bezár
 

irodalom

2014. 06. 06.
Ekkor megnyílt a szemük s felismerték…
Alessandro Baricco: Emmaus. Libri, 2014. Fordította: Gács Éva
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ekkor megnyílt a szemük s felismerték… Alessandro Baricco Emmaus című regénye igencsak kényes kérdéseket feszeget: arra keresi a választ, hogy hol húzódnak a határai az olyan jelenségeknek, mint a hit vagy a barátság. Azonban nem az izgalmas problémafelvetés miatt válik a szöveg igazán átütővé, hanem annak köszönhetően, hogy a szerző a téma ellenére sem válik dogmatikussá: nem mond ki igazságokat, a kérdésekre nekünk magunknak kell válaszolnunk.

Adott négy fiatal, négy elválaszthatatlan jóbarát, akik egy zárt mikroklímában, egy erősen vallásos környezetben élik mindennapjaikat. Szemükben a világ határai egészen közeliek, szabályai, normái pedig változatlannak, örökérvényűnek tűnnek, meg sem fordul a fejükben, hogy bármit is megkérdőjelezzenek, vadul és éhesen hisznek az izolált univerzum működésében. Egészen addig, amíg fel nem bukkan Andre, a szabadabb szellemű lány, aki fokozatosan mindannyiuk életében fontos szerepet kap, és akinek a hatására nemcsak a megdönthetetlen evidenciák kezdenek el belülről rohadni, hanem a barátság erős és szoros kötelékén is szakadások keletkeznek.

A névtelen főhős és barátai rádöbbennek, hogy a mikrokörnyezetükön túl is van világ, ami elsőként meglehetősen traumatikus tapasztalatot jelent számukra: megrázó élmény, hogy a vakbuzgó hit már nem ad minden kérdésükre választ, és hogy a biztonságot jelentő evidenciák felszámolódnak. Ezzel a töréssel mindannyian másképpen próbálják meg felvenni a versenyt, ez pedig több-kevesebb sikerrel következik csak be: a főszereplő meglehetősen reflektáltan közelít ehhez a jelenséghez és folyamatosan próbálja megfejteni, míg a többiek inkább elszenvedői a történéseknek és hagyják magukat, hogy életük a biztos mederből kisodródjon.

Baricco nagyon szépen strukturálja a történetet, kvázi a hegeli hármasság elvét is rá lehetne húzni, ahol a tézis a bizonyosságban, a korlátoltságban ölt testet, ami a regény közepe táján megtörik, majd a névtelen főhős a történet végére felismeri, hogy “soha nem létezett egy »Andre előtt«, mert mi mindig is ilyenek voltunk. Ezért semmiféle nosztalgiának nincs helye, és semmiféle út nem áll a rendelkezésünkre, amin visszafordulhatunk". A szintézis azonban mégsem egy tragikus végkövetkeztetés, hiszen a főszereplő szép sorban újra felépíti magában a hitet. Nyilvánvalóan ez már nem az a vakbuzgó és mindent kérdés nélkül elfogadó hit, hanem a saját szabályai szerint összerakott, felépített világnézet: elfogadja a történéseket és ezután ezekhez képest igyekszik meghatározni saját magát is. És ezen a ponton világossá válik a cím is: az Emmausban a négy barát alakja párhuzamba állítható a négy evangélistával, akik hitük elvesztésében mindannak az összeomlását látják, amiben addig hittek, és ami jobb jövőt ígért nekik, mert reflektálatlanok voltak, azonban a reflexió megjelenésével Jézust felismerik. Az evangélistákhoz hasonlóan (Lukács 24,13-35) talál vissza a főhős is a hitéhez, ismeri fel a korábban elvesztett bizonyosság csíráit.

Ilyen értelemben Baricco regényét az öntudatra ébredés történetének is fel lehet fogni: a hős kezdetben kérdés nélkül elfogadja a világ működését és annak határait, illetve az apáktól és nagyapáktól örökölt szabályrendszert, majd ezek érvényességét megkérdőjelezi és átformálásukkal egy saját normarendszert dolgoz ki megérti a világ valódi működését és az áhítatos elfogadása átalakul reflexív gondolkodássá: felnő.

Súlyos kérdéseket feszeget tehát Baricco, azonban ezt mindenféle ítélet nélkül teszi: névtelen főhőse tárgyilagosan, távolságtartóan fogalmaz, amivel csupán felkínálja a lehetőségeket, de nem választ közülük. Azt meghagyja nekünk. Mi pedig nagyon örülünk, hogy nem mondják meg, hogy melyik oldal a jó, hogy melyiknek van igaza. Baricco tehát a történet közben elengedi a kezünket, nekünk pedig magunknak kell meghozni a saját döntésünket épp úgy, ahogyan a történet szereplőinek. A szerző a jelenetek, részletek kidolgozásával is nagyon szépen játszik: vannak jelentéktelennek tűnő események, amiket meglepő részletességgel tár elénk és vannak olyan fontos történések, amiket mintegy odavetve, tárgyilagosan közöl, ezzel pedig valami hasonlót tesz, mint amihez Hitchcock is olyan jól értett: az esemény előrehaladása szempontjából jelentéktelennek tűnő részleteket tár a befogadó elé, azt aprólékosan kidolgozza, az olvasó pedig elkényelmesedik a szöveg folyásában, élvezi a mondatok megformáltságát, ám amint ez megtörténik, a szerző néhány sorban egy olyan történést hoz a felszínre, ami feszültséget kelt a befogadóban és kiváltja döbbenetét. Lassú, de intenzív ritmikával halad tehát előre a történet, anélkül, hogy minden ki lenne mondva. A fesztültséget a szerző nagyszerűen képes folyamatosan fenntartani a csúsztatásokkal, eltolásokkal, kihagyásokkal, illetve a tárgyilagos közléssel.

Az Emmaus egy szépen konstruált történet, ahol a megszokott hangsúlyok eltolása rnedkívül izgalmassá teszi a szöveget. Az Emmaus őszinte és hiteles regény, aminek a segítéségvel a szerző rávilágít arra, hogy a hit és a közösség által megkövetelt szabályok mind puszta konstrukciók és, hogy később egyedül csak önmagunknak tartozunk elszámolással, illetve, hogy a közösség vagy a szülők által kijelölt határok átléphetőek, újragondolhatóak.  

nyomtat

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

Vaktérkép
irodalom

Bemutatták Tóth Réka Ágnes első, Ultraibolya című verseskötetét (Prae Kiadó, 2022)

Más művészeti ágakról

Első alkalommal adták át a Jerger Krisztina-díjat
Fazakas Péter: A játszma
gyerek

Októbertől a magyar mozikban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés