art&design

Választhatsz magadnak otthont. Ha a kis bádogtáblákat szereted bogarászni, olyat. Választhatsz márványasztalost. Ebből olyat is, ahol újságokat olvashatsz. Ha neked az kell, nagymagyarországost. Tájegységenként, országonként, földrészenként változó lehetőségek, állandó elemek mellett. Disputálhatunk akár ízlésről és ízléstelenségről is. Valahol a közös szívás összekovácsol. 

Milyen szerepe van a szomatikus nevelésnek a művészeti kifejezésben? A kérdés jogosan merülhetett fel bennem, mivel az elmúlt évben többször is ért ehhez kapcsolódó izgalmas művészeti élmény. Jobbágy Bernadett Táncz 3x – sztereoszkopikus 3D filminstallációja (2024), Cuhorka Emese Attax című munkája (2024), Szeri Viktor I quit ordinary dancing című előadása (2024), illetve Ádám Anna Somatic Writing Clubja (Szomatikus Írókör) olyan élményszerű alkotásokként bontakoztak ki, ahol a cél a kontextushoz való kötöttség és narráció elhagyása, a személyes és szubjektív befogadás elindítása, valamint a megértés helyett az érzelmek felnyitása, a testtel való gondolkodás megsegítése volt.

Az Arthur C. Danto, Hans Belting vagy éppen Hegel nyomán nyomán értett művészet halálát, mint motívumot újra és újra visszaidézik azok, akik az eddigi személyes és társadalmi funkciók, szerepek, irányzatok átalakulását egy új, baljós jövő előfutáraként értik. A technológiai környezetünk és domináló online trendek következtében valóban láthatjuk, ahogy művészek már előbb alkotnak képernyőre és szociális média felületekre, mint hagyományos képzőművészeti médiumra. A kiállítás és megmutatkozás sokszor inkább tartalomgyártás és -időzítés, melyek a művész virtualitását éltetik – mindezt az algoritmusokáltal meghatározott digitális éteriségben.

Az identitást hámozgató fotóművészet tartós nyavalyája az, hogy hajlamos az egyéniséget esztétikákra, habitusokra és egyéb anekdotikus, laminált szeletekre bontani. A kamera azonosít, szelektál és izolál, objektumokat hoz létre, és végül a művész az, aki elbeszélői szerepbe lépve ezeket a néma ereklyéket meg tudja szólaltatni. Bármilyen történet úgy teljes, ha folytonos. Az ember lánya valóban igyekszik – de honnan indult, és merre tart?

A kortárs magyar művészet külföldi népszerűsítése látszólag minden hazai szakmabeli érdeke – mégis, a róla szóló szakmai diskurzus hiányos. Ezen hiányok betöltése érdekében pedig érdemes a különböző múltbéli gyakorlatokat, példákat különböző szempontokból vizsgálni. Jelen cikk középpontjában egy nyolcvanas évekbeli példa áll: Bukta Imre és Samu Géza művészetének közös megjelenései külföldön és Magyarországon, a kulturálisan, gazdaságilag és politikailag egyre nyitottabb évtized során.