A ragacsosan húsos fekete anyag „szétterjed, szétterül, egyre jobban ellaposodik”, és a lágyság rezignált stabilitásával a mindig „elkésett megsemmisülést” fedi fel, azt a kiengedő vagy kiáramló bőséget, amely az anyagot teljességgel visszavezeti az általános ökonómia rendszerébe, hiszen az összegöngyölödésnek vagy összecsomósodásnak a szerkezeti komplexitást megnövelő mechanizmusa egyszerre játszódik le a fekete anyag lassú, szétterülő, felbomló és ragacsos felszámoló műveletével.[1]

Ahogyan Jean-Paul Sartre utal rá, a ragacsos anyag összenyomható, és ezen az összenyomhatóságon keresztül fejezi ki ragacsosságát vagy önmagához ragadását, tehát egyszerre nyeli el, vagy olvad össze a megfigyelővel, és egyszerre marad a fekete olajos kiterjedésen keresztül önmaga: „a ragacsos anyag engedelmes. Csakhogy abban a pillanatban, hogy azt hiszem, birtoklom, egy különös fordulattal hirtelen ő lesz az, aki engem birtokol.”[2] A ragacsosság ostromló érintése soha nem korlátozódhat a test bizonyos részeire, egyetlen testfelület sem zárható el a lassan, szinte kúszva közlekedő fekete olajfesték lágy lomhaságától, hiszen az elzárással vagy leválasztással éppen a fekete festék terjengősségét vagy szétterülő, ellaposodó sajátosságát fosztom meg valós belső mélységétől, attól a lágy, mégis kiépülő szerkezeti puhaságtól, amely a ragacsosságán keresztül megrontja az Önmagáért-valót, és mérhetetlen közelségben hozzátapad vagy felületi értelemben részévé válik. A ragacsos vagy olajos feketeségnek egy olyan Örök Visszatérése, amely során „a megtörtént, egy majd megtörténőnek, mint már megtörténtnek az ismétlése semmilyen jelenlétnek nem ad jelet.”[3]

A ragacsosság és az olaj mély sötétsége nem ad teret az ellenszegülésnek, a kilépésnek vagy a megszabadulásnak, sem a függetlenedésnek, így egy kiiktathatatlan telítettséget nyit meg előttem, amely minden mozdulatommal egy valódi fokozódást valósít meg, s egy radikális alapanyagcserét hajt végre, nem biológiai vagy fiziológiai, hanem fenomenológiai értelemben, ahol is egy kiazmatikus süllyedésbe von bele. A ragadós anyag mély vagy éj-feketéje „hozzám tapad, magához szippant, magához vonz”, de úgy, hogy ennek a vonzásnak a középpont nélküli epicentruma bőrfelületem kiterjedt és szétterülő ponthálózatain fut keresztül, azaz magához szippantja bőröm beszippantott felületének szippantási mechanizmusát; a szippantó és a szippantott így többé már nem elkülöníthető, hanem egy fenségesen lágy csomó az olaj mélyrétegeiben, csigavonal-szerű tekervény annak az olajnak a szeizmikus struktúrájában, amely „lágy, nyúlós és feminin aktivitásával” bevon az összesűrűsödés szerkezet-konstrukciójába és a szétáradás felszámolódás-dekonstrukciójába egyaránt.[4]

A fekete, sötét anyag nyálkás rétege olyan súlyos, mégis lassan létrejövő keménység, amely az érintés során mégis nyúlóssá és ragadóssá válik, tehát az anyag a tapintáson, az érintésen keresztül kel önálló életre. Sartre kiemeli, hogy a ragacsos anyagnak van „egyfajta taktilis igézete”, olyan sötét hipnotikus hatása, amin keresztül az elsajátítás vagy megtapasztalás folyamata a maga útján megy tovább.[5] Göcsörtök, festék-gócok, sűrű anyag-elnyúlások: a ragacsos anyag sötét óceánként nyeli el a tapasztalót, felszámolja és megrontja a nyálkarétegtől független észlelés lehetőségét, minden a ragacsos szubsztancián átszűrődve, a sötéten áthatolva válik csak megtapasztalhatóvá, mintha egy súlyos tárgy zuhant volna egy meghatározhatatlan körvonalú pocsolyába, és a víz minden irányban ellepi az attól eddig megkülönböztethető száraz anyagiságot.

A ragacsos szubsztancia elsötétíti a külvilágot, ellehetetleníti, sőt megrontja a heliocentrikus világkép alapját képező Nap végtelen sugarait; a tiszta fény és a sárgás előretörő forró sugarak helyébe a rothadás, a felbomlás alantas rozsdabarna vagy feketés árnyalatait állítja.

David Michael Levin, Jacques Derridára hivatkozva kiemeli, hogy a fény erőszakja által vezérelt fallogocentrikus, logocentrikus ʻhéliopolitikával’ szemben a sötét materialitás által jellemezhető, a racionalitás által megragadhatatlan, a Bataille-i értelemben vett alantassággal leírható bázikus materialitásra kell a filozófiának figyelmet fordítania.[6] Ez a sötét, nyálkás anyag számunkra nem megragadható, minket mégis megragad, és nem enged: sötét, középpont nélküli kiterjedése a sötétség-gócok és a lágy folyékonyság különös egyvelegével von be bennünket. Tanulmányunkban a Sartre által a Lét és a semmi (L’etre et le néan) lezáró szakaszában kifejtett ragacsos anyagot a racionalitással, a közölhetőséggel és a tisztasággal szembeszegülő olyan materialitásként mutatjuk be, amely új utakat nyithat meg egy elsötétült fenomenológia számára.

Az elsötétült, mindent ellepő sötét nyálkás materialitás bemutatására vállalkozik Jenny Keane művészi videóinstallációja, amelyben egy megnyíló, majd összezáródó szájat látunk, ami megpróbál szavakat és értelmes hangokat kiadni és lélegezni. Az Ingeminated Battology (2008) című videó jelentős részében azonban elfeketedett, rothadásnak indult fogakat, és egy megfeketedett, szörnyű nyelvet látunk, amely melankolikusan bukkan elő a szájból, mint egy halott vagy felszámolódott testrész, amely többé már nem illeszkedik a kommunikáció, a lélegzés és a racionális működőképesség vagy biológiai funkcionalitás megszokott rendszereibe.[7] Az elfeketedett nyelv egy elbizonytalanodott reziduummá züllesztett szerv, olyan kétségbeesett, sötét entitás, amely a rothadás fekete levét termeli értelmetlenül, megszínezve és sajátosan megízesítve a nyálat, ami így már többé nem a táplálkozást vagy az emésztést segíti, hanem az öklendezést, az elkerülhetetlen kiáradást. A romlásnak indult nyelv felszíne túlmutat saját magán, és a Sartre által leírt ragacsos anyaghoz hasonlóan magához szippantja a táplálékot, és eltorzítja vagy eltereli az ízlelést és a szaglást, ahol kizárólag a fekete nyálka nyúlóssága és lágysága marad. A sötét nyelv adakozó, túlcsorduló ragacsos materialitása Georges Bataille általános ökonómiájához kapcsolódik, melyben az alantas, rothadó Nap központi szerepet játszik. Bataille felbomlóban lévő, pusztító Napja túllép a logocentrizmuson és a héliocentrizmuson, hiszen nem az ideák vagy a racionalitás tiszta fényével világít, hanem „mocskos paródiája a perzselő, vakító Napnak”, azaz a felszámolódás, az elpusztulás és a kiáradás nevetésbe hajló excesszusát valósítja meg.[8]

Bataille a rothadó Napról szóló 1930-as esszéjében feleleveníti egy, a Mithrász-kultusz jegyében tartott szertartás részleteit, olyan pervertált és vérbő részleteket, ahol egy, a fekete nyálhoz hasonló internális folyadék szétkenése és a testet megostromló túlzó jelenléte kerül a középpontba. Bataille így ír erről a sajátos rituáléról: „a Mithrasz-kultusz, amelynek elsődleges tárgya a Nap volt, egy nagyon elterjedt vallási gyakorlatot hívott életre: az emberek meztelenre vetkőztek egy gödörben, amelyet fa állvány fedett le. Az állványon egy pap elvágta egy bika torkát, ezáltal a résztvevők forró vérben áztak.”[9]

A forró vér sötétlő vörössége a ragacsos anyaghoz hasonlóan fedte be a résztvevők testének teljes felületét, beszivárogva a rejtett és a szertartásokon kívül elfedett testnyílásokba is. Az áldozati vér szentsége éppen abban rejlik, hogy hirtelen, egy felfokozott pillanatban megfordítja a birtoklási viszonyokat, hiszen az áldozati állat végig a birtokolt, elfogott és irányítható szerepkörben tűnik fel. Azonban mikor a pap a megfelelő, eksztatikus pillanatban elvágja a bika torkát, az áldozati állat internalitásából kilépő nedv elkezdi birtokba venni a vallási gyakorlaton résztvevők testének teljes felületét.

Ahogy Sartre írja, „egy különös fordulattal hirtelen ő lesz az, aki engem birtokol.”[10] A feláldozható állat vérének szentsége éppen ebben a „különös fordulatra” való képességben rejlik, hiszen a kiömlő, meleg, friss vér az áldozati szertartásban résztvevők testéhez végtelenül közel tapad hozzá, megszüntetve ezzel a külvilág észlelésének megszokott formáit. Minden a véren keresztül, a sötét, ragacsos nedven keresztül válik felfoghatóvá, a külvilág pedig a szent áldozatból származó furcsa lágyságon keresztül válik érzékelhetővé. A sötétlő vérből az áldozat során a tisztátalanság és a melankólia fekete vére lesz, egy virulens és felbomlasztó vegyület, amely a kilátástalanságra irányul.[11] A meztelenség, a test megszabadítása minden feleslegtől felkészíti a testet a szentség sajátos, lágy szenzualitására.

Ez a szentség azonban nem a tisztaság, a világosan ragyogó Nap kellemes fénye, hanem a rothadó Nap mindig degradációban lévő alantas sugárzása, amely a forró vérhez, az elfeketedett nyálhoz, vagy a sűrű, fekete olajfestékhez hasonlóan félelmetes anyagiságokat hoz létre: „a ragacsos anyag olyan, mint egy rémálmunkban látott folyadék, amelynek minden tulajdonsága életre kel és ellenem fordul.”[12] A szentség megostromolja a testet, azonban nem a túlzó erőszakon át, hanem az erőszak következtében létrejövő olajos, sűrű lágyságon keresztül. Megbontódik, felbomlik a test integritása az isteni szféra közelsége okán, és a test alantasnak tekinthető tájain is lassan végigcsorog az áldozati állat vére. A ragacsos folyadék feketesége mintha az „iszonyat közepén, lélegzetvételnyi teret adna”, mintha a lágyság a további kiterjedés és elnyelődés lehetőségét adná meg úgy, hogy a testi érzékelés vagy szenzualitás odaadása egy selymes, mélyen kellemes érzés közepette történjen meg.[13] Különös összecsomósodásról van szó, hiszen az áldozati állat belső vére lassan és lágyan folyik be a lemeztelenített emberi testek nyílásaiba: ellepi a szájat, ezáltal ellehetetlenítve az érthető beszédet, odaér a combokhoz és a testhajlatokhoz, majd szétterül a nemiszerveken, s végül lassan elmerül a vaginában vagy az ánuszban. A rothadó, felbomlóban lévő, mégis folyamatosan adakozó Nap tiszteletére bemutatott áldozat végül a Napánuszban merül el.

A tisztaságnak, a tapasztalás elkülöníthetőségének, a közölhetőségnek átfordítását viszi véghez Bataille filozófiájában: „kétségtelen, hogy a világ teljességgel parodisztikus, hogy a szemünk elé kerülő dolgok mindegyike paródiája egy másiknak, vagy még inkább, megcsalt formájában, ugyanannak a dolognak.”[14] A ragacsos anyag rabul ejtő feminin, nyomokat hagyó szubsztanciájának három megcsalt formában való feltűnésével van dolgunk: a sűrű, fekete olaj, a rothadó nyelv által eltorzított fekete nyál és a bika vörös friss vére ugyanannak a dolognak a parodisztikus feltűnése.[15]

Az Ingeminated Battology című videoinstallációban a megfeketedett nyelv által befeketített nyál ellepi a szájnyílás egészét, és a fehér fogakat is bevonja undorító, alantas materialitásával. Az emésztést, a test önfenntartó mechanizmusait segítő folyadékot megrontja a rothadásnak induló nyelv, és a sötét nyálka túlműködése kiárad a szájból. A szájpadlást és a száj amúgy rózsaszín belső anyagiságát is átszínezi ez a fekete nyálkaréteg, és a fekete nyelv végül nem különböztethető meg a száj egészétől, amely elsüllyed a ragacsos sötétségben. Az installációt bemutató rövid esszé kiemeli, hogy a nyelv egy „liminális tárgy, egyszerre bensődleges és külsődleges, illetve puha és kemény”.[16] A Mithrász-kultuszhoz hasonlóan – ahol a bika internalitásából származó kiömlő vér előbb a meztelen test külső felületeit lepi el, majd a testnyílásokba is beférkőzik – a fekete nyál és a rothadó nyelv összeomlasztja a megszokott, hétköznapi, értelmezhető kategorizációs szisztémákat. A megfeketedett nyelv szétzúzott, felvázolt, darabos mozdulatokat tesz a fogak körül, széttagolt és megbomlott, rémült mozdulataiban van valami összeomlottság: nem lehet eldönteni, hogy a nyelv intencionálisan mozog, vagy csak a sötét ragadós nyál mozgatja céltalanul. A nyelv mozgása „szórványos, állhatatos rövidség, mely meg-megszakadó lassúsággá alakul”.[17] A ragacsos, olajos nyál Örök Visszatérése, mely mélyen átitat minden egészlegességet, kikezd és átfordít minden intenciót, elemészt minden megszólalást, a sötétség nem-egységéből lágyan tekeredik elő. Ez a lágyság azonban egyben gyöngédség is, a nem-beszéd gyöngédsége, vagy, ahogyan Gilles Deleuze nevezi, dadogás.

A dadogás a nem-egészlegesség sohasem teljes, széttagolt rémületet keltő konzisztenciasíkja, anti-szerveződési sík, a felbomlott rizómaszerű nomád felszabadulás strukturálatlan viszonyrendszere. Olyan, kettős rabul ejtés, vagy mozgásbeli és nyugalmi, összehúzódó és egyben szétfeszítő individuáció, amely meghaladja a szerveződési sík strukturális, vagy a genetikus formafejlődés reterritorializációs mechanizmusait.[18] Az Ingerminated Battology művészeti projektje a sötét nyál felemésztő hatását mutatja be, a száj felbomló, hússzerű anyagiságát, azt az „orális odút”, amely megidézi „a szubjektivitást veszélyeztető anyai szájat”.[19] A nyál ragacsossága által körülölelt nyelv többé nem a kimondhatóság vagy a beszéd eszköze, nem az életerőtől vöröslő tiszta hús, hanem a rothadó Napot megidéző megbomlott materialitás, amely kígyószerűen tekereg a száj körül, bevonva mindent a felbomlás sötét aurájába.

Bataille általános ökonómiája a produktivitással szemben a pazarlást, a költekezést, a felesleg értelmetlen eltékozlását és az áldozatiságot helyezi a társadalmiság középpontjába. A rothadó Nap fénye mindent energiatöbblettel lát el, ám ez az energia nem Platón tiszta világossága, hanem a felbomlás legsötétebb rése, a napánusz feketesége.[20] Reza Negarestani egy fontos esszéjében, a Solar Inferno and the Earthbound Abyss-ban egy olyan radikális ökológiai gondolkodás lehetőségét veti fel, amely véglegesen szakít a Nap-központúsággal és helyette az ökológiai katasztrófa által fenyegetett halódó Földet, és az ezen ökológiai pusztítást véghezvivő gyilkos Napot állítja a középpontba.[21]

A globális klímakatasztrófa legfőbb kiváltó oka a fosszilis energiák kíméletlen égetése, tehát egy ragacsos, csúszós, nyálkás fekete anyag áll a bolygó halála mögött is. Az olaj, a rémálmunkban látott fekete alantas folyadék, melynek birtoklásáért kíméletlen háborúk dúlnak lángba borítva az egész bolygót, rabul ejtve a globális deterritorializáción alapuló hiper-kapitalizmus egész logikáját. A radikálisan antropocentrikus, a természetet és a társadalmat mesterségesen elválasztó modernitás rövidtávú haszonelvű szándékát egy különös fordulattal kifordítja, sőt teljességgel ellehetetleníti ez a fekete ragacsosság.[22] Az olaj felbomlasztó feketesége életre kel, és az emberek ellen fordul: egész városokat von be a légszennyezettség sötétségébe, egyfajta kiazmatikus kilátástalanságba, amely korántsem csak a biológiai értelemben vett látást lehetetleníti el. Az olaj által tönkretett ökoszisztémát felperzseli és szoláris infernóvá alakítja a rothadó, ám folyamatosan adakozó Nap.

Ez a sötét, félelmetes ökológiai állapot megragadható lehet Timothy Morton „sötét ökológia"-fogalmával is. Morton az Ecology Without Nature című művében – Negarestanihoz hasonlóan – radikális, már-már kozmikus pesszimizmussal írja le ezt a fogalmat: „a sötét ökológia egy melankolikus etika. Mivel képtelenek vagyunk kivetni magunkból vagy felemészteni a másikat, (...) a cselekvőképességünk felfüggesztődik.”[23] A sötét ökológiát – a rothadó Nap és a felszámolódó, kiégő bolygó elkerülhetetlen összekapcsoltsága mellett – a ragacsosság és a Sartre által pontosan megfogalmazott különös fordulat határozza meg, tehát hogy a sötét ökológia hirtelen a saját sötétsége által befolyásolja vagy torzítja el a humán aktorok minden cselekedetét. Az olaj feketesége és a környezeti katasztrófa fenyegető közelsége folyamatosan sötét, búskomor folyadékként vonja be az emberek bőrét.

A sötét ökológia melankolikus súlyossága meghatározza korunk esztétikáját is. Borsos Lőrinc egy 2016-os alkotása a sötétség, és a fekete folyékony anyag mindent körülölelő jelenlétére utal. Az Etalon című alkotás felszíne, bár teljesen feketének tűnik, mégis a feketeség vagy a sötétség megannyi arculatát mutatja meg, mint erodálódó apró kráter, vagy molekuláris szökésvonal. Morton is kiemeli, hogy az összeomlóban lévő környezetre nem mint tiszta, ártatlan vagy hibátlan alteritásokként kell tekintenünk, hanem a felbomlás és az összeomlás kozmikus tüneteiként. Morton filozófiai és esztétikai projektje egy olyan etikai és esztétikai álláspontot jelöl, amely nem letagadni kívánja a negativitást, hanem éppen ellenkezőleg: prezerválja és konzerválja a melankóliát, sőt egy sajátos queer-fantáziával a melankólia heterogenitását tünteti fel, miközben „megtartja az ökológiai katasztrófa árnyékában élt élet sötét, depresszív jellegét”.[24]

Borsos Lőrinc alkotásának strukturális tagoltsága megtöri a feketeség homogenitását és a sötétség játékos heterogenitását nyitja meg. Ez a megnyitás azonban nem az alkotói intenció sajátja, hanem az anyag, a sötét anyag belső idegenségének szabadon engedése, egy olyan művészeti gesztus, amely a tárgyak ismeretlen és idegen, sőt megragadhatatlan belső magját szabadítja fel.[25] Az Etalon című alkotásban szabadon burjánzik a sötétség ártatlan anyagisága, az ismeretlen belső idegenség szorongató mélysége. Az anyag mélyedései, sötét kráterei felidézik a Föld mélyéből előlépő olaj misztériumát, azt a démonikus, elrejtett anyagiságot, amelyről Negarestani Cyclonopediája szól.[26] A homogén produktivista, héliocentrikus, kapitalista termelés erőszakossága megnyitja a deterritorializált teret a sötét ökológia queer heterogenitása előtt. Heterogenitáson a formátlanság azon masszaszerű komplexitását értjük, amely Bataille szerint a létezők alapállapotára jellemző.[27]

A modernitás a racionalitással és radikális antropocentrizmusával ezt az eredendő fejetlenséget és zavaros kuszaságot, irányíthatatlanságot tagadja le, azonban a produktivitás túlhajszolásából következő ökológiai katasztrófa, tehát a sötét ökológia visszaállíthatja ezt az eredendő heterogén sokszínűséget.

Negarestani szerint a sötét ökológia figyelmeztet az univerzum „eredendő furcsaságára”, egy olyan furcsaságra, amely még a „pokolnál is furcsább”.[28] Fontos kiemelnünk, hogy ez a furcsa heterogén tapasztalat, a fekete ragacsos anyag lágyságához hasonlatosan nem egy szubjektív élmény, hanem egy olyan törés, „amely felfüggeszti a szubjektumot, amely nem több, mint a homogén társadalom mellékterméke.”[29] Az Etalon sötétségének sokrétűsége elnémítja, sőt, néma áhítatra készteti az egyediségében eddig oly biztos szubjektumot. Nem kikerülhető a fekete anyag kiömlő, ragadós, mégis eksztatikusan kitörő, túlcsorduló jellegzetessége: a fekete anyag mélységében ott rejtőzik a rothadó Nap vágyakozása saját megsemmisülésére. Negarestani kiemeli, hogy a kiégő, lakhatatlanná váló bolygó felszíne kozmikusan misztikus közelségben van „a Nap sötét hullájával”.[30] Borsos Lőrinc alkotása ezen felbomlóban lévő misztérium szubjektummentes portréja, az egyetlen olyan portré, amely visszaadja a sötét ökológia esztétikai praxisának lényegiségét. Az olajos, sötét mélyedések, mint egy sohasem volt Isten utolsó kiáltásainak lenyomatai, vagy az életet a Föld felszínéről többször is kiirtó, riasztó meteorok nyomai. Mintha az emberi arc egyedinek vett sajátosságai sem különböznének a kozmikus katasztrófákat okozó meteoritbecsapódás helyeitől: a szem egy kisebb kráter, míg a megszólalásra nyíló száj egy hatalmas üstökös erőteljes berobbanásának utolsó nyoma, egy olyan régi, mitikus esemény megmaradt hírnöke, amelyről csak H.P. Lovecraft ősi szörnyei tudnának mesélni.

Negarestani megszűnőben lévő Napja vagy Bataille rothadó Napja Morton sötét ökológiájával kiegészülve perverz és komplex heterológiai lehetőségek előtt nyitja meg a filozófiai diskurzus terét. Az ökoválság sötétsége emlékeztet bennünket arra, hogy mindig egyek vagyunk a világ melankolikus, pusztulóban lévő lényegnélküliségével. A sötét ökológiai felfogás szerint nem a tisztaságra vagy a természet purifikációjára kell törekednünk, hanem a koszban és a szennyességben való megmaradásra, egy olyan heterogén és alantas létezésre, amely torz, tönkrement, és csonka tükörként tükrözi vissza a rothadó Nap félelmetes és felbomlasztó sugarait.[31] Morton – Sartre-hoz hasonlóan – kiemeli a sötét ökológia ragacsos, lágy, nyúlékony és furcsa materialitását: „az általunk kitermelt ragacsos rendetlenségben kell megmaradnunk, sőt, azonosulnunk kell ezzel a szennyes csúfsággal.”[32]

A sötétség heterogenitása és a sötét ökológia ragacsos rendetlensége egyaránt feltűnik Berszán Zsolt Black Painting (2012) című művén. A kép radikális melankolikusságát növeli, hogy éppen az olaj miatt felemésztődő bolygón az alkotás egy perverz olajtartalékként szegül szembe a fenntarthatóság szűk látókörű hírnökeivel. A művészet és a heterogén, abszurd festői praxis radikalitásánál fogva tarthatatlan. A sötét ökológia búskomorsága összecsomósodik a Black Painting közepén található Fekete Napban, amely a véglegesen kimerült, energiát többé nem adó Nap kilátástalan jövőképe. Berszán műve a jövőtlenség jövendölése, a haldokló Nap sötét holtteste és az olajban úszó kipusztuló földi élet ragacsosságának páratlan alkotása, ahol a paroxizmus, a paródia és a profanáció találkozik a materialitás belső, megragadhatatlan lényegiségével. Nincs valódi középpont, látszólag minden fekete vonásszerű olajelkenődés egyetlen konzisztenciasík, a feketeként "levés" tagolt, mégis összekapcsolódó rétegződése. Körkörös mozgás és a kilátástalan vergődés erőszakos dinamizmusa jellemzi a művet, amelyhez hozzáérve megsemmisít a ragacsosság behatárolhatatlan rétegződése: „ha a ragacsos anyagba merülök bele, akkor úgy érzem, el fogok veszni, vagyis feloldódom benne, pontosan azért, mert a ragacsos a megszilárdulás felé tart.”[33] A megszilárdulás felé tartó végtelen és behatárolhatatlan ragacsos lágyság, egyszóval a fekete-lágy-ragacsosság-leendés a legtágasabb távlatként tartalmazza „a szemhatárok szakadásait, az elmúlás műveit, a mulandóság emésztő erejének emlékeit.”[34]

A világ furcsaságának és a sötét ökológiának különös szépségű irodalmi bemutatásával találkozhatunk Lovecraft The Outsider című novellájában.[35] A mű főszereplője saját magát mint bódult, zavaros, csalódott, nélkülöző és megtört egyént mutatja be. Olyan idegen vagy kívülálló, aki valójában teljességgel belesimul a Lovecraft-i horrorvilág „gyászos”, „tébolyító”, „göcsörtös ágak alatti némaságában imbolygó” atmoszférájába.[36] A kívülálló része a pusztulás heterogenitásának és a sötét ökológia pervertált fluxusának. Kívülállósága a világ kívülállóságával, az élet általános idegenségével rokon. A Bataille által körülírt fejetlen, antiproduktivista létezést valósítja meg a kívülálló, aki így az értelemre és közölhetőségre törekvő modern logikán kívül áll. A pókhálós sötét folyosók „ocsmány nyirkossága” különös, mindent bekenő fekete olajhoz hasonló alantas materialitással fonja körül a dolgokat. Mint Lovecraft megjegyzi: „sohasem volt világosság”, tehát a sötétség mint kozmikus alapállapot jelenik meg a novellában. Helytelenség, az elveszettség fájdalmas érzése, és az időtlenség monotonitása egyaránt jellemzi ezt a sötét teret. A folyosók, mint az olaj elkenődései Berszán festményén, vagy mint a fekete kráterek Borsos alkotásán, elvezetnek az idegenség középpont-nélküliségébe, felfedve az univerzum Negarestani által leírt komplexitását, amely szoros rokonságot mutat a Földet belülről, a felszámolódásra készen behálózó olajhálózatokkal. A kívülálló gondozója egy „torz, összeaszalódott és omlatag” lény, aki látszólag nem különbözik a mérhetetlenül borzalmas kastély anyagiságától. Lovecraft művében minden ebből a nyálkás, fekete, omladozó, felbomlott materialitásból származik. Bataille-jal ellentétben itt már nincs a rothadó Napnak pervertáló, megrontó fénye, hanem egyedül a kihűlt, meghalt Nap hullájának tompa szenvedése maradt. Ez a halott, szétrohadt Nap kizárólag bűzt és nyirkosságot termelt, olyan lágy, fekete ragacsosságot, amely megszüntette a szubjektumként való lét szánalmas individuációját. Kollektív és mély ölelés, a szurok vagy az olaj altató lágysága: „gyakran hevertem odakint, a büdös árkon túl, a sötét, néma fák alatt.” [37]

A sötét ökológiában való felszámolódás és a megszűnés heterogén lehetőségei tűnnek fel a Mithrász-kultusz során kiáradó friss vérben, a tönkremenő fogak és megfeketedő nyelv által termelt fekete nyálban, illetve a föld mélyéről előtörő és a bolygót felemésztő olajban is. Ezen elsötétülő heterológiai queer jelenlét esztétikai praxisba való átültethetőségét láthattuk Borsos Lőrinc Etalon és Berszán Zsolt Black Painting című alkotásaiban, illetve H.P. Lovecraft The Outsider című novellájában. A tapasztaló vagy az észlelő nem választható külön a ragacsos anyag rémálomszerű folyékonyságától, és nem elkülöníthető az ökológiai katasztrófa, valamint a kortárs esztétikai praxis sem. A fekete rések, kráterszerű mélyedések figyelmeztetnek arra, hogy a létezés folyamatos felbomlásban van, hiszen láthatatlan és érzékelhetetlen meteoritok hullnak alá a Nap megmerevedett hullájából.