bezár
 

film

2016. 09. 25.
Go Asian!
Tajvani dokumentumfilmek a Doc Alliance Films weboldalán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
1998 óta rendezik meg a Tajvani Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (TIDF), s a Go Asian! című esemény keretében a Doc Alliance Films most a TIDF kínálatából válogatott össze ma még ingyenesen megtekinthető, kifejezetten poétikus dokukat művészetről, sportról és társadalomról.

A nyugati ember szemszögéből Ázsia mindig is valamilyen egzotikus, szinte kézzel foghatatlan, távoli helynek tűnt, ahol minden más és furcsa. Azonban, ha a távol-keleti játékfilmeken kívül bele-beletekintünk néhány dokumentumfilmbe, máris más képet kapunk az ázsiai országokról. Jóllehet, mára közhellyé vált, hogy a délkelet-ázsiai országok villámtempóban fejlődnek, az élet és az emberek mindennapi problémái több ezer kilométerre innen sem merőben mások.

Aki tehát kíváncsi az egzotikusnak tartott Ázsiára, Távol-Keletre, mármint a valódi, orientalista szűrő nélkül szemlélt Távol-Keletre, az mindenképp vessen egy pillantást például a Tajvani Nemzetközi Dokumentumfilmfesztivál (TIDF) kínálatára. A TIDF-t 1998 óta rendezik meg kétévente, és a szervezők elsődleges célja nem a filmek versenyeztetése, hanem a platformteremtés az ázsiai dokumentumfilmesek számára. Azaz fontosabb a jelenlét, mint a győzelem. 120 dokumentumfilm-rendező, 130 film és 30000 néző szerepelt a TIDF-en, mely idén a párbeszédet és a műhelymunkát igyekezett elmélyíteni új szekcióival és programjaival. A fesztivál fő célja, illetve mottója az „újra találkozni a valósággal”, ezévben speciálisan az emlékezet témakörére fókuszálva. Az emlékezésnek pedig fontos eszköze a film, hiszen átstilizálva, újrarendezve a valóság képeit lehetővé teszi, hogy az elfeledett, elfojtott vagy figyelmen kívül hagyott realitást láthatóvá és érzékelhetővé tegye.

Mindemellett a TIDF nyíltan politikai szerepet is vállal, mely a szigetország sajátos státuszából és történelmi múltjából is fakad. Mint azt Wood Lin programigazgató kifejtette, tárt karokkal várják azokat a független kínai rendezőket, akik a kínai kormány intézkedése (a független filmfesztiválok betiltása) után gyakorlatilag láthatatlanná váltak a nagyközönség számára. Így a Tajvani Nemzetközi Filmfesztivál esztétikai és politikai értelemben is fontos esemény, hiszen a művészetet korlátozó kultúrpolitika ellen tünet azzal, hogy lehetőséget biztosít a kínai rendezők megszólalására.

4891 (2013)

A TIDF nemzetközi fesztiválként három fő versenyprogramot is működtet. Az egyik a nemzetközi verseny, melyben a világ minden országából érkező dokuk mérettetnek meg. A másik az Asian Vision, mely értelemszerűen Ázsiából, míg a Taiwan Competition hazai területről vetít dokukat.

A dokumentumfilm egyébként nagyon fontos politikai funkcióval bír Tajvanon, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a nacionalista kormányzattal szembehelyezkedők többek között a kamerával harcoltak a szabadságért. 1986-ban egy kormányellenes tüntetés kapcsán alakult meg a Zöld Csoport (Lüse xiaozu) Wang Zhizhang vezetésével, mely fiatal filmeseket, médiában dolgozó szakembereket tömörített, és a kihirdetett statárium alatt a demonstrációt, illetve a hatósági túlkapásokat filmezték. A Zöld Csoport fontos szerepére világít rá a tény, hogy a nacionalista kormány hivatalos médiája a tévében propagandacélzattal úgy vágta össze a tudósításokat, mintha a tüntetők támadnának rá a katonai rendőrségre. Azonban a Zöld Csoport saját felvételeit levetítette az embereknek, így a nyilvánosság szemtanúja lehetett a hatósági túlkapásoknak és a propagandagépezet működésének is. A csapat győzelme és sikere pedig fellendítette a tajvani dokumentumfilmet, mely egyébként már a második világháború utáni forradalom és polgárháború eseményeinek dokumentálásában is fontos szerepet játszott. A Zöld Csoport 1986 és 1990 között, a tajvani demokráciáért folytatott küzdelemben 120 dokumentumfilmet készített, melyekkel nagyban hozzájárultak a nacionalista kormány megdöntéséhez.

Face to Face (2014)

Ebből a tajvani dokumentarizmusból nyújt egy kis ízelítőt a Doc Alliance Films Go Asian! című eseménye, melynek keretében szeptember 12. és 25. között négy dokut világszerte, egyet pedig (Hometown Boy) sajnos csak Csehországban tekinthetnek meg a nézők ingyenesek a dafilms.com nevű weboldalon.

A terítéken levő, a korábbi TIDFF-ek legjobb alkotásai közül kiválasztott tajvani dokumentumfilmek közös nevezője a lírai-egzisztencialista szemléletmód, habár más-más témákat dolgoznak fel. Két film kifejezetten a művész és művészet kapcsolatát térképezi fel (Hometown Boy, Mountain Spirits), egy az előadóművészet és a szórakoztató sport határán mozgó pankrációval foglalkozik (Face to Face), míg a másik kettő társadalmi-egzisztenciális problémákra fókuszál (4891, Listen, Darling). A fesztivál vezérelve, a valóság újrafeltárása mindenesetre mindegyikben érvényesül, hiszen elsőre mindnek a témája tűnhet elcsépeltnek, triviálisnak, de a filmek természetesen új dimenziókat tárnak fel a kérdéskörökkel kapcsolatban.

A 4891 a dokumentumfilm-rendezők körében mintegy közkedvelt témához közelít, azaz a globális problémát, a hajléktalanságot tárgyalja. Ting-fu Huang viszont a kötelező köröket letudva inkább a dolog fonákját vizsgálja, és bár vannak tipikus hajléktalanfilmes-klisék művében, jobbára elkerülni a problémakör sematikus ábrázolását. Mindenesetre kiválóan kontrasztba állítja a tradicionális kultúra alapján megalkotott, egzotikus Távol-Kelet képpel a tajvani nagyváros mindennapi rögvalóságát. Azaz a TIDF szellemiségében Tung-fu Huang újra felfedezi Ázsiát, Tajvant, felfedi az orientalista látásmód által képzett maszk mögött a valóságot. Beszédes jelenet, mikor a megfigyelő kamera egy templom előtt rögzíti, amint az ott ücsörgő, betakarózott hajléktalanba egy biciklis férfi enyhén belerúg azzal, hogy itt nem tartózkodhat.

S a film későbbi epizódjaiban is jobbára ennek a barátságtalan gesztusnak a variációval találkozhatunk, természetesen rendőrök is bekapcsolódnak, űzik az otthontalanokat. Ebből is látszik, hogy nem kell több ezer kilométert utazni, hogy hontalanná váljon az ember, saját hazája is kitagadhatja, ha éppen úgy kedvezett az illetőnek a szerencse, vagy inkább a szerencsétlenség. Ezek a férfiak és nők ki lettek tagadva saját hazájukból. S szépen kirajzolódik a publikus szféra ellentmondásossága: a terek, melyek elvileg minden polgárt megilletnek, amelyeken mindenkinek van joga tartózkodni, a hajléktalanokat valójából nem tűrik el. Azaz ezek a közterek csak arra valók, hogy reprezentálják a mindenkori hatalmat, és az emberek áthaladjanak rajtuk, céljuk felé tartva. De vajon mi lesz azokkal, akik elvesztették céljaikat?

A 4891 érdekessége, hogy a megkérdezett fedélnélküliek meglepően öntudatosak, reflektálnak sorsukra. Ting-fu Huang fontosnak tartotta, hogy ne csak megfigyeljen, de párbeszédet is kialakítson. Hiszen sok hajléktalan-filmben az emberek csak vannak, némán bámulnak vagy csellengenek, inkább tűnnek díszletnek, mint hús-vér élőlényeknek. Ting-fu Huang azonban megmutatja, hogy ezek az utcára került szerencsétlenek gondolkodásra képes egyének, akikkel sokszor a sors babrált ki. Az egyik férfi például elmondja, hogy dolgozott volna, csak egy baleset miatt munkaképtelenné vált, és „barátai”, akikkel együtt élt, egyszerűen kitették a szűrét.

Emellett pedig egyes hajléktalanok hangot adnak a társadalmi egyenlőtlenségeknek. Egy nő például azt fejtegeti, hogy vannak kiváltságosok, akik ugyanúgy semmihez nem értenek és semmit sem dolgoznak, mint ő, csak éppen azoknak volt támogatójuk, jó családba születtek. Ugyanő pedig később arra világít rá, hogy a 4891-ben feltűnő kormányzatellenes tüntetésre csupán azért mentek el a hajléktalanok, mert reménykedtek benne, hogy kapnak 10 dollárt. Azaz a nő arra is rávilágít, hogy sokuk valójából a saját nyomorukat is elmélyítik azzal, hogy pusztán „kicsiben” gondolkodnak, nem hosszútávra terveznek, így lehetetlen számukra a kitörés. Tehát a szereplők megszólaltatása, a párbeszéd révén Tung-fu Huangnak sikerül rendkívül komplexen viszonyulnia az ismerős témához, meghaladva a „gonosz hatalom” és a „szegény hajléktalanok” leegyszerűsítő distinkcióját.

Ming-yen Su rövid, lírai alkotása a Listen, Darling már inkább absztraktabb, filozófia, egzisztenciális problémát közelít meg. A főszerepben egy fiatal, gyengénlátó, illetve vak házaspár áll, akik gyereket várnak. 2012-ben lebontották az épületet, amiben lakásuk volt, ezért új otthonba kényszerültek átköltözni. Ming-yen Su rendező a vakság percepcióját ragadja meg ebben az alkotásban, és szintén árnyalja azt a képet, ami a látók fejében él a gyengénlátók életével kapcsolatban. Sokan ezt tragédiaként fogják fel, és arra a fekete-fehér képek utalnak is, hogy nyilván ezek az emberek maximum foltokat, fekete-fehér pontokat érzékelnek a vizuális realitásból. Azonban a valóság nemcsak képekből, de hangokból is áll – a filmbeli férfi pedig dobjátékkal szórakoztatja magát és kedvesét. A zene megnyitja azt, amit a szem hibája elzárt az embertől: az életet, a nyüzsgést, az ingereket. Az utolsó képekben pedig a város zaja megidézi a sétáló pár számára a régi otthon emlékét. Így a vakság valósága átértelmeződik a látók számára is. Sőt talán a pár sokkal gazdagabb élményekben azáltal, hogy nem látják az omladozó épülettömbök lehangoló képeit.

Szintén a valóság, illetve inkább a reprezentáció újraértelmezéséről szól a Face to Face Chuang Chungtól. Sokak meglepve konstatálhatják a film nézése közben, hogy Tajvanon is nagy hagyománya van a pankrációnak, a Face to Face már ebből a szempontból is érdekes tanulsággal szolgálhat a nyugati nézők számára. Chuang Chung azonban megmutatja, mit is jelent ez a sport, vagy inkább cirkusz a szereplő alanyoknak.

Roland Barthes Mitológiák című munkájában elemzi a pankrációt mint a modern populáris kultúra egyik jellegzetes termékét. Barthes leírja, hogy a pankráció csak látszat, performansz, így szinte avantgárd művészet. Hiszen a birkózás, a hatalmas ütések, a ringből kilépő, szabálytalankodó játékosok mind egy szigorúan megkonstruált és megkoreografált showműsor részei. A bevonuló, ringbe lépő felek nyilvánvalóan nem hirtelen felindulásból mennek neki a bírónak, aki minő meglepő, maga is kiváló birkózó, széttépi magán ingét, és egy jókorát bemos a szabálytalankodónak. Legalábbis úgy tesz. A behemót rendbontó pedig teátrálisan zuhan a szőnyegnek. „A pankráció nem a győzelemről szól, hanem a szórakoztatásról” – mondja a csapat egyik tagja.

Ám a színfalak mögött kiderül, hogy a ringben pofozkodók jóbarátok, egy nagy csapat tagjai, akik sokat készülnek a meccsekre, talán még többet is, mint az igazi sportolók. Hiszen a sportban, a pankrációhoz legközelebb álló bokszban csak a technika adott, az ellenfél mozdulatait nem lehet előre megtervezni (legfeljebb, ha bundázott a mérkőzés). A pankrációban, mely az ökölvívás egyfajta paródiájának is felfogható, tényleg minden egyes mozdulatnak, gesztusnak, arcrezdülésnek helye van. Ezért közelebb áll a színházhoz, mint a sporthoz. Részben hazugság, mint a művészet maga. És bizony, miként az esések és a pofonok is hazugságok, így a sportolókra nem ellenfeleik, hanem önmaguk a legveszélyesebb: egy túljátszott zuhanástól könnyen meg lehet sérülni úgy, mint az egyik szereplő a filmben, aki kórházi ágynak esik, kénytelen ideiglenesen otthagyni a csapatot.

Tehát a Face to Face dráma is, azt mutatja be, hogy milyen felelősséggel jár ez a szórakoztatási forma, s hogy a színpadon kőkemény, harsány férfiak a színfalak mögött törékeny, érző lények lehetnek, akik ugyanúgy anyagi gondokkal küzdenek, mint bárki más. És mintegy külön poén, hogy a ringben hipermaszkulin fickók között van egy, aki egy másik életében nőnek öltözik. Ennek ellenére persze Chuan Chung a legnagyobb tisztelettel mutatja be ezeket a fiúkat, akik szívvel-lélekkel maximálisan odateszik magukat a közönségükért.

Wang Wen-Chih installációja, a Woven Sky (2013-2014)

A Mountain Spirits is egy szenvedélyének élő művész, a különleges installációiról ismert Wang Wen-Chih. A Mountain Spiritsben nem a rendezők, Singing Chen és Kuo-liang Chiang alkotják újra a valóságot, hanem maga a főszereplő művész, Wang Wen-Chih. Wang ugyanis vidéken született és nevelkedett, így különös kapcsolatot alakított ki az embert körülvevő természettel. A művész jelmondata, hogy minden egyes élőlény és dolog egyenlő, egyenrangú a Földön, így a cél, hogy az ember újra megtalálja a szimbiózist a környezetével. Wang Wen-Chih ezt szem előtt tartva alakította ki művészi látásmódját és módszereit. Installációi olyan különleges építmények, sőt épületek, melyeket kizárólag természetes anyagokból alkotott meg. Azaz újraalkotta az embert körülvevő valóságot úgy, hogy az illeszkedjen a természetbe, ne pedig elüssön attól, mint a mesterséges, izolált emberi városok nagy része. Wang legtöbbször bambusszal dolgozik, hipnotikus erejű épületeit ebből a rugalmas és erős növényből alkotja meg. Ilyen például a 2013-ban Cave Urbannal a Woodford Népfesztiválon felállított és bejárható „Woven Sky” („Szőtt égbolt”), melybe belépve a figyelmet az ég felé irányító kupolán keresztül, a szövés lyukain át láthatóvá válik az égbolt. Így olyan érzése támadhat a nézőnek, mintha elemelkedne a földtől, és valóban elkezdene közeledni a természethez. A művész, Wang Wen-Chih ezt már rég megtette, élete egyet jelent művészetével, melyet a betegség vagy a fáradtság sem gátolhat meg.

Tehát érdemes nézni a tajvani dokumentumfilmeket, mert mindegyik valóban megtanít bennünket valami újat a valóságról és az emberi társadalmakról.

 

A Magyarországról is megtekinthető filmek listája (az akció 2016. szeptemeber 25-ig érvényes!)

 

4891 (2013), rendező: Ting-fu Huang, 58 perc.

Face to Face (2014), rendező: Chuan Chung, 110 perc.

Listen, Darling (2014), rendező: Ming-yen Su, 11 perc.

Mountain Spirits (2014), rendező: Singing Chen, Kuo-liang Chiang, 67 perc.

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
Daniel Kwan – Daniel Scheinert: Minden, mindenhol, mindenkor
Filmvetítés a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban
Interjú Kis Hajnival a hatás kérdéseiről és a pszichológiai érzékenységről, valamint új filmprojektjének terveiről és a filmezésen kívüli ötleteiről

Más művészeti ágakról

Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Beszélgetés Kazsimér Somával a Hosszú beszéd című performanszról
Első alkalommal adták át a Jerger Krisztina-díjat
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kondor Ádám válaszol


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés