Merre van Sztálinváros vége? – ismételte meg a sok érdeklődőt a helyszínre csábító kérdést Pápay György, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. A kérdést, amely a Société Réaliste duó kérésére a Mi a magyar? kiállításról, jóval a megnyitó után eltávolított, rovásírással írt helységnévtáblát,  azon keresztül pedig a tárlat által a sajtóban kavart vihart is megidézte. A kiállításról írtak ugyanis hideget, meleget. A válogatást ráadásul a legkülönbözőbb frontokról, lövészállásokból támadták. A beszélgetés kezdetén azonban béke honolt. Bronzszínű őszi napnyugta derengett a Deák téren, s a Design Terminál emeletén kíváncsi szempárok szegeződtek az asztalnál helyet foglalókra. A házigazda Pápay Gulyás Gábort, a Műcsarnok igazgatóját és az apropót szolgáltató kiállítás kurátorát, a tárlaton több alkotással is szereplő Szurcsik József festőművész-grafikust, valamint Horkay Hörcher Ferenc esztétát, eszmetörténészt köszöntötte az asztalnál. A moderátor a tárlat által indukált tektonikus mozgásokat ecsetelte épp, amikor szavai közé egyszeriben a földszinti kiállítótérben felállított, monstre médiaművészeti buborék-installációból kiszökő, mélyen búgó hangok keveredtek. A sajátos interferencia mindenki számára jelezte: maga a művészet is megérkezett a házba. Pápay – amint konstatálta, hogy immár mindenki jelen van – elsőnek Gulyás Gábor felé fordult. Arra volt kíváncsi, milyen elvek alapján áll össze a tárlat anyaga.

Mint minden kiállítás, a Mi a magyar? is esztétikai koncepció mentén épült fel – válaszolta Gulyás. A nemzeti önazonosságot firtató diskurzus nagyjából kétszáz éve van jelen irodalmunkban és részben képzőművészetünkben is. Persze a kérdésfeltevés más nemzetektől sem idegen. Elég csak a Berlinben nemrég rendezett, a német önazonosságot vizsgáló kiállításra, vagy a Kik azok a franciák? címmel megjelent kötetre gondolnunk – tette még hozzá a Műcsarnok igazgatója. Ennek ellenére mégiscsak úgy érzi: a nemzeti identitásra rákérdezni egyáltalán nem evidens. Úgy vélte viszont, hogy napjainkban aktuális a felvetés, ráadásul biztos volt abban is, hogy a téma – közvetve, vagy közvetlenül – jó néhány honi képzőművészt ugyancsak foglalkoztat. Első körben hozzávetőleg tizenöt-húsz alkotót keresett meg a tárlat ötletével, a kör aztán tovább bővült. Noha az intézménynek nem állt módjában a kifejezetten a tárlatra készülő új művekért fizetni, Gulyás szelíd ráhatásokkal igyekezett azért a művészeket noszogatni, hogy a megnyitóig lehetőleg minél többen adjanak új művet. Ennek eredménye, hogy a kiállított műtárgyaknak nagyjából az egyötöde új munka. Gulyás kiemelte: kezdettől elkerülni igyekezett, hogy a Mi a magyar? egy teóriát igazoló, demonstratív, illusztrációs tárlattá legyen.
 

A kiállítás koncepciója folyamatosan formálódott, rengeteget alakult. Sokáig tervben volt például – tudjuk meg Gulyástól –, hogy a kortárs válaszok elé egy rövid történeti bevezető kerüljön korábban keletkezett, ám a mai kérdésfeltevés szempontjából is releváns műtárgyakból. Ennek egyik kiemelt darabja Szentjóby Tamás Háromszemélyes hordozható lövészárok című munkája lett volna, hiszen Gulyás sokáig a mindennapjainkat átható lövészárok-kultúrát szerette volna a tárlat központi motívumává tenni. Ez is változott aztán, hiszen végül az úton levés toposza lett a tárlat markáns vezérfonala. Gulyás úgy látja ugyanis, az út, a köztes lét/állapot a magyar identitással kapcsolatban leggyakrabban visszatérő toposz. A kiállítás terébe ezért olyan keresztutakat építettek, ahol lehetőség nyílik a párbeszéd létrejöttére. A tapasztalatok szerint néhol valóban elindul a dialógus, másutt viszont olyan mély a szakadék, hogy nincs már esély a másik megértésére.

Pápay György ezután arról érdeklődött, alkotóként milyen érzés volt bekerülni a csoportos tárlat koncepciójába. A festményein évtizedek óta ember és hatalom viszonyával foglalkozó Szurcsik József elmondta: művészete éppen fordulópontra került, ezért a felkérésnek roppantul örült. Úgy érzi, munkái érdekes környezetbe, összefüggésrendszerbe kerültek a tárlaton, vagyis összességében elégedett a kiállítás felütésével és a rendezéssel is.
 

Horkay Hörcher Ferencről ez csak félig mondható el. Egyik szeme sírt ugyanis, s csak a másik nevetett a tárlat láttán. Az eszmetörténész énje örömteli túrát tett a Műcsarnokban, az esztéta viszont könnyeket hullatott a vizit alkalmával. Az viszont kétségtelen – ismerte el, hogy addig, míg nem látta, feltétlenül szerette a kiállítást. Végre egy időszerű témafelvetés, végre valami, ami ütni fog! – gondolta. A látvány viszont elvárásainál halványabbra sikeredett. Nem érezte a műveken a megválaszolandó kérdés súlyát, az erőt. Jó gegek sorakoznak csak szerinte a termekben, de számára elmaradt a letaglózó, a döbbenetet hozó, nagybetűs Mű. Hiányolta továbbá a kiállítótérből a nemzedéki kiállást, valamint a politikumot is.

A Mi a magyar? nem is kíván nemzedéki választ megfogalmazni – válaszolta Gulyás –, már csak azért sem, mert a kiállítók között legalább három generáció képviselteti magát. Az identitást pedig a politikum nyelvezeténél sokkal jobban megragadhatónak véli az érzelmek felől. Hörcher szerint álnaiv gondolat a Műcsarnok igazgatójától, hogy a Mi a magyar? felütése kapcsán – mely szerinte mély politikumot hordoz magában – kizárólag művészi válaszokra gondolt. (És innen – mint fénykorában Szepesi – engedelmükkel jelen időbe vált a tudósító, hisz ezzel véli visszaadhatónak csak a posztok és riposztok gyors egymásutánját.) Gulyás pontosít: nem a politikumot, csupán a pártpolitikát kívánta kizárni a tárlatról, hisz utóbbi magában hordozta volna az indulatok elszabadulását. Hörcher – mint afféle l’art pour l’art vitázó – továbbra sem lankad. Szégyellősnek mondja a tárlatot, amely szerinte fél kimondani, hogy olyan országban élünk, ahol mocsárba taszít minket a pártpolitika.

Gulyás – arcán meglepett félmosoly – közli, hogy feleslegesen és bután vakmerőnek nevezték már a kiállítást, félénkséggel azonban eleddig még nem vádolták a Mi a magyar?-t. Afelett érzett sajnálatát is kifejezi továbbá, hogy a sajtó alig elemzi a tárlatot esztétikai produktumként, helyette mindenki a politikum irányából szurkálja. És ekkor váratlanul szorítósegédje akad Gulyás Gábornak. A közönség soraiban ülő idős hölgy elsőnek nemzetgyalázó provokációnak vélte bár a kiállítást – úgy emlékszik, befogadását a vernisszázson megjelent tömeg homályosíthatta el –, másodjára azonban, és minden egyes munkának időt szentelve úgy véli: az utóbbi évek legerősebb anyaga állt össze a Műcsarnokban. Gulyás köszöni egyrészt a lelkes kommentárt, másrészről igen nehéz helyzetbe kerül ő is, mint mindahány asztalnál ülő, hiszen a kéretlen prókátor, ha már megragadta a szót, nem ereszti. Hörcher pedig – a beszélgetés gördülékenysége szempontjából – súlyos taktikai hibát vét, amikor kérdéssel is megkínálja az egyre jobban belemelegedő hölgyet.

A közönség soraiban tanácstalan egymásra nézegetés kezdődik, valahogy mégis sikerül a meghívott vendégeknek is reagálniuk a "one-woman show"-ra. Gulyás ügyesen ölti aztán mondandóját a néni szólamai mögé, amikor a kortárs képzőművészet befogadásának nehézségéről beszél. Bármennyire is igaz ugyanis, hogy képkorszakban élünk, az iskola sajnos nem kondicionál egy multimédiás installáció hatékony befogadására, megértésére.

A beszélgetés lecsengető szakaszában szóba kerülnek a tárlat külföldi látogatói is, akik számára a honi helyzet tabula rasa, akik a lövészárkokon túlról érkeznek. Ezért aztán nekik – az eddigi visszajelzések alapján – színes, érdekes képet kínál a tárlat. S nem fojtanák meg egy kanál vízben sem a kiállítókat, sem pedig a kurátort. Mégsem rekednek viszont teljesen kívül a honi mocsáron, hiszen derengeni kezd számukra, milyen összetett erővonalak mentén épül fel a magyarok mentalitása, önértékelése. Melynek része alighanem az is, hogy jó ideig képesek vagyunk vitának álcázni azt, hogy szimplán elbeszélünk egymás mellett.

Merre van Sztálinváros vége? Kortárs művészet és nemzeti identitás – beszélgetés a nemzeti identitás művészi megjelenítésének lehetőségeiről és dilemmáiról. Design Terminál, Budapest. 2012. szeptember 20.

Fotó: Áfra János