bezár
 

art&design

2012. 09. 26.
Hol ér véget egy beszélgetés, hol kezdődik egy vita?
Merre van Sztálinváros vége? Kortárs művészet és nemzeti identitás
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Merre van Sztálinváros vége? – Ez a tér-idő kontinuumot pimaszul összeborzoló, a nemzeti identitást a kortárs képzőművészeti kompasszológia kontextusa irányából faggató kérdés állt a Szépirodalmi Figyelő estjének meghívóján. A Műcsarnok Mi a magyar? című – sokak hangulatát felpaprikázó – kiállítása kapcsán szervezett beszélgetésre az Erzsébet téri Design Terminálban került sor.

Merre van Sztálinváros vége? – ismételte meg a sok érdeklődőt a helyszínre csábító kérdést Pápay György, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. A kérdést, amely a Société Réaliste duó kérésére a Mi a magyar? kiállításról, jóval a megnyitó után eltávolított, rovásírással írt helységnévtáblát,  azon keresztül pedig a tárlat által a sajtóban kavart vihart is megidézte. A kiállításról írtak ugyanis hideget, meleget. A válogatást ráadásul a legkülönbözőbb frontokról, lövészállásokból támadták. A beszélgetés kezdetén azonban béke honolt. Bronzszínű őszi napnyugta derengett a Deák téren, s a Design Terminál emeletén kíváncsi szempárok szegeződtek az asztalnál helyet foglalókra. A házigazda Pápay Gulyás Gábort, a Műcsarnok igazgatóját és az apropót szolgáltató kiállítás kurátorát, a tárlaton több alkotással is szereplő Szurcsik József festőművész-grafikust, valamint Horkay Hörcher Ferenc esztétát, eszmetörténészt köszöntötte az asztalnál. A moderátor a tárlat által indukált tektonikus mozgásokat ecsetelte épp, amikor szavai közé egyszeriben a földszinti kiállítótérben felállított, monstre médiaművészeti buborék-installációból kiszökő, mélyen búgó hangok keveredtek. A sajátos interferencia mindenki számára jelezte: maga a művészet is megérkezett a házba. Pápay – amint konstatálta, hogy immár mindenki jelen van – elsőnek Gulyás Gábor felé fordult. Arra volt kíváncsi, milyen elvek alapján áll össze a tárlat anyaga.

prae.hu

Nyári István: Légpárnás honfoglalás (1993)Mint minden kiállítás, a Mi a magyar? is esztétikai koncepció mentén épült fel – válaszolta Gulyás. A nemzeti önazonosságot firtató diskurzus nagyjából kétszáz éve van jelen irodalmunkban és részben képzőművészetünkben is. Persze a kérdésfeltevés más nemzetektől sem idegen. Elég csak a Berlinben nemrég rendezett, a német önazonosságot vizsgáló kiállításra, vagy a Kik azok a franciák? címmel megjelent kötetre gondolnunk – tette még hozzá a Műcsarnok igazgatója. Ennek ellenére mégiscsak úgy érzi: a nemzeti identitásra rákérdezni egyáltalán nem evidens. Úgy vélte viszont, hogy napjainkban aktuális a felvetés, ráadásul biztos volt abban is, hogy a téma – közvetve, vagy közvetlenül – jó néhány honi képzőművészt ugyancsak foglalkoztat. Első körben hozzávetőleg tizenöt-húsz alkotót keresett meg a tárlat ötletével, a kör aztán tovább bővült. Noha az intézménynek nem állt módjában a kifejezetten a tárlatra készülő új művekért fizetni, Gulyás szelíd ráhatásokkal igyekezett azért a művészeket noszogatni, hogy a megnyitóig lehetőleg minél többen adjanak új művet. Ennek eredménye, hogy a kiállított műtárgyaknak nagyjából az egyötöde új munka. Gulyás kiemelte: kezdettől elkerülni igyekezett, hogy a Mi a magyar? egy teóriát igazoló, demonstratív, illusztrációs tárlattá legyen.
 

Kicsiny Balázs: Néha úgy elfogytunk, magunk sem találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar. (2007-2012)A kiállítás koncepciója folyamatosan formálódott, rengeteget alakult. Sokáig tervben volt például – tudjuk meg Gulyástól –, hogy a kortárs válaszok elé egy rövid történeti bevezető kerüljön korábban keletkezett, ám a mai kérdésfeltevés szempontjából is releváns műtárgyakból. Ennek egyik kiemelt darabja Szentjóby Tamás Háromszemélyes hordozható lövészárok című munkája lett volna, hiszen Gulyás sokáig a mindennapjainkat átható lövészárok-kultúrát szerette volna a tárlat központi motívumává tenni. Ez is változott aztán, hiszen végül az úton levés toposza lett a tárlat markáns vezérfonala. Gulyás úgy látja ugyanis, az út, a köztes lét/állapot a magyar identitással kapcsolatban leggyakrabban visszatérő toposz. A kiállítás terébe ezért olyan keresztutakat építettek, ahol lehetőség nyílik a párbeszéd létrejöttére. A tapasztalatok szerint néhol valóban elindul a dialógus, másutt viszont olyan mély a szakadék, hogy nincs már esély a másik megértésére.

Pápay György ezután arról érdeklődött, alkotóként milyen érzés volt bekerülni a csoportos tárlat koncepciójába. A festményein évtizedek óta ember és hatalom viszonyával foglalkozó Szurcsik József elmondta: művészete éppen fordulópontra került, ezért a felkérésnek roppantul örült. Úgy érzi, munkái érdekes környezetbe, összefüggésrendszerbe kerültek a tárlaton, vagyis összességében elégedett a kiállítás felütésével és a rendezéssel is.
 

Szurcsik József: Ököl (2012)Horkay Hörcher Ferencről ez csak félig mondható el. Egyik szeme sírt ugyanis, s csak a másik nevetett a tárlat láttán. Az eszmetörténész énje örömteli túrát tett a Műcsarnokban, az esztéta viszont könnyeket hullatott a vizit alkalmával. Az viszont kétségtelen – ismerte el, hogy addig, míg nem látta, feltétlenül szerette a kiállítást. Végre egy időszerű témafelvetés, végre valami, ami ütni fog! – gondolta. A látvány viszont elvárásainál halványabbra sikeredett. Nem érezte a műveken a megválaszolandó kérdés súlyát, az erőt. Jó gegek sorakoznak csak szerinte a termekben, de számára elmaradt a letaglózó, a döbbenetet hozó, nagybetűs Mű. Hiányolta továbbá a kiállítótérből a nemzedéki kiállást, valamint a politikumot is.


A Mi a magyar? nem is kíván nemzedéki választ megfogalmazni – válaszolta Gulyás –, már csak azért sem, mert a kiállítók között legalább három generáció képviselteti magát. Az identitást pedig a politikum nyelvezeténél sokkal jobban megragadhatónak véli az érzelmek felől. Hörcher szerint álnaiv gondolat a Műcsarnok igazgatójától, hogy a Mi a magyar? felütése kapcsán – mely szerinte mély politikumot hordoz magában – kizárólag művészi válaszokra gondolt. (És innen – mint fénykorában Szepesi – engedelmükkel jelen időbe vált a tudósító, hisz ezzel véli visszaadhatónak csak a posztok és riposztok gyors egymásutánját.) Gulyás pontosít: nem a politikumot, csupán a pártpolitikát kívánta kizárni a tárlatról, hisz utóbbi magában hordozta volna az indulatok elszabadulását. Hörcher – mint afféle l’art pour l’art vitázó – továbbra sem lankad. Szégyellősnek mondja a tárlatot, amely szerinte fél kimondani, hogy olyan országban élünk, ahol mocsárba taszít minket a pártpolitika.


Vélemények - Gulyás Gábor interjúi a magyar kultúra meghatározó alakjaivalGulyás – arcán meglepett félmosoly – közli, hogy feleslegesen és bután vakmerőnek nevezték már a kiállítást, félénkséggel azonban eleddig még nem vádolták a Mi a magyar?-t. Afelett érzett sajnálatát is kifejezi továbbá, hogy a sajtó alig elemzi a tárlatot esztétikai produktumként, helyette mindenki a politikum irányából szurkálja. És ekkor váratlanul szorítósegédje akad Gulyás Gábornak. A közönség soraiban ülő idős hölgy elsőnek nemzetgyalázó provokációnak vélte bár a kiállítást – úgy emlékszik, befogadását a vernisszázson megjelent tömeg homályosíthatta el –, másodjára azonban, és minden egyes munkának időt szentelve úgy véli: az utóbbi évek legerősebb anyaga állt össze a Műcsarnokban. Gulyás köszöni egyrészt a lelkes kommentárt, másrészről igen nehéz helyzetbe kerül ő is, mint mindahány asztalnál ülő, hiszen a kéretlen prókátor, ha már megragadta a szót, nem ereszti. Hörcher pedig – a beszélgetés gördülékenysége szempontjából – súlyos taktikai hibát vét, amikor kérdéssel is megkínálja az egyre jobban belemelegedő hölgyet.


A közönség soraiban tanácstalan egymásra nézegetés kezdődik, valahogy mégis sikerül a meghívott vendégeknek is reagálniuk a "one-woman show"-ra. Gulyás ügyesen ölti aztán mondandóját a néni szólamai mögé, amikor a kortárs képzőművészet befogadásának nehézségéről beszél. Bármennyire is igaz ugyanis, hogy képkorszakban élünk, az iskola sajnos nem kondicionál egy multimédiás installáció hatékony befogadására, megértésére.


Borsos Lőrinc: Mozdíthatatlan ország (2010)A beszélgetés lecsengető szakaszában szóba kerülnek a tárlat külföldi látogatói is, akik számára a honi helyzet tabula rasa, akik a lövészárkokon túlról érkeznek. Ezért aztán nekik – az eddigi visszajelzések alapján – színes, érdekes képet kínál a tárlat. S nem fojtanák meg egy kanál vízben sem a kiállítókat, sem pedig a kurátort. Mégsem rekednek viszont teljesen kívül a honi mocsáron, hiszen derengeni kezd számukra, milyen összetett erővonalak mentén épül fel a magyarok mentalitása, önértékelése. Melynek része alighanem az is, hogy jó ideig képesek vagyunk vitának álcázni azt, hogy szimplán elbeszélünk egymás mellett.


Merre van Sztálinváros vége? Kortárs művészet és nemzeti identitás – beszélgetés a nemzeti identitás művészi megjelenítésének lehetőségeiről és dilemmáiról. Design Terminál, Budapest. 2012. szeptember 20.

Fotó: Áfra János


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Vass Norbert --


További írások a rovatból

art&design

A 7layers című csoportos kiállítás a Pikszisben
art&design

Megnyitóbeszéd Vigh Levente Léptek nyomán című kiállításához
Megnyitóbeszéd Augusztinyi Fruzsina kiállításához

Más művészeti ágakról

Az Árnyak kertje című antológiáról
Megjelent Tandori Dezső Egyetlen című kéziratának hasonmás kiadása
Robert Icke Szophoklész-átirata a Radnóti Miklós Színházban
Beszámoló a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról - Egy másik nézőpont


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés