bezár
 

irodalom

2016. 04. 24.
Mindenkinek vannak sötét gondolatai
Interjú Herman Kochhal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Herman Koch neve a magyarul 2013-ban megjelent A vacsora (2009) című regénye kapcsán vált ismertté, amit számos nyelvre lefordítottak és már a második filmet készítik belőle. Koch munkássága azonban jóval több ennél. A most megjelent Nyaraló úszómedencével magyarul még csak a második regénye, ám valójában sokadik a sorban a novelláskötetek és forgatókönyvek mellett. A jókedélyű holland íróval a Könyvfesztivál második napján beszélgettünk.

PRAE.HU: Sok mindennel foglalkozol: rendezel, színészkedsz, rádiójátékokban szerepelsz és emellett sorra jelennek meg könyveid. Hogyan és mikor kezdődött a karriered?

Mindig is szerettem történeteket mesélni, már egész kicsit korom óta. Amikor 16 körül lehettem, arra gondoltam, miért is ne lehetnék író? Persze a szüleim nem nézték túl jó szemmel a dolgot: miből fogok megélni, szakmát kellene szereznem… de azért sokat olvastak ők is, és volt egy elképzelésük arról, hogy milyen romantikus dolog lehet írónak lenni. A többi: rádió, tévé és egy kis színészet sosem volt a listámon. Ezek csak jöttek; egy barátom megkérdezte, hogy lenne-e kedvem szerepelni egy rádiójátékban, majd egy tévésorozatban, én meg gondoltam, miért ne. Pár hónapnak indult, de végül több évig játszottam a Jiskefet című holland sorozatban, ami elég ismertté vált világszerte. De az első helyen mindig az írás állt.

PRAE.HU: Az első novellásköteted A járókelő címmel jelent meg 1985-ben.

Igen, ez volt az első, habár itt még kísérleteztem a különböző narratívákkal. Volt benne napló, levél, párbeszéd, hivatalos levél, különböző dolgok. Ez a könyv sok figyelmet kapott, főleg azért, mert sok féle stílus keveredett benne, és így találgattak az olvasók, vajon ki lehet az a Herman Koch. Ezután írtam egy regényt (Ments meg minket, Maria Montanelli), ami már nagyobb siker lett. Nem túl nagy, csak olyan mérsékelt.  Sokan felfigyeltek rá, és szerényen azt kell mondjam, Hollandiában örök kedvenc lett: most már több mint húsz éves, de még mindig sokan olvassák, minden könyvesboltban kapható, kötelező olvasmány az iskolákban. Ez a regény áll legközelebb a szívemhez, mert ez volt az igazi „debütálásom”, itt ért össze minden. Nagyon hamar befejeztem, néhány hónap alatt készen volt, és teljes összhangban volt az akkori önmagammal. Ráadásul ez volt a valódi győzelem; annak a felismerése, hogy képes vagyok megírni egy regényt a novellák után – ez nagyon kemény dolog, sok olyan embert ismerek, akik rettegnek attól, hogy nem fog sikerülni nekik, de sehogy máshogy nem lehet megtudni, csak ha megpróbálod.

PRAE.HU: Ez az eddigi legnagyobb sikered?

Nem, az kétségkívül A vacsora.

PRAE.HU: Már 21 nyelvre fordították le, film is készült belőle. Gondolod, hogy a témája miatt lett ennyire népszerű?

Azt gondoltam, hogy - a téma miatt - inkább szülőknek, felnőtteknek való a könyv, de végül a húszas éveiben járó korosztály körében is nagyon népszerű lett, tehát a másik nézőpontból is érdekelte az embereket. Ebből kiindulva szerintem az emberi hibák és azok következményei, illetve a politikai inkorrektség az, ami sok olvasót vonzott. Többen mondták nekem, hogy végre egy könyv, amiben a szereplők megteszik azt, amit mi csak szeretnénk megtenni. Néha rosszra gondolnak az emberek – én is: bárcsak felfordulna a szomszéd, akit nem kedvelek, és így tovább. Mindenkinek vannak sötét gondolatai.

PRAE.HU: Nagyon érdekel, hogy mennyire szántad a történetet Hollandia és a holland politikusok, vezetők kritikájának?

Ez érdekes kérdés. A holland olvasók inkább a középosztály kritikáját látják benne, nem az országét, de egyébként nem szántam szatírának. Inkább a politikai (in)korrektségről szól, például a főszereplők vacsoráznak ebben az elegáns étteremben, és nagyon jól érzik magukat, mert megengedhetik maguknak, hogy ott egyenek, miközben az állatokat megölik ahhoz, hogy ők jóllakjanak. Nem hiszem, hogy Hollandia kritikáját látnák benne, de olvastam recenziókat Olaszországból és Spanyolországból, és ők inkább a holland nép kritikáját látják benne, nem pedig az európai társadalom bírálatát.

PRAE.HU: A dán filmet láttad?

Igen, rendben volt, de nem tetszett annyira. Az amerikai változat idén ősszel lesz látható a mozikban, és az egyik főszereplő, a politikus, Richard Gere lesz, akit nagyon kedvelek. A női főszereplő pedig Laura Linney, aki a Truman Show-ban is játszott. Kíváncsian várom. Egyébként én választottam azt, hogy a dán rendezésbe ne legyen beleszólásom. Nem szeretem újraélni a régi könyveimet, sosem olvasom újra egyiket sem, szeretek továbblépni. Ha kijön az új verzió, megnézem majd a moziban az első nap, utána pedig átveszem érte az Oscart :).

PRAE.HU: El szoktad olvasni a kritikákat?

A többségét elolvasom, ha egy új könyvem megjelenik. Ha egy másik országban adják ki, azokba is beleolvasok, de egy idő után egyszerűen megunom. A pozitív kritikák sokszor nagyon unalmasak, míg a negatív kritikákban szerepel egy-egy jó meglátás, jó gondolat. Ezekben általában azt keresem, hogy igaza van-e a kritikusnak, és még az is lehet, hogy szolgál egy jótanáccsal. Persze van, amikor csak simán gonosz az illető, és a személyem ellen irányul a kritikája, nem pedig a könyvről szól. Egyébként furcsa, a nagyobb országokban megjelent könyveim fordítóit már ismerem, majdnem mindig ugyanazok fordítják angolra, németre vagy spanyolra a regényeimet. Általában elolvasom az első néhány oldalt, és megjegyzem, hogy „hű, ez a könyv jó!” – olyan, mintha nem is én írtam volna, hanem valaki másét olvasnám.

PRAE.HU: Hogyan írsz, hogy néz ki egy napod? Gondosan megtervezed előre, mit és miről fogsz írni?

Általában fölkelek, szánok magamra másfél órát, kávézok, elolvasom a híreket, majd nekiállok írni. Két-három órát tudok úgy írni, hogy minden mondatot alaposan átgondolok, hogy tökéletes legyen. Ha érzem, hogy kezdenek lanyhulni a mondatok, akkor abbahagyom, mert tudom, hogy az nem lesz százszázalékos. Sosem tervezem meg előre, mit írok, sőt. Egy alapötlettel kezdem, és nekem az a legjobb, ha nem tudom, mi fog történni. Csak a narrátor hangját kell megtalálnom, onnan már megy magától a történet, és így rengeteg véletlenbe ütközhetek, amiket sose tudnék direktben megtervezni. Például A vacsorában a 40. oldalnál érkezik a pár az étterembe, elkezdenek beszélgetni, és egyszer csak a feleség mondja a férjnek, hogy „de hát ismered őt, ő a testvéred”, és én ezen a ponton jöttem rá, hogy igen, miért ne, legyenek testvérek. Ebben az a jó, hogy a 40. oldalig senki nem tudhatja, hogy ők ketten testvérek, mert még én se tudtam. A Nyaralóban is csak az első mondatot kellett megírnom, és máris tudtam, hogy egy orvosról lesz szó, akinek meghalt az egyik híres betege, és azt is tudtam, hogy ez az orvos minden bizonnyal rejteget valamit. Azt viszont nem, hogy mit, ez számomra is írás közben derült ki.

PRAE.HU: Vannak kedvenc, visszatérő motívumaid?

Úgy fogalmaznék, hogy variálom kicsit ugyanazokat a témákat, úgy, hogy újnak tűnjenek. Nem választhatod meg a témáidat, inkább azok választanak téged. Szerintem lehetetlen kikerülni őket, írok, és egyszer csak észreveszem, hogy ó, már megint itt vagyunk…

PRAE.HU: Milyen híres írónak lenni Hollandiában?

Tudod, fölhívnak, hogy kikérjék a véleményed egy témában, felismernek az utcán, és néha úgy vagyok ezzel, hogy ha például külföldön járok, élvezem azt, hogy ott nem tudják, ki vagyok. Most is, amikor jöttem, egy csapat holland sportolóval utaztam a repülőn, és a budapesti reptéren mind a harminc ember fotózkodni akart velem, aztán előkerült néhány könyvem is, megkértek, hogy írjam alá… ilyenkor tényleg azt érzem, hogy vagyok valaki, a magyarok meg csak bámultak, hogy ki ez az ember?

PRAE.HU: És ez zavar téged?

Nem, ha ilyen helyzetbe kerülök, igyekszem barátságos lenni és élvezni, mert van egy nagyon kellemes része is az ismertségnek. De ha kicsit el tudok szökni, elbújni külföldön, az se baj.

PRAE.HU: Min dolgozol most?

2014-ben jelent meg az utolsó regényem Kedves Mr. M. címmel, ami remélhetőleg hamarosan magyarul is olvasható lesz. Nemrég fejeztem be egy újat, ami most kiadásra vár. A színészkedést és a rendezést abbahagytam, és tévészerepléseket se nagyon vállalok.

PRAE.HU: Miket olvastál utoljára?

Mindig nagyon kedveltem Alice Munrot. Sok mindent olvastam tőle, írtam is róla, és annyira megszerettem, hogy amikor végül megnyerte a Nobel-díjat, a holland lapok engem hívtak fel, mert én vagyok a szakértő, holott nem vagyok… Anne Tyler-t is nagyon kedvelem, Egy spulni kék cérna (Tericum Kiadó, 2015) című könyvét olvastam nemrég. Az utolsó regény, amit olvastam, talán Elizabeth Strout-tól az Olive Kitteridge volt (2008), amiből készült egy nagyon jó sorozat is. Túl sok holland könyvet nem olvasok, de ha igen, akkor inkább a fiatal generációtól. Néha megkeresnek, hogy olvassam el, amit írnak, találkozzak velük, és én kedvelem ezt az apafigura szerepet, hiszen pontosan tudom, milyen érzés ilyen fiatalon keresni az utadat, menni az ismeretlen felé.

Fotó: Bánkúti Sándor

Kritikánk A vacsora című kötetről a prae.hu-n.

nyomtat

Szerzők

-- Szigeti Julcsi --


További írások a rovatból

Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról, Typotex, Budapest, 2022
Szlovák est a Tiszatáj szerkesztőségében

Más művészeti ágakról

Neked már megvan a heti Praedád?
színház

17. Gyulai Shakespeare Fesztivál
színház

Égnehéz a Kelet-Nyugati Alkotóműhely előadásában
art&design

Reflexió a Koreai Kulturális Központ Közös ihlet: hangul Jun Dongdzsu költészete nyomán című kiállításáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés