irodalom

Dédnagyanyám, Szenkovits Ida 1899 októberében született a Küküllő-menti Hariban, s mivel apja textilkereskedő volt, mindenfelé lakott egy kicsit Erdély-szerte. Egész életében fontosnak tartotta hangoztatni, hogy mindkét szülője örmény volt, tiszta örmény, így mondta mindig, családi történetekből tudom, főleg nagymamám elbeszélése alapján – meg a receptfüzetéből, amit idősebb korában kezdett el vezetni, elsősorban anyámnak írva visszaemlékező ételkészítési tanácsait, ki a kedvenc unokája volt, és akit csupaszemnek hívott nagy, fekete örmény szemei miatt.

Most hunyjuk le a szemünket, és képzeljünk el egy várost, ahol mindenki azt várja, hogy legyen valami, de az a valami végül mégsem úgy lesz, ahogy lennie kéne. Vagy jó minden úgy, ahogy van? Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötete olyan, mint egy hosszú várakozás a buszra, ami késik, de lehet, ma már nem is jön. Vagy, ha szerencsénk van, villamos jön helyette, mondjuk a Bartókon.

„Egyébként meg, nem mindegy ez most már?” (169.) – Schillinger Gyöngyvér debütkötete megmutatja, hogy sosem egyértelműen az. Igazán mélyre ásva a múlthoz való ragaszkodás, a jóság bizonyításának vágya és a transzcendensbe vetett remény jóval elemibb tapasztalatnak tűnik annál, mint amit a szorongás, függőségek és teljesítménykényszer koordinátarendszerében leélt életben bármikor is bevallana egy „gőgös hitetlen” (197.)

A méltatlanul kevéssé ismert szituacionista filozófus és építész válogatott műveiből, beszédeiből és róla szóló tanulmányokból álló kötetről Tábor Ádám, Tillmann J. A. és Kurdy Fehér János beszélgetett. Mivel személyesen ismerték a szerzőt, lehetőségünk volt olyan életrajzi adatokról és történetekről hallani, amelyek a nyilvánosság számára eddig kevésbé, vagy semennyire sem voltak ismertek.

Ez a nap vitathatatlanul a líráé volt. Verseskötetek bemutatóira, egy korábban megjelent könyvet felhasználó versperformanszra és rendhagyó történetmesélésre került sor a Tavaszi Margó második napján.