art&design

Közel 15 évnyi művészettörténeti tanulmány után is úgy gondolom, a szobrászat ideája minden művészetkedvelőnek elsőként a klasszikus kánon felől sejlik fel: az, ahogyan a fenséges, bármiféle kézjegy maradványa nélkül megmunkált márványszobrok, vagy a puhára csiszolt mészkövek megőrzik az irreális testideálokat, és ahogy szabad szemmel nem látható izomkötegeket hullámzanak sosem látott testmozdulatokban, de éppúgy eszembe jutnak a kísértetiesen szimmetrikus és lelketlen uralkodói büsztök is. Miközben azon ámulunk, hogy hogyan lehet ezekből a rideg anyagokból ilyen precizitást és líraiságot kikényszeríteni, romantizáljuk a megmunkálást és a mesterségbeli tudást, a megszelídítését és betörését ezeknek az anyagoknak, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy e matériák önmaguk organikus formájában is hordozói valami ősi és megzabolázhatatlan erőnek. A szobrászat nem csupán az anyag feletti uralom narratívája, hanem a természet energiáinak közvetítése is – legyen szó kőről, vasról vagy akár az emberiség hajnalán felfedezett első nagy találmányról: a tűzről.

Társadalmunk nóvuma és közös nevezője a fogyasztás. Az eldobható élmények pillanatnyi megélése az élet minden területére belopózik, és ez alól a kreatív szféra sem kivétel. Gyakran olyan mennyiségben vesszük magunkhoz a kultúrát hogy nincs is nagyon más opciónk mint egy műalkotást gyorsan nyugtázni, lőni róla néhány fotót és átmozdulni a következőre; önmagában egy ártalmatlan praxis, de nem mentes az ideológiától. Valóban célszerű forgóajtóként felfogni a művészetet, melyben a trendek (algo)ritmikus hullámokban váltják egymást? Van-e egyáltalán választásunk?

A kortárs vizuális művészetben ritkán találkozunk olyan munkákkal, amelyek ilyen nyíltan és mégis kifinomultan performálják az önteremtés folyamatát. Vetlényi Alma kiállítása nem egyszerűen tárlat, hanem intim térré alakított vallomás. Olyan térinstalláció, amely nem magyaráz, hanem sokkal inkább arra invitál, hogy lépjünk be egy belső világba, ahol az emlékek, a természet és a személyes gyógyulás szövete újraszövődik.

A fétis hagyományos értelemben egy olyan erő mágikus reprezentációja, ami az életünket áthatóan befolyásolja, apró momentumokban megnyilvánulva állandó jelenlétével a kiszolgáltatottság érzését kelti maga irányába. Az emberi tudatot maga alá rendeli, miközben valóságának főbb rendező elveként ideológiai keretrendszerére is utal. Habár a posztmodern fétis nem sokkal tér el a hagyományos felfogástól, formájában mégis kissé különb tőle: lehetővé teszi, hogy az egyén anélkül cselekedjen és járuljon hozzá annak fenntartásához, hogy kifejezetten tudomást venne annak létezéséről vagy ideologikus kapcsolódásáról.

Augusztinyi Fruzsina Nyíregyházán született, tanulmányait építészként végezte a Debreceni Egyetemen. Építészeti és belsőépítészeti, valamint színházi látványtervezéssel foglalkozik. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában tanul. „Hasítottunk magunkból egy darabot, hogy a töredékekből otthont építhessünk” című egyéni kiállítása egy három részből álló kiállítássorozat első szegmense. Kapcsolódások és elengedések, intim és érzelmekkel teli terekbe való betekintés – ráhangolódás vagy első felütés, amely egy több szálon futó életpálya ívét rajzolja ki.