A 2013-as Pécsi Országos Színházi Találkozón ezért az előadásért Mundruczó Kornél megkapta a legjobb rendezésnek járó díjat, az előadás díszlettervezőjének, Ágh Mártonnak pedig a legjobb díszlettervezésért járó díjat ítélte oda a zsűri.

„A Szégyen pedig Mundruczó Kornél legjobb rendezése a Szorokin-adaptáció óta: a Jég (ami még színtiszta magyar produkció volt) tudott ennyire belehasítani a színházba, mint ez a Szégyen tudna, ha elegen láthatnák itthon is, abban a közegben, amelyből vétetett... De már a színházon kívüli világon jár az eszünk; Mundruczónak – külföldön is – sikerült elérnie, hogy körülnézzünk, nem annyira kívül, mint inkább belül. Kérdések tolulnak, és nemcsak a "mit tennék én a helyében", hanem az, hogy vajon mindig elég körültekintőek-e az úgynevezett egészséges első reflexek, és vajon nem a belegondolás elől menekülünk-e általuk. Szóljon, aki tud ennél aktuálisabb házi feladatot itt és most.” (Csáki Judit)

A Szégyen főhőse egy, a messzi Dél-Afrikában, a poszt-apartheid időszakában Cape Townban romantikus irodalmat tanító professzor, David Lurie, akit Zsótér Sándor alakít a színpadon. A regény szétfeszíti a helyi társadalmi erővonalak alkotta kereteket és éles pontossággal mutat rá saját európaiságunk legnagyobb kérdéseire. Azokra a közös félelmekre és problémákra, amelyek egy nyilvánvalóan nagy átrendeződés előtt álló kontinensen mindannyiunkat foglalkoztatnak. David figurájában egy fehér afrikait ismerünk meg, a mindig is kiváltságokkal és előjogokkal rendelkező sznob entellektüel alakját, aki egy új társadalmi berendezkedésben elveszíti a hatalmát és minden viszonyítási pontját.

„A rendező, Mundruczó Kornél a színpadi adaptáció készítéséről elmondta, hogy a regény nem drámai alapanyag, különösen azért sem, mert Coetzee számára inkább egzisztencialista filozófus, mint kizárólag történetmondó. Az irodalom a színpadon nem működik – tette hozzá, ezért a regény által kiváltott hatást szerették volna színházban megfogalmazni. Coetzeével kezdték a munkát, de amikor egyre többet hagytak el a regényből és kezdték követni a darabbeli kontinuitást, egyre inkább kezdett működni a színpadi változat – foglalta össze a munkafolyamatot.

Természetesen minden szereplő elolvasta a regényt, majd ezt követően több hétig kutattak Dél-Afrikáról, az apartheid utáni időszakról, és keresték a nem direkt párhuzamokat például a rendszerváltás kapcsán, amelyek Magyarországgal összekapcsolhatják a mondanivalót. "Ez a legmagyarabb előadásom" – fogalmazott, és hozzátette, nagyon kíváncsi a magyar közönség véleményére, reakciójára. A rendező azonban nem moralizálni akar, hiszen semmi nem fekete vagy fehér – a jelenlegi magyar politikai helyzet sem –, nem a történelemről kíván beszélni, hanem arról, ami van, a létezésről. Hozzátette: nem csupán magyar, de európai kérdéseket is felvet, amennyiben a kisebbségi tematikát tekintjük.

Mundruczót a semmiből jövő agresszió érdekelte, a regényben súlyt kapó öregedésre pedig azért nem fektetett hangsúlyt, mert számára az öregedés arról szól, hogy valaki nem érti a világot – fejtette ki az előadás bemutatója után, a bécsi közönségtalálkozón a rendező. Ezért is választotta David Lurie szerepére Zsótér Sándort, valamint azért, mert Lurie tanárságát szerette volna kiemelni, s ehhez a „magyar színház ikonikus figurája", több közreműködő tanára, Zsótér tűnt a legalkalmasabbnak.

A rendező felelevenítette ausztráliai találkozását az íróval. A Nehéz istennek lenni című előadással Adelaide-ben jártak, itt ismerkedett meg J. M. Coetzeével, aki igen ritkán jár színházba, ezért volt megtisztelő, hogy megnézte a magyar produkciót, majd utána egy kétmondatos e-mailben fejezte ki tetszését. A nagyon szégyellős író – aki Mundruczó szerint pontosan úgy néz ki, mint egy igazi író, hiszen két-három toll van a zsebében – a Szégyenben is megjelenik: úgy volt öltözve, mint az előadásbeli David, és néhány, az unalmas Ausztráliára, illetve Adelaide-re vonatkozó mondatát is idézik a színpadon.”

(A Fidelio beszámolója a bécsi bemutatóról.)

Részletek: http://www.trafo.hu/hu-HU/proton_disgrace