bezár
 

irodalom

2007. 12. 23.
Tar Sándor pokoljárása
Szellem-idézés – emlékezés Tar Sándorra. Alexandra Irodalmi Kávéház, 2007. március 28.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tar Sándor pokoljárása Tar Sándorról még egy róla szóló beszélgetés hatása alatt is nehéz írni, mert az egész élete olyan, mint egy szomorú-könnyes regény, mintha valami életunt írócska játszott volna vele végig, pöckölgette volna a pokol egyik bugyrából a másikba.
Amikor a kabaréba fulladt Szabó István-ügy idején a magyar értelmiség egy része hűségnyilatkozatot tett a filmrendező mellett, volt Darvasi Lászlónak egy nagyon találó megszólalása az [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0605&article=2006-0205-2112-00KKYY[text]Élet és Irodalomban[/a]). Darvasi arra emlékeztetett minket, hogy élt egykor ez a szerencsétlen csávó, ez a tanyasi srác, ez a valódi proli, aki mégis az egyik legnagyobb írónk volt. Csak hát, bocsesz, nem bírt olyan kapcsolatrendszerrel és akkora hatalommal, hogy érdemes legyen hűségnyilatkozatokat tenni mellette, ha kiderül róla ez-az. Hiszen csak egy vidéki proli volt. Így hát ő lett az az ember, aki egyedül cipelte a terhet („egy zsák rohadt almát”), amit az ügynökmúlt és az ezzel járó társadalmi megvetés jelent. „Gondoljatok arra, ha ezt kérni lehet, gondoljunk tehát arra, hogy ez a Tar miként vitte, jószerivel egyedül ezt a jókora zsák almát kocsmától kocsmáig, szerkesztõségtõl kiadóig, magánytól magányig, a másnaposság fűrésztelepétõl Embólia kisasszony halálos öleléséig. (…) De vitte a terhet, mert rátették, és mert ő is magára vette. Tar nagyszabású diskurzusok, morális alapvetések tematikájává vált, csillogott az égen, mint a Hajnalcsillag. Ki lett téve a közbeszéd történelmi nagyablakába, íme a rendszerváltás közbohóc bábfigurája. Látta kárhozatát, bűnét és bűnhődését öreg és fiatal, látta őt mindenféle egyszerű köznézelődő.” No, hát ilyen gondolatok kavarognak a fejünkben, mielőtt belépnénk az Alexandra kapuján, és már most elárulom: ilyen gondolatok fognak kavarogni a fejünkben akkor is, mikor vége lesz az estnek.

prae.hu

Ezért is volt jó ötlet, hogy ezen az estén nem elsősorban Tar Sándor életműve volt a téma, hanem maga az ember, többé-kevésbé személyes emlékek alapján. Erről jut eszembe, hogy lehetne már készíteni Tarról egy emlékfilmet is, számos megszólalóval, emlékezővel. Megérné, mert nem akármilyen élete volt. A francia idegenlégióban nem szolgált, és emberevő bennszülöttek fogságába sem esett, de azért az átlagíróhoz képest semmiképp nem volt szokványos élet az övé. Kíváncsi lennék, mit mondanának róla például a régi melóstársai, ivócimborái, akik között valójában mozgott.

Na, de tényleg térjünk rá a beszélgetésre, amelyben Mészáros Sándor vett részt régi barátként, Szilágyi Márton helyettes Morcsányiként, Kőrössi P. József pedig moderátorként. (Eredetileg Morcsányi Géza lett volna a harmadik beszélgető, de Szilágyi Mártonnak kellett beugrania helyette.) Szilágyi ugyan sok kitűnő kritikát írt Tarról, de csak egyszer találkoztak.

Mészáros Sándor személyes jóbarátja volt Tarnak, még Debrecenből, fiatalkorukból ismerték egymást. Mit lehet róla mondani első körben? Egyáltalán nem volt írószerű jelenség, nem szeretett beszélgetni az irodalomról, nem volt lenyűgöző, karizmatikus személyiség sem, akibe első látásra. De mégis lehetett tudni róla, hogy rendkívül értő módon olvassa a legjobb írókat. Ez a rejtőzködő irodalmárság egyébként abból fakadt, hogy Tar a mindennapjait nem irodalmi kávéházakban, szerkesztőségekben, egyetemen vagy könyvtárban töltötte, hanem munkások között. Művezetőféle volt egy debreceni gyárban, panelban lakott, szülei pedig tanyán éltek. Számára nem volt magától értetődő, és nem érezte kötelezőnek, hogy órákig beszélgessen Proustról, József Attiláról és a dekonstrukcióról.

Mikor Szilágyi Mártonhoz kerül a szó, szabadkozik, hogy milyen béna helyzet ez, amikor beugrik az ember valaki helyett. Ennek ellenére Szilágyinak mégis sikerült személyességgel átitatnia megszólalásait. Kiderül például, hogy Tarról írt a legtöbbet, de úgy, hogy nem volt szándékában róla írni a legtöbbet. Ahogy a Sólyom végveszélyben mondja: „A fene se akart hős lenni, de néha úgy jön ki a lépés.”

Azt viszont örömmel hallottam, hogy Tar novellisztikája rá is ugyanolyan elementáris hatással volt, mikor először olvasta, mint rám. Ráadásul van itt egy poén. Tar nem volt egy karizmatikus személyiség szemtől szembe – fejtegették a beszélgetők –, viszont senki sem tudta kivonni magát az alól a hatás alól, amit az ő írói szerepe jelentett: egy nagy író gyári munkásként! Szilágyi szavaival: „Sokan nem tudtak mit kezdeni egy olyan íróval, aki nem író.” Még pontosabban: volt, akit ez lenyűgözött, és volt, aki nem tudta hova tenni, de egy percig se aggódjunk, mert Tar is lenézte kicsit a tojásfejűeket.

Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy ne essék néhány szó az ügynök-botrányról. A legkegyetlenebb az, mondta Mészáros, hogy Tarnak a besúgásból égvilágon soha, semmi előnye nem származott, csak kára. Az eseményeket sokan ismerik, de azért leírom, mert annyira megrendítő, annyira drámai. 1999-ben Tar nagy kiugrási kísérlet előtt állt, meghívták a Frankfurti Könyvvásárra, jó esélye volt, hogy megvetheti a lábát a német könyvpiacon. Ez ugye többszörösen is fontos esemény. Egyrészt Tar ekkoriban munkanélküli, és kicsiny nyugdíjából tengődik, tehát végre emberi módon élhetne, ha ez a biznisz beüt. Másrészt íróként is előrelépést jelentene ismertté válni német nyelven/nyelvterületen. És ekkor, a lehető legrosszabbkor robban az ügynökbomba. A németek egyébként ezt nem is veszik annyira komolyan, hiszen ők már túl voltak ekkoriban STASI-ügyeken, láttak már egy-két csúnya dolgot.

Ezt viszont már Kenedi Anita mesélte. Ugyanis egy ponton Kőrössi P. József megszakította a beszélgetést, és mikrofonnal a kezében lesétált a színpadról a közönség közé, Kenedi Anitának adta át a szót, aki annak idején rengeteget segített Tar Sándornak szerzői jogi ügyekben. És Kenedi Anitától is azt hallottuk, amit mindenkitől: Tar rendkívül udvarias, kedves ember volt.

Mi történt Tar Sándorral az ügynök-ügy kirobbanása után? Még lejjebb csúszott, még keményebben kezdett inni. Felvetődött ugye akkoriban, hogy Tarnak egy ügynökkönyvben kéne meggyónnia a bűneit, így talán néhány rohadt almával könnyebb lenne az a zsák. Tar félig-meddig el is hitette magával, hogy ez menni fog, hogy írnia kell egy ügynökkönyvet, az előleget fel is vette a Magvetőtől, de természetesen nem haladt előre a munkával jószerével semmit. Szilágyi Márton szerint azért nem, mert ez a művészi feladat nem neki lett kitalálva, íróilag nem tudta megoldani, nem volt elég távlata hozzá, hogy jó szöveget gyúrhasson saját élete anyagából. És ne feledjük – figyelmeztet Mészáros Sándor –, hogy az egész beszervezés-sztori mögött ott sejlik a legsötétebb tabu, Tar számára a besúgásnál is titkosabb titok, a homoszexualitás, amellyel zsarolták, és amelyről az ügynökkönyvben beszélnie kellett volna. (Ahogy egyik barátom mondta: ez az ügynök-ügy nem volt más, mint hogy nyilvánosságra hozták, hogy egy embert a homoszexualitásával zsaroltak…)

Nem véletlen hát, ha csupán körülbelül húsz oldal készült el, az író a Magvetőt mindvégig csak hitegette, hogy alakul már a nagy mű, a nagy gyónás. De Mészáros Sándor gyorsan védelmébe vette a néhait, mentve Tar emlékét: „Ez a hitegetősdi egyébként normális dolog íróknál, főleg, ha előleg van a háttérben…” És tényleg, bármelyik bölcsész megerősítheti, hogy még az ötoldalas szemináriumi dolgozatokat is az utolsó pillanatig halogatja az ember, miért lenne más a helyzet a megírhatatlan nagy gyónásokkal?

Tar Sándort végül ennek a pár utolsó évnek a testi-lelki nyomora vitte el, „orvosilag nem az ügynök-botrány következményeibe halt bele, de tudjuk, hogy ez vezetett a halálához” – mondta ki Szilágyi Márton.

Mi maradt Tar után? – tette föl a kérdést Kőrössi P. József. Ez azért is fontos, mert legalább ekkor, legalább ekkor örömteli dolgokról beszélhetünk. Legalább ilyenkor megjelenik valami fényesség, valami fölragyog ebben a történetben. Tar művészete tényleg nagy, nagy és maradandó, teljesen másképp művelte az irodalmat, mint a kortársak. „Hozott újat, igenis hozott újat, szögezi le szenvedélyesen Szilágyi, és ha megnézünk tüzetesen egy jobb Tar-novellát, akkor észrevehetjük, hogy retorikailag nagyon kimunkált”. Mészáros pedig egy érzékeny pontomra tapint rá: „Móricz óta nem írt senki ilyen jó párbeszédeket a magyar irodalomban”. Igen, Móricz, Tar, párbeszéd – talán vannak más lényeges dolgok is egy zamatos írásműben, mint a szikkadt intertextualitás. És Mészáros is, Szilágyi is ugyanúgy állítják: Tar Sándor életműve maradandó értékű, 8–10 olyan szövege biztosan van, amelyben minden kor olvasója és irodalmára lel valami értékeset, és ez a 8–10 darab bizony nem kevés. Van, akinek egy sincs.

Egy ilyen beszélgetés után az embernek csak a legrongyosabb közhelyek tudnak az eszébe jutni – elkótyavetyélt tehetségekről, feldolgozatlan múltról és egy nagy zsák rohadt almáról, ami sehogy sem akar könnyebb lenni.

nyomtat

Szerzők

-- kiricsi zoltán --


További írások a rovatból

irodalom

Tóth Júlia Éva volt a Kötetlenül sorozat vendége
Kocsis Gergely és Tallér Edina könyvbemutatója a Margó Fesztiválon
Kilenc szabad növény és Boszorkányok nyara – Recenzió Sánta Miriám és Sárkány Tímea 2023-as köteteiről

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
Kertész Edina: A fotográfuslány – könyvbemutató


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés