színház

Minden ott kezdődött, hogy majdnem elütöttünk egy rókát a sötét, kacskaringós budai utakon, amik a Lóvasút felé tereltek minket. Mi újabb és újabb kanyart veszünk be, a távolság csökken, az idő pedig várakozással telik.

Ezzel a mondattal jellemezte Ady Endre Fedák Sárit, a szebb jelzővel vitatkoznék, a különbbel véletlenül sem. Első lehetett korának kiválóságai között. Embernek és művésznek is szuverén, egy olyan színésznő a 20. század eleji Magyarországon, amilyen Sarah Bernhardt Franciaországban, Ellen Terry Angliában. Rendhagyó tehetség, tengernyi bátorság kevés türelemmel és hatalmas akarattal, mindez női testbe zárt harci szenvedéllyel. Számára csatatér volt az otthona, a színházai, de még az utca is, ő maga egy amazon, aki a férfiak színpadi szerepét is eljátszotta. Az Olt Tamás írta és rendezte előadásban méltón idézi meg alakját – a fiatal Fedákot – Kiss Anna Gizella, a már bölcs színpadi nagyasszonyt egy mai színpadi nagyasszony: Kubik Anna.

Az Anyaszínház és az RS9 Színház közös produkciója, A kékszakállú herceg vára sétálószínházi formában viszi végig a nézőt egy kapcsolat stációin – szobáról szobára, testből testbe, titokból titokba. Menszátor Héresz Attila rendezése Balázs Béla szövegét a prózai és fizikai színház határán értelmezi újra, ahol a néző maga is a vár bejárásának résztvevője. A sajtóanyag ígérete szerint a hét szoba a férfi és a nő legintimebb kapcsolati állomásait tárja fel, miközben a terek önálló installációkként idézik meg a szerelem, a hatalom és az emlékezet stációit. Az önreflexív és ideotextuális rendezés kísérletet tesz arra, hogy a klasszikus mű kortárs testet öltsön, még ha nem is minden elemében kiforrott formában.

A ködös Albionban jól ismerik a módszert, amellyel Shakespeare nehezebb darabjait is fogyasztóbaráttá varázsolják a legszélesebb közönség számára. Bodó Viktor és Alföldi Róbert „színpadi elemzésein” edződve, szemem nem rebbent az előadás ötletes és igen hatásos vizualitásától, a trójai háború friss, mai szemszögből való megközelítésétől. Tudom, hogy a London Southwark negyedében álló épület már nem az az épület, csak az egykori Globe alapjain áll, de előadás közben mégis mintha éreztem volna a „nagy ravasz” William óvó tekintetét hajdani színháza felett. 

Minden fiatal generációnak felkínálja az élet a lehetőséget: tessék, mostantól tiéd a világ, csináld jobban! Csakhogy ez nem ilyen egyszerű: sem a csaknem kétszáz éve, Büchner által megírt Leonce és Léna számára, sem a ma érettségiző generációnak. Főleg itt és most, Magyarországon tűnik lehetetlennek ez a kérés, ahol a globális szorongások a virtuális, mesterséges és veszélyeztetett világ kapcsán összefonódnak egy nyomorúságosan eltorzult politikai atmoszférával, amiben épp ez a generáció felnőtt. Ifj. Vidnyánszky Attila és csapata a Vígszínházban nemcsak arra tesz kísérletet, hogy újrafogalmazza ezt az örök problémát, hanem igyekszik mindezt sajátos, új módon megmutatni, színházilag is másképp fogalmazni.