Portfóliók

Az új Superman-film nem igazán Supermanről szól. Sajnos – vagy talán mégsem –,
ugyanis ezzel együtt képes kidomborítani a koncepció újabb értelmezési-befogadási
lehetőségeit. Nem a Superman-hangulat árnyalatán alakít, ahogy azt Snyder tette annak
idején – sokkal inkább a hős szimbolikájának, személyiségének, a világban elfoglalt helyének
ad egy új keretet, miközben jócskán át is méretezi azt, hogy legyen hely újabb és újabb
metahumánoknak, ezzel pedig leteszi egy következő DC-univerzumépítés alapjait. Emellett
felforgatja az alapsztori lényeges elemeit; Gunn filmjében kevés köszön vissza a korábbi
rendezésekből. A klasszikus vonal rajongójaként ezt nehéz volt megemészteni, ugyanakkor
végeredményként egy kifejezetten jó képregényfilmet kaptunk. Ami biztos: az irányváltással
érkező potenciális nézőszámok a DC feltámadását jelenthetik. De úgy is fogalmazhatnék, hogy
nem filmként, hanem üzleti modellként nyert leginkább.

Utóbbin azért finomítani fogok, mert tényleg fontos leszögezni, hogy ez a film jól sikerült;
rengeteg olyan nézőt fog magába rántani, akiket eddig a legkevésbé sem érdekelt Superman.
Csak hát a problémák abból a felvetésből indulnak ki, hogy eleve kevés, illetve egyre kevesebb
embert érdekel a hős. Gálavetítésen voltam, fiatal influenszerek egyik jól bevált like-
vadászmezején, ahol szelfizni lehet(ne) a vászonnal (telefonokat ezúttal borítékba záratták),
fotózkodni jól bevilágított plakátháttérrel – most pont ez a generáció mintha igen hézagosan hagyta
volna a termeket. A film pedig nagyban gondoskodott arról, hogy ez később ne így legyen – erősen
kiérződött a millenniumi és a Z generáció megszólításának igénye. A klasszikusabb vonal
kedvelői mintha csak kisebb-nagyobb dózisú jutalomfalatokat kaptak volna, mikor a főhős néha-
néha, rövid időre úgy egy kicsit epikus lehetett. A minderre fogékonyabb, csalódásaikat elengedő
régivonalasok pedig felismerhettek egy új szimbolikus jelentéstartalmat, ami pont az epikusság
hiányában értelmeződik.

A klasszikus vonal pátosza hívja be cikkünkbe a személyes (elfogult) hangvételt. Superman
azáltal válik a nevénél mélyebbé, hogy közben se kevesebb, se több annál, amit a neve jelent.
Hogy önmagában, mindenféle komplex narratív és materiális szerkezetek, szétfeszített univerzumok
és lehetetlen technikai innovációk nélkül testesíti meg a szuperhős koncepció lényegét: a csodát.
Önmagában, mert túl van a külső keretek közt meghatározódó földi léten és annak anyagi
kiszolgáltatottságán; önmagában, mert puszta lénye szimbóluma a földön túlinak. Superman
biblikus. Anyja, Martha meteoritban talált, vagyis szűzen fogant gyermeke. Egy égi beavatkozás. És nem a vallási párhuzam, hanem az archetipikus lényeg a kulcs. A krisztusi olvasatot erősíti, hogy
sok alapsztori (pl. az 1978-as, Donner-féle film) szerint is a hőst, Kal-Elt szülei az emberiség
megváltására küldték. De az archetípus, az ős-hős már önmagában megváltás – földöntúli
tartalmat ígér, és legyőzi a halált. Túl van az örök romláson, hisz megsemmisíthetetlen. Túl van az
anyagon – égi létét csak égi erők fenyegetik, egyetlen gyengéje az idegen anyag, a kriptonit. Ősi,
mert őutána minden hőskoncepció csak formázza, nyúzza, színezi az alapokat. Superman nem egy
szuperhőssztori, hanem A Szuperhős.

Miután ezt látszólag Snyder is így gondolta, és megcsinálta a hozzám hasonló
magaslatokban ömlengőknek igen jóleső Az acélembert (2013), egyre egyértelműbbé vált, hogy
Superman absztrakt, szimbolikus lehetőségei keveseket érdekelnek. Ha már az archetípus
fogalmát behoztuk, fontos megemlítenünk, hogy a szuperhőstörténetekben elég jelentősen le lehet
modellezni a tömegkultúra tudományos mélységeit; magukba sűrítenek egy lényegi vitát, amit
egyszerre összegeznék egy állásfoglalással: igen, a szuperhősfilmek – ahogyan általában a
tömegkultúra – fontosak az egész kultúrára nézve, és segítenek megérteni az embert. A
klasszikus, megváltó Superman például a tiszta jóság szimbólumaként egyszerre emeli be a
jóság filozófiai problémáját. A szimbólum viszont makulátlan – a klasszikus Superman
relativizálhatatlan. A trolley problem-re válaszként megállítja a vonatot. De a lényeg: egy
kikezdhetetlen, megmásíthatatlan jót ígér. Elveti a kérdést, hogy A vagy B helyzet miben
különbözik – ő a jó válasz, fogadd el. A tiszta jó pedig nem reális: égi csoda. Gunn ehhez képest
mintha a Bojack Horseman-ből is ismerős gondolatok mentén építkezne; mikor Bojack felveti, hogy ő
– minden mocska ellenére – „deep down” jó ember, a sorozat összegzi egyik üzenetét: Diane erre
olyasmit válaszol, hogy ilyen nincs, vagy jó dolgokat teszel, vagy rosszakat. Nincs „deep down”. A
láthatatlanról – a mélyben vagy az égben levőről – átterelődik a figyelem a láthatóra. Cselekedj. A
Succession első epizódjában is hallunk ilyesmit: „In the end, you are what you do, Logan.” És hát,
ha nincs A Hős, hanem kapunk egy új Zöld Lámpást, meg mindenféle metahumán arcokat, a
befuccsolt Justice League helyett Justice Ganget – röviden: egy szuperhős-multiverzumot (az új
Lex Luthor még zsebuniverzumot is gyárt, hogy biztosak legyenek az alapok) –, akkor a
szuperhősfilm tömegkultúra-tudomány szempontjából is értelmezhető ősüzenete is megváltozik:
nincs égi csoda, mi vagyunk a csodák – te és te és te –, és nem megváltódás lesz, hanem
megpróbálunk minél jobb döntéseket hozni. Vagyis viselkedjetek minél jobban, Justice Gang, mert
még sok filmet készülünk eladni veletek. De ez már csak fanyalgás – a koncepció működik.

Működik, mert Gunn nem söpri félre a filozófiai mélységet – sőt. A változtatások szépen
illeszkednek a többi karakter formálódásához is; a Snyder-féle filmekben Eisenberg Lex Luthorja az
istenszerű Superman legmélyebb számonkérhetőségét vetette fel, ahogy egy félmondat erejéig bedobta, hogy mégis hol volt A Hős, mikor verte Luthort az apja gyerekkorában. Mivel az új film – a jó döntések problematikája mentén is – az emberi mivolt lényegét keresi, a tudomány kereteit feszegető Luthor gyűlölete abban áll, hogy Superman állandóan emlékezteti őt a keretek meglétére; hogy mindegy, meddig gyúrjuk-alakítjuk a földi matériát, mindig gyengébbek leszünk, mint a földöntúli. Nicholas Hoult Luthorja mesterien hozza a film egészére jellemző, gyakran túlzó-ironikus képregénymázba csomagolt, mégis valódi, emberi problémákat. A földöntúli most nem biblikus; eredete ismeretlen – ő maga számára is. És az, hogy Gunnál a régi filmekkel eltérően örök homály fedi a kriptoni szülők szándékait, erős párhuzamot von az aktuális médiaproblémákkal; a film egyszerre feszegeti a fake news, a cancel culture és az AI kérdéseit. Mintha azt mondaná: épp úgy nem tudhatjuk meg sosem, hogy Superman valójában miért van itt, ahogyan a mai világban már nem tudhatunk biztosra semmit sem. Az önmaga számára is tisztázatlan kilétű Superman viszont esendő. Egyfajta énkereső – David Corenswet jól hozza a szerepet, bár kissé háttérbe szorul, hisz nincs egyedül. Az új Lois Lane (Rachel Brosnahan) nincs kiszolgáltatva csodálatos izmainak – sőt, egyszer még meg is menti őt. Ott a Justice Gang: vicces, jópofa, pénzszagú. A Nathan Fillion-féle Green Lantern egész jó lett, a többi metahumán felejthető. A szuperkutya aranyos.

Az a Superman, amelyik nincs egyedül, már nem a „Super” mentén definiálódik, hanem földönkívüliként. Hősünk legmélyebb belső konfliktusa saját emberi mivoltának megtalálása. Így neve többet jelent, mint ezelőtt bármikor. Ahogy az új Luthor mondja: „He’s not a man, he’s an it.” A Superman: Birthright című képregényben a hős úgy próbálja elnyerni az emberiség bizalmát, hogy ruhájához nem terveztet maszkot. Hasonlóan próbálja most is megtalálni és megmutatni legtisztább emberi oldalát. Míg Snydernél emberi (amerikai) létének bizonygatását letudja annyival, hogy „I grew up in Kansas”, itt nemcsak hogy emberségével folyamatosan ellen kell állnia a média által rárakott maszkoknak, de végső soron földi létéből nyeri a legnagyobb erőt. Űrbéli otthonát nem megismernie kell, hanem meghaladni. Az 1978-as filmben a kriptoni szülők egyik legfontosabb üzenete a megváltó-típusnak: „Sohasem szabad beavatkoznod az emberek történelmébe.” Vagyis vigyázz rájuk, de hagyd őket hibázni. Itt együtt hibázik velük. A ráció tartományában él, és beavatkozik a nemzetközi konfliktusokba, háborúkat állít meg – hasonlóan, ahogy a ’40-es évek első képregényeiben, nem kis propagandisztikus áthallással, szólt bele a II. világháború csatáiba. Csakhogy itt rendre emlékeztetik döntései súlyára; egy megállított háború újabb szörnyűségeket vonhat maga után. Ki ő, hogy önkényesen alakítson nemzetek sorsán?
Mindez szintén nem mentes az aktuálpolitikai áthallásoktól.

Képregényfilmhez képest egész harmonikus arányban kapjuk a szuper látványvilágot és a szépen építkező történetet. A fontosabb karakterek nem egysíkúak, a sztori pedig elég komplex módon építkezik – kicsit fejkapkodós, de a jó értelemben, mintha egy újszerű stílus színesebb-szagosabb DC-kavalkádja pörögne a szemünk előtt, amiben érdekesebb a történet, mint a látvány. Utóbbinak inkább a színvilága figyelemreméltó; mintha reneszánszát élné ez a mázasabb, retróbb képregényvonal (lásd: A Fantasztikus Négyes: Első lépések). Az utókor biztos megjegyzi magának James Gunn ominózus irányváltását, amit sokan szeretni fognak. A fentiek értelmében kicsit furcsán hat a plakáton a „Nézz fel!” hívómondat – pontosabb lett volna a „Nézz körül!”, maradj a Földön: ami itt lent van, az is szuper, az is szép, az is jó; metahumánok nálunk is születnek, az átlagember is lehet jó – ugyanakkor ne felejtsük el: pénzből él.