bezár
 

art&design

2011. 05. 17.
Lebegő, súlyos álomalakok
Michaël Borremans: Szakállat enni / Eating the Beard
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lebegő, súlyos álomalakok A Műcsarnokban hullámzik felettünk a fény. Pillanatokra játékos bárányfelhők borítanak árnyba egy-egy termet, aztán tova is nyargalnak. Michaël Borremans is a kiállítótér fényjelenségein álmélkodik. Először másfél éve járt a Műcsarnokban – meséli. Akkor ősz volt. Komorabb megvilágítás. Szakállat enni szinte lehetetlen. Vagy mégis lehetséges?
Borremans úgy érzi, az őszi fény talán jobban passzolt alkotásai színvilágához. Így lehet. Képeit ugyanis borús viharszürkék, alattomos alkonybarnák, rothadászöldek és gyászfeketék határozzák meg. Meg a ravasz csavarok, amik hajszállal elemelik a földtől az ábrázolt lebegő, súlyos álomalakokat.
 
Michaël Borremans: Gyermek Jézus
A közel száz művet bemutató tárlat Stuttgartból érkezett Budapestre. Mind a Műcsarnok, mind pedig a Württembergische Kunstverein időszerűnek tartott ugyanis egy átfogó válogatást Borremans munkáiból. És a vágyott tárlat szerencsés csillagzat alatt, közösen valósulhatott meg. Borremans ugyanis fontos, időszerű alkotó. New Yorkban, Los Angelesben, Velencében, Párizsban rangos gyűjtemények őrzik képeit. Fontos és időszerű úgyis, mint a belga-flamand festészeti hagyomány, Ensor és Magritte követője. A Műcsarnokban kiállított képei között több Magritte-hommage-t is találunk. A Gyermek Jézus című festménye például Magritte női testbe rejtett arcait idézi. Ráadásnak kopott fakósága is régiségére, időnek kitettségére utal, mintha csak kalapemelés és a szürrealista mesternek küldött dísztávirat volna. Hasonlóképpen Magritte felé kacsintanak a kifordult testek és az elfordított tekintetek, a kicsavart helyzetek és becsavart hajfonatok is. Borremans képein hajszál híján minden normális. Épp csak a szalámi van kerámiából, csak az orrhegy sárga színű, a tenyerek pirosak és zöldek, csak egy apró mozzanat billenti fenéken a valóságot. Az viszont ettől is rendesen inog.
 
Michaël Borremans: Automata (I.)
Az Imbolygók című festmény szereplői rozsdavörös apokalipszis-bizonytalanságban lebegnek. Alattuk vízfelület csillan – talán a Sztüx? –, mintha Bosch végítélete felé evickélnének. A szalag című nagyméretű kép figurája származhatna akár Rubens-portréról, de jöhetne egy Cronenberg-biohorrorból is. Ha akarom barokkos kaftánt visel, ha akarom, vegyvédelmi aláöltözetet. Tekintete egyszerre merengő és mindenre elszánt. És ez a bizonytalanság nyugtalansággal párosul. Az Alvó álma gondterhelt, a Sárkányfa árnyéka károgó, vészmadárárnyként figyel, A gazember elmélyült babrálásában van valami elemi gonosz. Buñuel rémvízióit, Hollywood klasszikus szörnyfilmjeit írja tovább, színesben. Az Automata (I.) pedig a klasszikus portréábrázoláson csavar aprót, mégis jelentőset. Mintha a festő a modellt álló lány mögé lopózna, hogy leleplezze a valóságot. A test nemcsak, hogy pár centivel a föld felett lebeg, hanem szoknyától csonkolt is, nem valódi. A szoknyával egyébként több képen, sőt egy videón is találkozhatunk. A kiállításra amúgy is jellemző, hogy motívumok, mintha továbbköltött refrének lennének, apró változtatásokkal térnek vissza. Árnyalatnyi különbséggel, rájátszásszerűen. 
 
Michaël Borremans: A gazember
A rajzokat, grafikákat sötétebb, szürkefalú termekben találjuk. Borremans szerint ugyanis nagyobb csend szükséges a befogadásukhoz. A mély, szürke csendben zavarba ejtő képeket találunk. A német című sorozat kimért, de rémisztő illuzionistája hatalmas kivetítőn kápráztatja el rá meredő nézőit. Befolyásolja, megbabonázza, szinte irányítja őket. A trükk a rajzok esetében a merész perspektívaváltás. A hatalmas térbe vetett hangyányi alakok céltalanul ténferegnek, megilletődötten bóklásznak. Az érzéstelenített ámulat képei ezek. Mintha jövőbeli múzeumbelsőket modellezne velük Borremans. Irányított tárlatokat, melyek mögött komor arcú manipulátorok – pokoli terveket dédelgető őrült professzorok, vagy szelíd iparosok, nem tudni – állnak. Az alig kivehető figurák kolosszális emberszabású szobrok, vagy elpusztult lovak körül sétálgatnak, időtlenül. Az sem tudni, hogy A hivatkozás című rajz papírcsőrt viselő alakja Magritte vásznáról jött-e, vagy a középkor pestist jelző alakját idézi meg. 
 
Michaël Borremans: A szalag 
Az apszisban két vetítőgép kattog. Borremans ugyanis két klasszikus 35mm-es technológiával, celluloidra forgatott filmet is magával hozott. Számára a filmezés a festészet folytatása, kiterjesztése. Így filmjei nem elsősorban történetük, hanem fényeik, formáik miatt lehetnek izgalmasak. Számomra óriási élményt jelentett továbbá a mozikból lassan teljesen eltűnő kattogást hallgatni. A kiállítás ideje alatt hallgathatunk mást is, hiszen a kurátor, Petrányi Zsolt több, szubjektív tárlatvezetést ígért. A Borremans-tárlat erős kiállítás. Értelmünket elbizonytalanító, érzelmeinknek szóló. Álomszerű és valóságos. Légies, mégis sűrű.
 
Michaël Borremans Szakállat enni / Eating the Beard című kiállítása a Műcsarnokban, 2011. június 16-ig tekinthető meg. 
nyomtat

Szerzők

-- Vass Norbert --


További írások a rovatból

art&design

Generációváltás Generációváltás
Beszámoló a Derkósok bemutatkozó tárlatának sajtóbejárásáról a Műcsarnokban
art&design

Fókuszban a közép-kelet-európai régiók Fókuszban a közép-kelet-európai régiók
Beszámoló a KAJET Journal új lapszámát bemutató estéről az ISBN könyv+galériában
art&design

A képrögzítés filozófiája A képrögzítés filozófiája
David Claerbout és Ősz Gábor Anticamera című kiállítása a Capa Központban

Más művészeti ágakról

Gondolatok Simon Márton költő, és iamyank felolvasó koncertje kapcsán
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Janca Ákos válaszol
gyerek

Történetmesélés verssel és rakétával Történetmesélés verssel és rakétával
A Bolygó Bogozó negyedik beszélgetéséről
Interjú Pusker Júliával fordulópontokról, külföldi érvényesülésről, a klasszikus zenei előadóművészet minőségének alakulásáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés