt az emberi arc összehúzódása, tömörítése. Lépj a tükör elé, látni fogod, hogy egy kereszt jelenik meg rajta, ahogy mindig is.” A korai keresztábrázolásai még tiszta átfestések voltak, a '80-as évektől csak egy-egy részt dolgozott át. A mártírság itt nem más, mint belefulladni a színekbe és eltűnni benne. A sorozatban az ikonok örökkévalóságot jelképező arany hátterét gyakran feketévé festi át. A fekete domináns számára, mely minden színt egyesít. Rainer szerint nem egyes színek léteznek, mint a sárga vagy a zöld, hanem a színek közti kapcsolatok alkotnak egységet egymásba satírozva.

Az arc fáradhatatlan ábrázolása jelenik meg a Halotti maszkok és a Keresztek című sorozatban, ahol a felületek még radikálisabb áttörése és elidegenítése mutatkozik meg, mint a Faces farces esetében. A képei a zene nyelvére lefordítva az atonalitás irányába alakultak az évek során, a kezdeti szürrealista, monokróm felületek több síkon felbomlottak és az állandóan változó grimaszokat az intuíció vezette vonalak törték meg, hogy kibillentsék azokat eredeti jelentésükből. Rainer a '90-es évek végétől arctanulmányait tovább bővíti a művészettörténetből vett női fej- és testábrázolások, angyalok, állatok, növények és tájak átfestésével. Rainernek nincsenek jól lehatárolható életmű-periódusai, újra és újra arcot ad a képi felületeknek, melyet nem széttörni, hanem beteljesíteni akar. Megtalálni a képek elhallgatásait és elfedéseit, felfedni azokat, majd egy éles vonallal, pacával megjelölni a helyét. A festés számára egyet jelent az önmagával való beszélgetéssel, ahogy az álom alváskor, úgy az átfestés is egy beszélgetés továbbgondolása a hallgatásban.

Arnulf Rainer: Bitten (Kniefall) / Könyörgések (Térdreborulás), 1973-1975 © Albertina, Wien, 2014

Az átfestés technikája részben olyan művészekhez kapcsolja Arnulf Rainert, mint Günter Brus, Hermann Nitsch, Gerhard Richter vagy Francis Bacon. Művészetének egyedisége, saját hermeneutikai utat keresett képi világának és a képzőművészet tradícióinak. Rainer a zárt felületek és vonalcsíkok ismerője, melyeket mind a mai napig korrigál a teljes elsötétedésig.

Az Arnulf Rainer Retrospektive című kiállítás a bécsi Albertina (1010 Bécs, Albertinaplatz 1.) tekinthető meg 2015. január 6-ig. 

Fotók: Albertina

nyomtat

Szerzők

-- Lesi Anita --


További írások a rovatból

art&design

Kísérletek a humanizmus fenyítőbotjának hatástalanítására Kísérletek a humanizmus fenyítőbotjának hatástalanítására
Beszámoló a Poszthumanizmus és képzőművészet című beszélgetésről
art&design

A magány misztikája A magány misztikája
Recenzió Neogrády-Kiss Barnabás Solitude című fotókönyvéről
art&design

A névtelen Éva és a takargatnivaló A névtelen Éva és a takargatnivaló
Kritika Koleszár Stella Gaztett című kiállításáról a Horizont Galériában

Más művészeti ágakról

Interjú Pusker Júliával fordulópontokról, külföldi érvényesülésről, a klasszikus zenei előadóművészet minőségének alakulásáról
színház

A japán színház bűvöletében A japán színház bűvöletében
Beszélgetés Cseh Dáviddal a japán színházról
Komáromi Jókai Színház - Szkéné: Don Juan, vagy az apák réme


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés