Nem vagyok különösebben szociálisan érzékeny ember, nem akartam mindenáron segíteni az ott élőkön, egyszerűen nem hiszem, hogy az én segítségemre szorulnának rá. És még csak nem is ismertem meg őket igazán. Élünk egymás mellett, köszönünk egymásnak, elviseljük egymást. Semmilyen konfliktusom nem volt eddig senkivel. A házban mindenféle nép lakik, külföldi is, értelmiségi is, sőt lakik cigány értelmiségi is a negyedik emeleten Oláh Norbertnek hívják, festőművész. Rajta kívül pedig több cigány család, elsősorban zenészek. Az öreg családfő még általában prímás, a fia viszont már jazz-gitáros. Néha kiülnek az udvarra zenélni, együtt, aztán megjönnek az öregnek a barátai, a fiatalok elmennek valahova, biztos szórakozni, az öregek zenélnek, énekelnek és iszogatnak tovább, aztán késő este lesz, egyszer csak kijönnek az asszonyok, és kizavarják őket az udvarról, mert hangosak. Nem azért, mert hangosabbak lettek, hanem mert késő este ugyanaz hangosabbnak hat. Ilyenkor a kapu előtt néha még sokáig cigány kesergőket énekelnek, ki szoktam nyitni az ablakot, hogy halljam. Tudom, hogy nagyon idillinek és romantikusnak hangzik ez így, de higgyék el, nincs benne semmi ilyesmi, egyszerűen csak szép a zene, amit játszanak.

Azért mondtam ezt el, hogy jelezzem, nem ismerem a cigány kultúrát, különösebben a cigány embereket sem, főleg nem a szegény cigány embereket, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag az olcsó lakás vonzott a környékre. Igenis volt bennem olyan szándék, hogy én is hozzájáruljak valahogy ahhoz, hogy a magyaroknak ez a csoportja ne rekesztődjön ki a társadalomból, és meggyőződésem, hogy azzal, hogy oda költöztem közéjük, hogy ott fizetem a közös költséget, ott fizetem a helyi adókat, ott vásárolok, ott járok-kelek az utcákon, egyáltalán, hogy ott élek, azzal nagyban hozzájárulok ennek a célnak a megvalósulásához.

Ádám Zoltán kiállítása pedig ezeknek a cigány embereknek a kultúrájáról szól. Nem pusztán építkezik belőle, mondjuk motívumokat szakítva és sajátítva ki, vagy imitálva egyfajta stílust, hanem valóban erről a kultúráról szól, a cigányok kultúrájáról. És teszi ezt elsősorban a vallás kérdésén keresztül.

„Isten, könyörülj meg nékünk! / Ne szenvedjen tovább népünk! / Megátkoztál, meg is vertél, / örök csavargóvá tettél” – ez a beás himnusz harmadik versszaka, amely szinte refrénként ismétlődik meg a versben. Ezek szerint istennek nemcsak kiválasztott népe van, hanem kiátkozott is? És ahogy a kiválasztottság is csak az isteni önkénnyel indokolható, úgy a kiátkozottság sem indokolható mással? „Nem loptunk mi csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből” – hangzik előtte a vers. Ki követte el itt tulajdonképpen a bűnt?

Mielőtt a magamfajta ateista a mérleg egyik serpenyőjébe helyezné ezt a – szerintem – jótettet, a másikba pedig az érte kiszabott büntetést, és ráadásul nekiállna az utóbbi serpenyőt telehordani azzal a rengeteg szenvedéssel, amit a teremtett lét kondíciói, az emberi természet és a világ, amelyben az ember élni kénytelen, okoznak neki és környezetének, és elkezdené számon kérni istenen, miért volt képes tűrni, és miért tűri változatlanul, hogy még az ő nevében is rengeteg szenvedést okozzanak a világban, hogy ha a betegségeket, az öldöklést, a nyomort és a hatalmi elnyomást tűri is, miért nem vet véget legalább az egyházi pompának és a lelkek sanyargatásának, szóval mielőtt feltenném azt a kérdést, hogy ki itt a felelős, és ki itt a bűnös valójában, aki még a kiválasztott népét is szenvedésre ítélte, és levonnám a következtetést, hogy talán jobb is, ha nincs isten, mert ha van, akkor még az esélye sincs meg annak, hogy a szenvedés valaha is véget érjen a világban (beleértve a túlvilágot is), szóval ehelyett inkább rátérnék gyorsan arra, hogy milyen lehet egyáltalán egy kiátkozott nép istenképe. Milyen az örök csavargók istene?

Hát milyen lenne? Természetesen olyan, mint ők maguk. Nem a kiválasztott nép távoli, elérhetetlen, arctalan és megnevezhetetlen istene ez, hanem a mindenütt fel-felbukkanó isten, Kassák csavargóinak istene („3004 krisztusképet láttam idáig” – ahogy A ló meghal…-ban olvashatjuk), az az isten, akit szeretni lehet, de szidni és gyűlölni is, aki elől bujkálni lehet, akivel alkudozni lehet, akinek ki lehet fürkészni szándékait, sőt mágikus módon részesedni lehet belőle, ahogy a cigány jósnők és átokmondók teszik. A vendégszerető isten: „reggel elindulunk isten csárdája felé / krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfedelű pajtában és szilvóriumot” – ahogy szintén Kassák mondja. A szenvedő isten, a szép isten, a cifra isten. Cifra, mint maga a nyomorúság, mint a barokk pompának ez a szegények luxusa általi kisajátítása. Az isten, akit magunkra öltünk, a megtestesült, az anyagi, az esetleges isten. Hadd hozzak szóba egy ateista filozófust. Sartre A lét és a semmi című főművében egy hosszú és bonyolult gondolatmenetet visz végig, amelyik a lét szükségszerű esetlegességét kívánja bizonyítani. Egy ponton természetes módon jut el isten létezésének problémájához. Az ateista Sartre szinte kimondja, hogy neki aztán igazán nem problémája ez a probléma, de ha már itt tartunk, mármint isten létezésének kérdésénél, és valahogy a létkérdés kapcsán előbb-utóbb mindig eljutunk ide, akkor egy dolgot mindenképpen le kell szögeznie: ha – és itt külön hangsúlyozni kell, ha – isten létezik, akkor létében ő is esetleges. Mert a lét a maga egészében esetleges, indokolhatatlan, véletlenszerű, sőt a maga egészében igazán az.

Ádám Zoltán tehát ezt az anyagba szétszóródott, mindenütt jelenlévő, személyes istent kutatja a cigány minták segítségével. Nem a megjelenő istent vagy isten megjelenését, hanem a már mindig itt lévőt, aki éppen amiatt, hogy már mindig itt van, hogy nem esemény, hogy nem feltárulás, nem reveláció, nem epifánia, éppen ezért tud annyira közel lenni hozzánk, annyira, hogy néha észre sem vesszük. Közel van, de mégsem mi magunk vagyunk – ezért nem panteizmus ez a vallásosság. Hanem valami hordozható, mint ezek az oltárok, és valami hordható, mint ezek a kendők és szövetek, amelyek a vásznakra vannak rögzítve. És ezért nem is igazán ikonok, vagy akár képek ezek a képek. Nincs itt semmi, ami megjelenne – ahogy Jean-Luc Nancy szokta mondani majd’ minden könyvében a keresztény teológiától Hegelen át a fenomenológiáig tartó nyugati gondolkodás és művészet kritikájaként. De akkor mik ezek a művek, ha nem képek? Kollázsok talán? Vagy dekollázsok? Vagy assemblage-ok? Őszintén szólva egyik szót sem használnám szívesen rájuk. Hosszabban kellene ezt kifejteni, de összességében azért nem használnám, mert nem maradványokból, limlomokból állnak, hanem nagyon is értékes anyagokból (még aranyfüst is található rajtuk), mert nem töredékek, hanem egyik-másik kifejezetten egésznek hat, és mert nem pusztán összerakva-összeállítva vannak, hanem helyenként egyértelműen kompozíciók. Anyagkompozíciók, színkompozíciók, formakompozíciók. Két dolog miatt keltik mégis a kollázsok, a dekollázsok és az assemblage-ok érzetét.

Az egyik maga a minta. Nagyon találónak érzem a kiállítás címét, a „cigány minták” kifejezést, de nem csak tematikai szempontból. Nemcsak arról szó véleményem szerint ezekkel a művekkel kapcsolatban, hogy a cigány kelmék anyagával, színeivel és formáival, vagyis mintáikkal dolgoznának, hanem mintha szerkezetükben is minták lennének. Ádám Zoltán mintát vesz ezekben a művekben a cigány kultúrából, és a már említett anyagokon, színeken és formákon kívül a képekből és szövegekből is. Sőt a Szűz Mária-kép mintha egyenesen e kultúra egyik mintaképének mintavétele lenne. Megint csak Kassákra tudnék utalni ezzel kapcsolatban, akinek vallási-biblikus motívumai sem közvetlenül a szent szövegekre utalnak, mint inkább a vallási élet hétköznapjaiból kiemelt darabkák. Inkább vallási képzetek, a vallásos ember tudatának darabjai, mint konkrét szöveghelyek pontos idézetei. Itt is ez a helyzet a nehezen kiolvasható imaszöveggel, a bibliai szövegtöredékekkel, amelyek néha a látvány szintjén is csak töredékesen vannak jelen, vagy a „szentségtörésből” kitakarás útján tudatilag, nyelvileg és képileg csonkolt „szent törés”-sel.

A másik dolog, ami a kollázsszerűség érzetét kelti, az a mód, ahogy ezek a minták a felületekre vannak applikálva. Akár szépen egymás után sorakoznak, szinte imitálva a kelmék mintáinak ismétlődését, akár rendezetlenül szét vannak szórva a felszínen, gyakran teljesen beterítve azt, többnyire mindkét esetben úgy lógnak le a felületről, mint a bevagdosott, letéphető lakáshirdetések, amiket a villanyoszlopokra szokás kiragasztani. Van ezeknek a műveknek valami kültéri, utcai, gazdátlan jellegük. Szinte látjuk, ahogy megáznak, ahogy rájuk ül a por, kiszívja őket a nap, ahogy szitálnak a szélfúvásban, és persze ahogy hívogatnak, főleg így újonnan, hogy letépjünk belőlük egy darabot, hogy végigsimítsuk tenyerünkkel egész felszínüket, hogy beléjük túrjunk ujjainkkal száliránnyal szemben. Mintha a csavargók örömére készültek volna. 

Ádám Zoltán Cigány minták című kiállítása 2017. április 23-ig tekinthető meg az A38 kiállítóterében (A38 Hajó, Budapest, Petőfi híd)

A megnyitón készült képeket Nagy Géza, a cikk fejlécében szereplő fotót pedig Horváth Gábor készítette