art&design / gondolat

A feketeség, pontosabban a festék feketesége, több mint egy szín, de több egy anyagi kiterjedésnél vagy anyagszerkezetnél is. Hiszen a sűrű, erős és súlyos fekete festék egyben mély is. Olyan mélység vagy mélyedés, amely összesűrűsödése és ragacsossága ellenére is kellemes lágyság, vagy „végső határáig jutott lágyság”. Az anyagiság kiazmatikus összecsomósodása, ahol az érinthetőségnek a sűrűség és az intenzitás fokozódásánál fogva minden felület felkínálkozik.

A művészetnek a társadalomban betöltött szerepe folyamatosan változik. Mostában egy rendszerváltás előtti paradigma kezd visszatérni: a művész az, akinek az a szerepe, hogy elképzelje, és praxisán keresztül kinyilatkoztassa, mi a jó élet. Ezt a trendet látom visszatérni akkor, amikor Weiler Péter műveit szemlélem. Magukon a képeken is a Kádár-kor iránti nosztalgia köszön vissza.

Beköszöntött a nyár és vele együtt az iskolai szünidő is. A Nagymező utca felé sétálva, egy pillanatra a Deák Erika Galériában, egy kiállítás kapcsán felvetődik a generációk közötti tudás és élményátadás folyamata – de nem a bevett iskolás módon. Bár a tárlat kapcsán nem kifejezetten valós tanár-diák viszonyról beszélünk, ösztönösen is felmerül egy olyan ideális világ képzete, ahol a szakmai tudás vagy a tananyag nem a katedráról visszahangzik, hanem a párbeszédnek köszönhetően élményszerű tapasztalattá válik a tanulni vágyók fejében.