bezár
 

art&design

2016. 01. 26.
Testiség, feltárulkozás, öncsonkítás
A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Egy igazán páratlan anyag mutatkozik be a Mai Manó Házban A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig címmel. Alföldi Róbert fotógyűjteményéből láthatunk válogatást, ami egyedülálló és hiánypótló, hiszen jelenleg Magyarországon nem létezik másik olyan kollekció, ami ennyire szisztematikusan és a minőségre érzékenyen beszélne a neoavantgárd fotóművészetről.

A bemutatott fotók nagyszerűsége abban áll, hogy bennük testet ölt a totális művészi szabadság, a művek a kísérletezés öröméről beszélnek. Ahogy Alföldi Róbert fogalmazott: „Nincsenek elvárások, nincsenek világrendek, nincs igazodás, nincs megfelelés, a szabadság van. Az alkotói szabadság végtelensége.” A kor alkotói szabadon vizsgálják a világot, a világban pedig önmagukat, ehhez nem félnek a legmélyebb mélységekig lemenni és nem félnek szembenézni önmagukkal. A romlatlan művészi attitűd teszi ezeket a fotókat gyermekivé és ártatlanná, miközben Alföldi a kiállításon látható videofelvételen azt is hangsúlyozza, hogy ezek a fotók mégsem ártatlan képek, hanem sokkal inkább „durvák, tiszteletlenek, romlottak és perverzek”.

A művekben hangsúlyosan jelenik meg a testiség, ami jellemzően a művészi célú testhasználatban manifesztálódik. A saját test médiumként való felmutatása esetenként egészen békés és zavartalan, ilyen Tóth Gábor a krisztusi keresztre feszítést megidéző Requiem I-III. című sorozata, ahol a test torzóként vagy kivágatként jelenik meg, továbbá Szilágyi Lenke Önarckép mellszőrrel című fotója, amelyen a férfi és női jegyek összemosódása látható. Sokkal inkább megrázó és zavarba ejtő lehet a befogadó számára Hajas Tibor Húsfestmény sorozatának második darabja, ami a művész saját testének feldarabolása és tájképként való ábrázolása a „kárhozat esztétikájának” jegyében, valamint Bánki Ákos Vérfürdő I-II. című munkái, melyek középpontjában a művész vérző pénisze áll. Az abszolút szabadság azonban e művészek számára azt jelenti, hogy az alkotásba – legyen az bármilyen vad és önkínzó – önmagukat is bevonják, tehát nem voyeurként, szemlélőként vannak jelen a fotografikus látvány megalkotásakor, hanem részévé válnak annak.

Hajas Tibor: Húsfestmény II.

Ilyen értelemben e művek eszközei az identitáskeresésnek, a művészi szerep tisztázásának is. Az alkotók a művészi akciók keretében, illetve az elkészült fotók segítségével definiálják önmagukat, jelölik ki saját helyüket a világban, illetve határozzák meg viszonylatukat a kommunista hatalmi struktúrában. A kiállított munkák egy részén az identitás bizonytalanságát a munkák felületének roncsolásával, az önarcképek elmosásával jelenítik meg. Ide sorolható például Vető János Udo Kier című, tükrözött és rontott önarcképe, Szombathy Bálint Testjelölései, Pácser Attila Önfény című fotója, s szintén izgalmasak Baranyay András kiállított munkái, amelyek sajátos, személytelen, rejtőzködő önarcképek, lényegük nem is maga a portré, hanem a megmutatkozás vágya és a rejtőzködés ösztöne közti ambivalencia ábrázolása. Tolvaly Ernő Szájam című sorozata, amelyen egy papírból kivágott női ajakkal játszik el, egyértelműen az identitáskeresésről, illetve a női és férfi sztereotípiák összemosásáról szól.

Tolvaly Ernő: Szájam

Mivel e korszakban az identitás meghatározásához elengedhetetlen volt a művészek hatalomhoz való viszonyának tisztázása is, nem véletlen, hogy számos alkotáson megjelennek a kommunista jelképek, amelyek a hivatalos művészettel és kultúrával szembeni önmeghatározást szimbolizálják. A második szinten Pinczehelyi Sándor munkái, például a Vázlat (Csillag alatt) című vagy a Sarló és kalapács, Attalai Gábor Negatív csillaga, továbbá Tót Endre A kommunizmus tett engem boldoggá című, ironikus, szatirikus képe, amelyen a művész nemi szerve előtt helyezkedik el a vörös csillag, sorolhatóak ide. De úgyszintén érdekes, ahogy a külföldi művészek munkáiban megjelennek ezek a motívumok, például Ottmar Hörl Karl Marx című installációjában, ahol a kommunista munkásmozgalom teoretikusa vörös kerti törpeként jelenik meg. A kiállítás nyitó munkája Halász Károly Tiltott, tűrt, támogatott című installációja, amely egy ágyékkötővel eltakart férfi nemiszerv fotóját, egy férfi fenék fotóját és egy ágyékkötőt tartalmaz, szintén a kommunista hatalom eszközeire utal.

Pinczehely Sándor: Vázlat (Csillag alatt)

A magyar munkák mellett külföldi alkotók fotói is szép számmal jelennek meg a kiállításon. Ezek nemcsak önmagukban értékelendőek, hiszen azt is megmutatják, hogy a magyar neoavantgárd egy nemzetközi kontextusban értelmezhető igazán: számos párhuzamosságot felfedezhetünk. Bánki Ákos korábban már említett fotója közelében például Rudolf Schwarzkogler Aktion című munkáját találjuk, amelyen a művész saját nemi szervét gézbe csavarva látjuk, körülötte egy asztalon pedig pengéket, ollókat, fecskendőket. (Schwarzkogler 1969-ben öngyilkos lett, és az a hír járta róla, hogy saját teste dekonstruálására irányuló művészeti tevékenységének lett áldozata: levágta saját péniszét.) Hasonlóan jelentős Hermann Nitsch 20. akciójáról készült dokumentációja, amely által szintén egy brutális öncsonkításnak lehetünk tanúi.

A kiállítás sokszor meglehetősen nehéz és túlságosan intenzív lehet a befogadó számára, amit a különféle látványelemek (a vibráló vörössé varázsolt belső szoba, az első teremben pedig vörös-fekete elemekből összeállított fal világító neonbetűkkel) tovább erősítenek. Azonban nemcsak a képek zavarba ejtő brutalitása, tabudöntögető őszintesége lehet kiborító, hanem az is, hogy Kolozsvári Marianna kurátor ezeket a munkákat nem rendezte tematikai egységekbe, különféle kategóriák alá, ami adhatott volna némi támpontot. A témakörök kijelölésével ugyanakkor elveszne az anyag lényege, ezek a munkák ugyanis semmihez, még egymáshoz sem viszonyíthatóak, levetik magukról a kategóriák szabta kereteket. Ezekhez a fotókhoz tehát nem fogunk tudni közel férkőzni, amennyiben „tudományosan” akarjuk őket értelmezni, így a legjobb, ha romlatlan szemmel, előítéleteinket hátrahagyva viszonyulunk hozzájuk, és megpróbálunk velük valami zsigeri, nedves viszonyt kialakítani, ahogy Alföldi Róbert is tette, mert így feltárulhat az anyag legbelső lényege.

A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig című kiállítás a budapesti Mai Manó Házban 2016. április 3-ig tekinthető meg.

Fotó: Mai Manó Ház

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

Seregi Tamás: Jövőbe szédülő lendülettel, Prae Kiadó, 2021
art&design

Játszd újra! Játszd újra!
Molnár Judit Lilla: Tervezett véletlen című tárlata a Budapest Galériában
art&design

Transzparencia Transzparencia
Majoros Áron Zsolt „Influence/Hatás” című kiállításáról
art&design

Hölgymenyét Hölgymenyét
Interjú Verebics Kati festővel

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Az üzemanyag a kreativitás legyen Az üzemanyag a kreativitás legyen
Interjú Szauder Dávid médiaművésszel karrierépítésről, a berlini művészvilágról, online jelenlétről és motivációkról
irodalom

Kicsoda Esterházy a magyar irodalomban? Kicsoda Esterházy a magyar irodalomban?
Három tematikus különszám bemutatójáról
színház

Mese kicsiknek és nagyoknak Mese kicsiknek és nagyoknak
Beszélgetés Huzella Júliával a Tíztőlmeséről
irodalom

Közösség újraépülőben Közösség újraépülőben
Borsik Miklós és Biró Krisztián kötetbemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés